Megalkuvásmentesen, egyenesen gondolkodni

MIKLÓSI PÉTER

Gondolom, hogy téged legtöbben a bencések mindmáig rendezetlen oroszvári örökségéről, az enyészettel küszködő kastélyról kérdezgetnek.

Valóban. Én ugyan csak 1950-ben születtem, de a kastély körüli komplikációk révén behatóan kiismertem a második világháborút követő első évek rossz oldalát, illetve a nyolcvankilences rendszerváltás utáni több mint két évtized tologató, halogató hozzáállását. Ez pedig megtanított a szokványosnál is élesebb különbséget tenni jó és rossz között.

Mielőtt ennek részleteibe bocsátkoznánk, kutatómérnöki és oktatói pályádat tekintve, célszerű volna egy csekélységet tisztázni: pozsonyi, mi több, a belváros szívében felnövekedett srácként – aki csak gyorsvonatból láthatott tehenet meg istállót – miként lett belőled mezőgazdasági épületeket tervező, a munkáival már fiatalon is szakmai díjakat nyert kutatómérnök?

Igazi, élő tehenet tényleg csak tizennégy éves kamaszként láttam először a Zoboralján, egy családi nyaraláson. Viszont a műszaki érdeklődésem az érettségi után adott volt, az egyetemen pedig sikerrel vettem részt a tudományos diákköri munkában. A prágai országos versenyről hazatérőben megemlítettem az évfolyamvezetőmnek, hogy miután megkapom majd az építészmérnöki oklevelet, aspiránsként szeretnék ott maradni az akkori Szlovák Műszaki Főiskolán.

Aspiránsként? Ez napjainkban már nemigen használatos fogalom...

Az aspirantúra a tudósképzés egyik formája volt a szocialista államokban, amelynek során a javasolt jelölt számára ösztöndíjat és szakmai vezetést biztosítottak. De a műszaki főiskolán erre vajmi kevés esélyem volt, mert nem voltam párttag. Még ha akartam volna is az lenni, az elhíresült kvótarendszer ezt eleve megnehezítette, hiszen a kommunista pártba öt munkásnak kellett új tagként belépnie ahhoz, hogy két értelmiségit is fölvegyenek. Ugyanakkor némi mázlival beajánlottak a tudományos akadémia káderek szempontjából lazábban kezelt agrárintézetébe, ahol a mezőgazdasági épületek tárgykörében készülhettem a tudományos fokozat elérésére. Ennek keretében jutottam el újra falura. Éspedig Bodrogszögbe kellett utaznom egy pléhszerkezetű tehénistálló belső „klímáját” mérni. Az egy hőszigetelés nélküli tákolmány volt, az állatokra úgy csöpögött a pára, akár a kufsteini börtönben. Aspirantúrám befejeztével először a Magasépítő Vállalat kutatóintézetében, majd a Mezőgazdasági Építővállalat kutató-fejlesztő csoportjában dolgoztam.

Ott egy természetbarát, a földrajzi és néprajzi környezethez alkalmazkodó, juhok meg szarvasmarhaüszők nevelésére gyártott faszerkezetű épületrendszert okoskodtál ki, amiről a nyolcvanas évek derekán oktatófilm is készült. Te pedig a Szlovák Tudományos Akadémia szakmai díját nyerted. Őrzöd ezt a filmet?

Igen, megvan még. Az óráimon néha le is vetítem a diákjaimnak.

Milyennek látod az ifjúságodat, amelynek talán legszebb évei az oldottabb légkörű hatvanas évek voltak.

Tényleg alakult a jövő. Az utakon megjelent a Trabant, az első MB 1000-es Škodák, népszerűsödött a tévézés, megkezdődtek az űrséták, a mozik James Bond filmeket játszottak, beáramlott hozzánk az új stílusú zene. A Beatles, a Rolling Stones, Tina Turner és elért hozzánk a korai rock is. Ez a stílus idegen volt a kommunista ideológiától, de azért megtaláltuk a módját, hogy mindez ne hiányozzon az életünkből. Országszerte megalakultak az első magyar ifjúsági klubok, ahol szerényen, de azért lehetőség nyílt lázadozni a korszellem ellen. Őszintén szólva, nem voltam egy forradalmár alkat, noha kimaradni sem akartam semmiből, amivel rokonszenveztem.

Van ennek a nálunk 1968/69-ben felnőttsorba lépett generációnak röstellni valója, komolyabb adóssága?

