Már nem a szép, hanem a kancsal rímek érdeklik

Ha Weöres Sándor a magyar gyerekvers alapító atyja, márpedig az, akkor Varró Dániel a műfaj dalos kedvű, ifjú mestere, aki csengőbongó rímekkel, vagy ahogy ő mondja: mindenféle költői csicsákkal kápráztatja el (nemcsak gyerekkorú) olvasóit. Diplomáját angol-magyar szakos bölcsészként szerezte, s műfordításaival párhuzamosan, vérbeli rímzsonglőrként két verseskötetet (Bögre azúr, Szívdesszert) és egy verses meseregényt írt (Túl a Maszathegyen), amelyből nem sokkal a megjelenése után bábmusical, hangoskönyv és (mára platina fényű) zenés kalandlemez is készült Presser Gábor, Kútvölgyi Erzsébet, Benedek Miklós és mások közreműködésével. Remekbe szabott meseregényéről írta Parti Nagy Lajos, hogy „varázslatos könyv, akár ha Petőfit, Weörest és Kormost gyúrta volna össze egy tündéri kéz“. A Szívdesszert korszakjelző költői bravúrt is kínál olvasóinak: Varró Dániel sms-ekben és e-mailekben fogalmazza meg mindazt, ami mostanság lelkét rágja, vagy szívét melengeti. Szabó T. Anna és Tóth Krisztina társaságában sajátos állathatározót adott ki Kerge ABC címen. A könyv minden egyes lapján négysoros versikékben mutatkoznak be ismert és sosem élt állatok, de úgy, hogy közben kifordulnak a sorvégek, s még a rímek is kacagnak. A játékosság és a virtuozitás jellemzi limerickjeit, sőt nonszenszversfordításait is. Jótét lelkek „udvari költője“ Varró Dániel; akitől senki se várjon véresen komoly dolgokat, mert még a My Fair Lady újrafordított dalaival is kacajra készteti lelkes híveit. Tolmácsol ő persze súlyos irodalmat is: Shakespearet, Harold Pintert és Tom Stoppardot, ám a humor azokban is erőteljesen jelen van. Első kötetében van egy ismert gyerekdal, a Boci, boci, tarka. Balassi Bálinttól Térey Jánosig tizenkét hangon, tizenkétféle stílusban komponált rá verset. Egyvalaki hiányzik nekem a kínálatból. Faludy György. Azt hittem, Vámos Miklós műsora után nem hagyták kihűlni a barátságukat. Nagyon idős volt már Gyuri bácsi, amikor mi találkoztunk, de szellemileg még akkor is nagyon friss. Én a Villon-fordításain keresztül ismertem meg. A műsor után párszor még felhívott magához, mindig aranyos volt. Kedvesen elbeszélgettünk, és emlékszem, Fanny is aranyos volt, ahogy bánt vele. Egyébként a Faludy-változata is megszületett már a gyerekdalnak. Örömmel veszem, ha elmondja. Csúnya szavak is vannak benne. Ez olyan tiszteletlen paródia. Nagy költőnél bocsánatos bűn ez. Fejből nem biztos, hogy menni fog. Próbálja meg, ha nem megy, majd elküldi e-mailben. Jó. Rendben. De nem akarok belesülni. Úgy van, hogy: Mikor Big Bill, a Bull megállt a Szajna Partján, min ível át a Mirabeu, Arra gondolt, minden tehén s üszőke szajha -Csülkét szétrakja, aztán kirabó. Pedig kedvelte ő a ringó tőgyű nőket, A sok pucsító, szeplős feneket Meghintáztatta, és szarvára tűzte őket, Hogy fülük szétállt, aztán leesett. S hogy végigment egy kékes árnyú allén, Míg almabort szitáltak rá a fellegek, Eszébe tűnt, hogy sírt egyszer Mallarmén, Mert nem értette egy sorát se meg. S eltűnődött, az alkonyt a nap miért festi rőtre, Hogy eljön értünk úgyis a kaszás, Mint egy versében megírta azt Goethe, S hogy jólesne egy kiadós baszás. Elandalgott hát egy rosszhírű helyre, Hol szűzlányként sikkant a harmonika fel. Megnyílt neki egy kajla szajha kelyhe -És folyt, csak folyt a forró bikatej. Köszönöm. Mintha csak maga Faludy írta volna. Egyébként keresi a rímeket, vagy már maguktól jönnek? Vagy eszébe jut valami, felírja, s alkalomadtán csak előveszi és