Már Budapestet is meghódította

Díszlettervezői szakon végzett Brünnben, de már a főiskolai évei alatt is inkább jelme- zeket kreált. Sylva Zimula Hanáková ma a legjelesebb cseh kosztümtervezők egyike. Olyan rendezők alkotótársa, mint Jiří Menzel, Michal Do-čekal vagy Vladimír Morávek.

A legtöbb előadás Morávekhez köti (Bulgakov: Mester és Margarita, Gogol: Háztűznéző, Rostand: Cyrano), Jiří Menzellel filmben és színházban is dolgozott, legutóbb Michal Dočekalnak volt alkotótársa a vígszínházi Bűn és bűnhődésben. Csehov, Arthur Miller és Fassbinder világát finom érzékkel közvetíti. Csehországban a legtöbbször Prágában, Brünnben, Hradec Královéban dolgozik, de rendszeresen kap külföldi felkéréseket is. Jelmezei kifejezők, beszédesek, izgalmasak, a színészek testén hangsúlyt adnak az eljátszandó karakternek, a nézőknek „súgnak”.

Nem a Bűn és bűnhődés volt az első Dosztojevszkij-mű, amelyhez kosztümöket tervezett. A Szelíd teremtés jelmezeit a párizsi L’Apostrophe társulatának alkotta meg.

Az Ördögökkel és A félkegyelművel is találkoztam már a pályám során. Szeretem Dosztojevszkijt. Pontos jellemrajzot ad a figurákról. Viheti a darabot bármilyen irányba a rendező, nekem akkor is az eredeti mű a kiindulópont. Elolvasom a regényt, és már meg is jelennek előttem a szereplők. Szeretem egybeolvasztani a mát az adott korral. A történelmi kosztümökbe is belecserkészem a modern elemeket. Dosztojevszkij kortárs szerző is lehetne, hiszen minden műve él, lüktet a mában. Párizsban kilenc évvel ezelőtt dolgoztam. Azért tudom a dátumot, mert akkor született meg a második gyerekem.

Mit vártak a franciák? Korabeli ruhákat vagy inkább maiakat?

Kis színházban ment az előadás, de nem kellett foglalkoznom a legapróbb részletekkel. A látványra kellett összpontosítanom. Expresszív képekben fogalmazhattam.

Hogyan fogadna egy olyan felkérést, mint amilyennek annak idején Theodor Pištěk, az Amadeusszal Oscar-díjat nyert cseh kollégája tett eleget? Több száz korabeli kosztüm a rokokó jegyében…

Azonnal igent mondanék. Nagyon vágyom már egy ilyen filmre. Az Osztrák–Magyar Monarchia katonai egyenruháit már ismerem. Kreativitásra ott nem volt sok lehetőségem. Egy romantikus, kosztümös kalandfilmre várok, azt kimondottan élvezném. De a Jiří Menzellel forgatott Don Juanokban is volt alkalmam elmerülni Mozart korában. Azokban a jelenetekben, amelyek az operaszínpadon zajlottak.

Nem mindegy persze, hogy harminc embert öltöztet, vagy tömegjelenet esetében több százat.

Szívesen öltöztetek tömegeket is. Az a színek gazdag skálája lehet. Megdolgoztatja a fantáziámat.

Ha választhatna, melyik rendezőnek lenne „udvari” jelmeztervezője?

Tim Burton filmjeit nagyon szeretem. A korabeli jelmezek ritkán jelentenek igazán nagy kihívást. Egy ilyen szent őrült sokkal többet képes kihozni az emberből. Mellette a végleteket élhetném meg. Én azokat a rendezőket szeretem, akik mellett nem pusztán teljesítenem kell, hanem magamból is belevihetek valamit a kosztümökbe. Pištěknek ez sikerült is az Amadeusban. Hozzá tudott adni valami pluszt az adott kor stílusához. Sokak számára ez lett az alap. Látom, hogy ehhez nyúlnak vissza, amikor hasonló munkát várnak tőlük.