Jó kérdés. A Prágai Tavasz után belesodródtunk a rideg és dogmatikus husáki érába. Jó páran emigráltak, és voltak, akik kellő elszántságot érezve magukban idehaza aktív részt vállaltak az ellenzékiségben. A szlovákiai magyarság köreiben pedig bizonyos fokú meghasonlás mutatkozott, szemben a hontalanság éveit megküzdött szüleinkkel. Ők, amikor már lehetett, azonnal megszervezték a magyar iskolákat. És a bátorságuk is megvolt hozzá, hogy gyerekeiket a magyar iskolába járassák, vagy hittanra is beírassák. Az én nemzedékem – noha a sztálinizmushoz képest könnyebb s gazdaságilag jobb időkben vált felnőtté – már távolról sem volt ennyire markáns a nemzetiségének és hitének vállalásában. Ezzel senki fölött sem szeretnék pálcát törni, de az én generációm sajnos gerincesség dolgában nem mindig jeleskedett, jeleskedik.

Világképed, egyéni habitusod kialakításában kinek a hatását érzed máig lényegesnek?

Elsősorban a szüleimét, illetve a pozsonyi Duna utcai magyar iskoláét. A főiskolán Pekarovič tanár úr formálta bennem az oktatáshoz való viszonyulásomat. Később, már felnőttként pedig a bencések intéséhez: az ora et labora, tehát az imádkozzál és dolgozzál üzenetéhez igazítottam életfelfogásomat. És bár sem munkamániás, sem vakbuzgó vallásos nem vagyok, mind a munkában, mind a hitben az értékeket keresem.

Mit ér az ember, ha szlovákiai magyar egyetemista? Például a Szlovák Műszaki Egyetemen?

A szaknyelv elsajátítása többnyire újdonságot jelent mindenkinek, nemegyszer a szlovák gimnáziumban érettségizetteknek is. Ami viszont alapvetően fontos, hogy tanulni kell megtanulni! És ellenállni a nagyváros csábításainak. A hazai magyar diákjaimnak ezt még azzal szoktam megtoldani, hogy szlovákiai magyarnak lenni nem állapot, hanem küldetés. Egyúttal nem szívesen használom a kisebbségi jelzőt, helyette inkább az öntudatos, magabiztos állampolgár fogalmának tudatosítására biztatok. Akár egy banális példával élve: ha az élelmiszerboltban két polcon van kitéve a liszt és három regálon a müzli, attól a liszt még nem kisebbségi! Pusztán mert valakinek más az anyanyelve, mint az állam hivatalos nyelve, vagy amit az Alkotmány preambuluma leszögez, azért még nem kell behúzott nyakkal járni. Más kérdés, ha az illető, főként önhibájából, nem kellő szintű partner tudásban, jellemben, akkor könnyen kiközösítik. Általában ilyenkor jönnek a különböző sirámok, hogy „csak azért mert magyar vagyok...” Pedig nem! Az embernek már egyetemistaként önmagában kell kialakítania egy megfelelő értékrendet, s aszerint élni.

Egyetértesz azzal az életbölcsességgel, miszerint ha nem tudsz mit felelni, akkor mondd az igazat!

Úgy van. Az apám erről azt mondogatta, hogy mindig az igazat mondd, azt ami a szívedben meg a fejedben van, mert akkor sosem kell azon gondolkodni, hogy hol mit hazudtál.

Több évtizedes kutatói munkád eredményeképpen, oktatói pályád összegzéseképpen mi a fontosabb az életben: a cél vagy az eszköz?

Szerintem a cél, feltéve ha az reális célkitűzés. A pedagógiában és a kutatásban egyaránt. Mert ha az ember tényleg el akar valamit érni az életben, előbb-utóbb megtalálja hozzá az eszközöket is. Viszont hiába vannak meg valakinek az eszközei, ha nincsen célja.

Hol tanultad meg igazán megbecsülni az embereket?

De mikor és miért ne becsülném őket?

Mert az életben rengeteg a link alak. Ugyanakkor bőven akadnak több odafigyelést érdemlő, értékesebb emberek.

Nézd, aki eszélyes, az igyekszik lehetőleg messziről elkerülni a butát meg a részeget. Hál'istennek, nekem többnyire sikerült kikerülnöm az olyan egyéneket, akikről első pillantásra lerítt az ostobaság. Persze, így is előfordult, hogy olykor palira vettek, de ezekből az esetekből tanulni igyekszem.

Különböző tudományos szimpóziumokon már fiatalemberként megfordultál Dublinban, Oslóban és másutt. Sohasem csábítottak, hogy maradj odakünn? Nyilván jobb körülmények között...