felhasználja? Sajnos, azt kell, hogy mondjam: régen sokkal könnyebben jöttek. Most már kevésbé. Nem is nagyon foglalkoztam velük. Pontosabban: egy érdekes rossz rím sokkal jobban tetszik, mint egy nagyon jó. A fals rímeket szeretem. A kancsal rímeket. Persze, ha eszembe jut valami, gyorsan leírom, és később majd elsütöm. De az a nagy rímkereső öröm egyre kevésbé van bennem, néha olyannal is dolgozom, ami egyszer már megvolt. Azt vettem észre magamon, hogy már nem élek annyira a rímek bűvöletében. Kancsal rím? Igen, az a neve. Kosztolányinál van erre egy szép példa: „Itt járt tegnap Devecseri, jaj, de nagyon bevacsorált.“ Nagyon rá tudok csodálkozni az ilyen jó rossz rímekre. Parti Nagy Lajos írja a Túl a Maszat-hegyen fülszövegében, hogy „Varró Dániel két dolgot vesz roppant komolyan, a költészetet és a gyerekeket.“ Ez így kétségkívül kedvesen hangzik, de nem tudom, mire gondol. Az biztos, hogy komolyan veszem magam - annak dacára, amit a rímekről az előbb mondtam -, mert a költészetnek ez a mesterségbeli része nagyon érdekel. A zenéje, a formája, a stílusa, ami nem a magvas mondanivaló része a dolognak, hanem a külseje. Az tényleg nagyon érdekel. Azt magam csiszolgatom, és más költőktől tanulgatom, nézem, kölcsönzöm el, gondolom tovább. S nyilván pont emiatt tudok eljátszogatni vele. Arra is nagyon figyelek, hogy elmondva hogyan hangzik a vers. Egyáltalán nem mindegy, hova esik a hangsúly. Tehát amint megszületik a mű, azonnal felolvassa, hogy hallja a zenéjét. Már közben is mondogatom magamban. Soronként, hogy érezzem, mennyire működik, olyan-e, mint amilyet szeretnék. Ha nem olyan, szórendeket cserélek, lendülete kell, hogy legyen. Ne úgy nézzen ki, mintha az ember csak úgy összerakná. Weöres Sándornál és Kosztolányinál szinte kottázható a vers zenéje. Ön egyszer azt nyilatkozta: „A költészet tanulható mesterség, amelynek elleshető fortélyai vannak.“ Vagyis elég, ha van hozzá affinitásom? Igen, ezt is meg lehet tanulni. A versírást. Szerintem minden így működik. Előbb az ember elkezd foglalkozni valamivel, s csak utána kezd érteni hozzá. Tehát aki elhatározza, hogy írni fog, az előbb rossz dolgot ír, aztán beletanul, és egyre jobb lesz. Nyilván itt is vannak kivételek. Zsenik, akik rögtön jókat írnak. Rimbaud is zseni volt. De ez inkább úgy van, hogy az ember előbb elkezd gyengébb dolgokat írni, és már költőnek gondolja magát, ha viszont van hozzá tehetsége, és foglalkozik vele, akkor előbb-utóbb ráérez, belejön. Olyan is van, hogy csak a második kötet után találja meg a hangját, vagy a második után veszíti el. Én azért kezdtem el verseket írni, mert a nővérem is írt verseket. És jobbakat akart írni? Féltékeny voltam, és azt mondtam, hogy én is megpróbálom. Aztán úgy alakult, hogy ő abbahagyta, én meg költő lettem. De ha ő nem írt volna, el tudom képzelni, hogy sosem jutott volna eszembe verset írni. Szerencsés vagyok, hogy nekem ez bejött. Ha nem így lett volna, és kiderül, hogy tehetségtelen vagyok, akkor valami mást csinálnék. Én nem hiszek abban, hogy valaki költőnek születik. Mostanában - ezt is gyakran kimondja - nehezére esik olyan valamit olvasni, ami nem rímel. Ez igaz. Parti Nagy Lajostól és Szőcs Gézától mindent elolvasok, az ő költői világukat nagyon szeretem. A világirodalmat azonban nem követem eléggé. Tényleg kevés prózát olvasok, restellem, de így van. De ha mégis belekezdek egy regénybe, akkor azt úgy olvasom, mint a verset. Ízlelgetem a mondatokat, érdekel annak is a zenéje. Nagyon el tudok andalodni azon, hogy milyen