A jelmeztervező nemcsak öltöztet, vetkőztet is olykor. Ahogy a vígszínházi Bűn és bűnhődésben a Szonyát alakító Bach Kata egyre több rétegtől szabadul a színen, az látványban nagyon izgalmas.

Szeretem, ha a kosztüm egyes darabjai úgy válnak le egymásról, mint a hagyma szirmai. Az alsószoknya, a harisnya, a harisnyakötő, a bugyi.

Kiket öltöztet szívesebben, nőket vagy férfiakat?

A színészek néha hisztisebbek, mint a színésznők. Olykor még tönkre is teszik a kosztümöt. Direkt. Prágában, a Nemzetiben van egy nagyszerű színész, hadd ne áruljam el a nevét, aki pontosan tudja, mi illik neki, pontosabban hogy miben szeretné látni magát. Neki mindig extra elképzelései vannak.

A színésznők között nem is volt senki, akire sokkal több időt kellett szánnia, mint a többiekre?

Dagmar Havlová sem fogad el akármit. Négy darabban dolgoztam vele, de egyszer sem csinálhattam azt, amit akartam. Igényes nagyon. Képzőművészeti albumokból kereste ki, milyen kosztümöt vár tőlem.

Meg is tervezte netán?

Nem rajzolta le. Kifényképezte a ruhát, és elküldte. Mindig sokat beszélgetünk, de a végén szerencsére megegyezünk. Szívesen dolgozom vele, mert bármekkora csatát vívunk is egymással, a kölcsönös tisztelet jegyében történik minden. Kemény köztünk a harc, de sosem kellemetlen.

Előfordul, hogy utánanéz, milyen a színész ízlése, hogyan öltözködik civilben?

Ha módom van rá, megteszem. Ismernem kell a stílusát, hogy miben érzi jól magát. Milyen szabás, milyen színek illenek az egyéniségéhez. A vígszínházi színészeket is alaposan szemügyre vettem a neten. Mindegyikről tudom, hogyan öltözködik. Van, akivel teljesen szembementem a kosztümökkel. Megnéztem azt is, hogy más darabokban milyen jelmezeket visel. Valami újjal akartam szolgálni neki. Telekes Pétert nem ismerték meg, amikor Luzsin jelmezében kijött a sminkszobából. Börcsök Enikő és Hegyi Barbara nagyon ízlésesen öltözködnek. Börcsi az árnyalatokat is jól párosítja. Feszültséget hordoznak a civil ruhái. A Bűn és bűnhődésben krinolint viselnek a nők, a férfiak csak elegánsak tudnak lenni. Lengyel Tamást mindig elegánsnak láttam a társalgóban. Szvidrigaljovként is az, de kapott hozzá lila színt. Telekes Péternek a kék lett a meghatározó színe. Orosz Ákos Raszkolnyikovját és Stohl András Porfirijét nem „színeztem”. Náluk maradt az alap. Izgultam is, Stohl elégedett lesz-e a jelmezével. Felvette a kabátját, és azt mondta: „Pontosan ilyenre gondoltam én is!” Nagyon elégedett volt vele. Ez óriási elismerés volt számomra. Szépen viseli, játszik is vele. Forog benne, leveti, eldobja. Partnere lett a kosztüm.

Ilyen a jó jelmez. Együtt él a színésszel.

Első körben mindenkinek szép volt a kosztümje a Bűn és bűnhődésben. Tetszett nekik. Később figyelmeztettem őket, hogy ne örüljenek olyan nagyon, mert le fogom pusztítani mindegyiket. Nem lehetnek olyan szépek, a darab ezt nem engedi meg. De amikor kezembe vettem az ollót, hogy bele-belenyírok a ruhákba, elkezdtek siránkozni, hogy jaj, csak azt ne! Végül csupán a legfelső rétegbe nyírtam bele, magát a kosztümöt sértetlenül hagytam. Aztán, amikor senki sem látta, jöhetett a patina. Befújtam mindegyiket autólakkal.