Szerencsésnek tartom magam, mert már 1980-ban kijutottam az akkori vasfüggönyön túlra. Az pedig dupla szerencse, hogy soha senki nem keresett meg azzal, épüljek be az ügynöki hálózatba és jelentsek, hiszen akkor otthon is egyszerűbb lesz az életem… Így döntenem sem kellett soha a gyorsabb karrier, a család kényelme, a lelkiismeretem tisztásaga – illetve egy, az ördöggel való cimboraságot jelentő aláírás terhe és felelőssége között. Ami pedig a külföldön maradás esetleges dilemmáját illeti, én a gyerekkoromtól Pozsonyban a Mihály-kapu tövében laktam. Kilépve a kapun jobbról az akkoriban még romos várat, balról a Bástya utca ódon házait láttam. Nincs a világnak az a sarka, ami pótolhatta volna számomra ezt a történelmi légkört. Ösztönösen ragaszkodom a szülővárosomhoz és a Mihály-kapu környékéhez, hiszen máig sem lakom innen messzebbre pár száz méternél.

Miért lényeges, hogy a 21. század rohanó világában, a modernség gondolata mellett hétköznapjainkban az örökhagyás igénye is megjelenjen?

Nem újdonság, hogy aki számára közömbösek a tradíciók, az könnyen föladja a gyökereit is. Én a pressburgerek, azaz a pozsonyi polgárság hagyományait próbálom tovább éltetni, idegenvezetést is vállalva bizonyos értelemben népszerűsíteni. A tradíció sohasem jelent bezárkózást, maradiságot, hanem épp fordítva: értelmes és eleven hozzáállással a múlt folyamatos tiszteletének lehetőségét.

Beszélgetésünk bizonyosan csonka maradna, ha elfelednénk, hogy jó pár éve már a komáromi székhelyű bencés rend gondnoka is lettél.

Ez, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát úr bizalmát élvezve, kitüntetés. A gyakorlatban persze bizonyos teher is. Amikor még 1990-ben törvényszéki tolmácsként az akkori gondnoktól megbízást kaptam, hogy magyarról fordítsam le szlovákra Lónyay Elemér kézzel írott végrendeletét, nem sejtettem, mennyire összetett problémához kell a segítségem. Amikor pedig két évvel később, az előző gondnok halála után a főapát úr engem szólított meg, hogy a továbbiakban én próbáljak a rend segítségére lenni, néhány nap gondolkodási idő után igent mondtam. Abban a reményben, hogy az akkori törvények értelmében s egy demokratikus országban a bencéseket Szlovákiában megillető tulajdon egy–másfél év alatt jogilag elrendezhető. Azóta ugye 21 esztendő telt el, de még távolról sem sikerült a végrendeletileg megörökölt tulajdon összes vitás kérdésének végére járni. Beleértve az oroszvári kastélyt.

Csak bízol, vagy hiszel is a sikerben?

Meg kell találni azt a járható utat és jogi formát, amellyel elfogadható módon mederbe terelhetők a másik fél önös érdekei. Bár amíg a csúcsvezetők köréből valaki azt képzeli, hogy holnapután már a kastély széles ágyában fog fölébredni, és a környező ingatlanokat is megszerezve csak ő fog sétálni a parkban, addig nehéz lesz ötről hatra jutni. Ennek dacára abban bízom, hogy előbb-utóbb a jog előtti egyenlőség ebben az országban is a gyakorlatban érvényesülő praxissá válik.

A rendszerváltás óta kormányok sora váltakozott Szlovákiában. A kastély ügyében mikor körvonalazódott megoldás?

A két Dzurinda-kormány időszakában, amikor az akkori MKP is nyolc évig kormányzati pozícióban volt, talán lett is volna némi szándék az előrelépésre, de hiányzott a tisztánlátás, a problémakezeléshez szükséges mélyebb szintű hozzáértés. A legtöbb remény Iveta Radičová kormányához volt fűzhető, hiszen akkor olyasvalaki lehetett a tárgyalópartnerem, aki kilépve a ferences szerzetesek rendjéből miniszterelnöki főtanácsossá avanzsált. Ő értette a dolog egyházi vonatkozásait, és a tulajdonjogi, illetve kánonjogi kérdéseit is. Sajnos, a kabinet bukásával a megoldás lehetősége újra ködösebbé vált.

Akkor most föladod?

Dehogy! Ha az ember egy jó ügy érdekében azt végezheti amihez bizonyosfajta tehetsége van, akkor ez belső harmóniát eredményez. És ha minden napnak megvan a maga célja, akkor érdemes élni.