szép mondatokat írt a szerző. Tíz oldal után viszont már azt veszem észre magamon, hogy elkalandozik a figyelmem. Tehát nem vagyok az, aki kezébe veszi a regényt, és két nap alatt kiolvassa. Inkább lassanként, mindig olvasok belőle egy kicsit, de ha választhatok, akkor verses regényt, verses drámát. Az a világ közelebb áll hozzám, ismerősebb. Még a meséket szeretem nagyon. Kortárs írók, Darvasi, Kukorelly gyerekkönyveit. A csehszlovák meseirodalommal hogyan került kapcsolatba? Azt a nővéremmel együtt nagyon szerettük. A Gömböc Miska volt a kedvencünk. Már nem emlékszem, ki írta. Josef Menzel. Jiří Menzel, az Oscar-díjas prágai filmrendező édesapja. Nagyon kicsik voltunk, amikor olvastuk, de arra is emlékszem, hogy helyes rajzok voltak benne. Rumcájszot is nagyon szerettük. Meg Bobot és Bobeket. Ilyen is volt. Most meg póker van, kártya és biliárd. Meg foci. A mi osztályunkban mindenki focista akart lenni. Én is. Tízéves koromig semmi más nem érdekelt, csak a foci. Ma is nézem, és játszani is szoktam, bár egyre ritkábban. Egyébként a Manchester a kedvenc csapatom. A kártyára hogyan kapott rá? A nagyapám volt nagy ultis, meg sakkos is. A kártyaszenvedély valószínűleg tőle jött. Összejön a család és ultizunk. Aztán volt egy barátom, aki pókerpartikat rendezett, és én is beletanultam. Nagyon izgalmas, öszszetett játék. Van benne stratégia, sok pszichológia és emberismeret. Túl kell járni az ellenfél eszén. Kell hozzá persze egy kis fapofaság is. Bár szoktam izgulni, rajtam nem nagyon látszik. Leplezem. S a biliárd? Ott nem vagyok nagy spíler. Az nem megy olyan jól. De megnyugtató, kellemes játék. Onnan már csak egy lépés a golf. Izgat az is, csak ahhoz gazdagabbnak kell lenni. Egyszer szeretném kipróbálni. Van egy gazdag amerikai rokonunk, talán majd vele. Megkérem, hogy vigyen magával. Fordítóként kikkel bíbelődött legutóbb? Angol nonszensz költőkkel. A ponyigócok utazása. Ez lesz a kötet címe. Kik azok a nonszensz költők, és kik a ponyigócok? A nonszenszek Edward Lear, Lewis Carroll, Hillaire Belloc. Ők a műfaj klasszikusai. Filozófia, fekete humor, morbid történetek. Elég viccesek mind a hárman. A ponyigócok pedig kitalált lények. A kezük kék, a fejük zöld, vagy fordítva, nem emlékszem. Egy szitán keltek tengerre, de nem jutottak messze, mert befolyt a víz a szitába. Belloc olyan kis tankölteményeket írt, tanulságos példázatokat angol lordcsemetékről. Az egyik elszökik a nörsztől az állatkertbe, és felfalja az oroszlán, a másik összevissza hazudozik, és bent ég a házban. Vicces történetek, de el lehet gondolkozni rajtuk. Fordítottam drámát is. Tom Stoppardtól a Travesztiákat. Melyik színháznak? Egyelőre egyik sem kérte, pedig ajánlgattam már több rendezőnek is. Szerintem érdemes volna bemutatni, nagyon jópofa. Vicces darab. 1917-ben egyszerre van Zürichben James Joyce, Lenin és Tristan Tzara. S az útjaik keresztezik egymást. Az egész történetet egy szenilis öregúr meséli el, az ő visszaemlékezései ezek, össze is zavarja rendesen a dolgokat. Van egy jelenet, amelyben mindenki limerickekben beszél. Tehát kötött formájú, ötsoros nonszensz versekben, amelyek rendkívül tömörek, bárgyúk, de bájosak, ugyanakkor idegesítők. Könyvben már megjelent, érdemes elolvasni. Nagymaroson milyen az élet? Mert a nyár egy részét ott töltötte. Nagymaroson csend van és nyugalom, és a pesti sűrűből nagyon jólesik kivonulni oda. Ahogy öregszem, egyre inkább élvezem. Öregszik? Igen. Elmúltam harminc, és az megrázott egy kicsit. Jó lenne elfelejteni SZABÓ G. LÁSZLÓ