Jiří Menzellel háromszor dolgozott. Először a Don Juanok című filmben, utána a prágai Várban, ahol a Sok hűhó semmiértet rendezte, majd a Magyar Állami Operaházban, ahol a Cosi fan tuttét vitte színre. Hogyan találtak egymásra?

Három jelmeztervező közül választott ki, amikor a filmre készült. Külön-külön mindegyikünket meg-hívott magához. Kávéztunk, beszélgettünk, kíváncsi volt az egyéniségünkre. Megnézte, korábban milyen jelmezeket terveztem. Nekem már ez is nagy élmény volt, a saját közegében megismerkedni vele. Aztán szólt, hogy engem választott. Nagyon jó volt dolgozni vele. Morávekkel folyamatos harcot kell vívni, de értelme van. Páncélingben állok mellette mindig. Vannak rendezők, akiknél soha semmilyen feszültséget nem érzek, de az előadás is csak olyan langyos, semmi különös. Akkor inkább irány a csatatér, az idegek játéka. A Cosi fan tuttéban Jiří Menzellel a világos színek mellett döntöttünk. Egy vígopera nem lélektani dráma. Oda fény kell, öröm és felszabadultság. Ezért lett uralkodó szín a bézs. Csak a díszlettervezővel nem jutottunk közös nevezőre. Az egész színpadkép egy hatalmas vajtortára emlékeztetett. Nem szerettem. Martin Chocholoušekkel, aki a Bűn és bűnhődés díszletét álmodta meg, jól kiegészítettük egymást. A kosztüm és a színpadkép nem válhat el egymástól. A kettőnek egybe kell olvadnia.

Árulkodó a kézjegye. Becsessé, értékessé tudja tenni a leghétköznapibbnak tűnő ruhadarabot is. Mondhatnám: született „patinakirálynő”.

A patinázáshoz külön érzék kell, ami nekem sokak szerint megvan. Szeretem a régi, viselt ruhákat. A leginkább azokat, amelyek már úgy néznek ki, mintha egy régi láda fenekéről kerültek volna elő. Ivo Krobot pár évvel ezelőtt Shakespeare drámáját, A vihart rendezte. Már minden kosztüm elkészült, de mindegyikkel volt valami gondom. Túlságosnak újnak, fényesnek látszottak. A színészek már felpróbálták őket, egyikük sem jelezte, hogy ha egy kicsit kopottabbnak, viseltebbnek tűnnének, sokkal természetesebben járnának, mozognának bennük. Bementem este a színházba, amikor már senki sem volt ott, fogtam az ollót, és amelyik kosztüm engedte, abba belenyírtam, a többit drótkefével jól átsúroltam. Ezek az én kis trükkjeim! Másnap reggel megyek be a próbára, megállít a portás. Azt mondja: „Készüljön fel a legrosszabbra! Borzalmas dolog történt az éjjel. Valaki tönkretette a munkáját. Csak egy őrült lehetett. Sírni fog, ha meglátja, mit hagyott maga után.” Nem szóltam semmit, mentem tovább. A színészek már egy órája bent voltak, és ott szörnyülködtek. Mindenki a maga jelmeze fölött bánkódott. „Mit tegyünk?” – kérdezték elképedve. Egyedül én voltam boldog, mert tudtam, hogy az „új” kosztüm a játékukat is új irányba tereli. Egyébként a Vígszínházban is úgy lakkoztam be a kosztümöket, hogy senki sem látta. Csak elkövettem egy aprócska hibát. A klímaberendezés kivezető nyílásánál végeztem el a munkát, a ventilátor pedig ellenem dolgozott. Lent, az alagsorban fulladoztak a technikusok.

Mi lesz a következő három munkája?

Először Ponticelli Giocondája a brünni Operában, aztán Mrožek Tangója, majd az Übü király. Ez utóbbinak örülök a leginkább. Ott majd minden jelmezt ronggyá nyűhetek. Szerzői elvárásra.