Már biztosan hazakerülnek a sárospataki könyvek

Hat éve alatt olyan nagy menynyiségű festményt, szobrot, gobelint, bútort, ékszert, könyvet, porcelánt s még ki tudja mit pusztítottak vagy raboltak el fegyelmezetlen katonák vagy konfiskáló megszállók, amire soha, egyetlen korábbi háborúban sem volt példa. (Megjegyzem, a magyar–szlovák kapcsolatok e vonatkozása máig feltérképezetlen.) A művészettörténészek szerint (ezt) a katasztrófát (is) Hitler indította el az ún. degenerált művészet elleni kampány meghirdetésével. Ennek során 1937-tel kezdődően mintegy 16 ezer – a hivatalos indoklás szerint alsóbb fajhoz tartozó alkotója okán oda nem tartozó – műtárgyat távolítottak el a német (majd az osztrák és a cseh-morva) közgyűjteményekből, aminek egy részét elégették, maradékát potom áron eladták. A náci Németország kétségtelenül élen járt a műkincsrablásban. Alfred Rosenberg ERR nevű kommandója (Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg) volt megbízva, hogy „gyűjtsön öszsze” minden kulturális értéket az elfoglalt területekről. Ez lett a sorsa pl. a csehországi zsidó vagyonon kívül a Károly Egyetem könyvtárának, a Cseh Nemzeti Múzeum gyűjteményének, élén a koronaékszerekkel, valamint számos magánkincsnek, mint pl. a Schwarzenberg- és Lobkowic-gyűjteményeknek.

A birodalom keleti részein jóval drasztikusabban zajlottak a szóban forgó események, mint Nyugaton, ahol a németek óvatosabban jártak el. A franciák például elég gyorsan rájöttek, hogy a nácik műkincséhsége nem ismer pénzhatárokat, ezért gyakori volt, hogy arisztokraták jó pénzért maguk bocsátották áruba családi vagyontárgyaikat. ĺgy vagy úgy, a műkincsek helyet változtattak, s noha Hermann Göring hivatalosan össznemzeti gazdasági érdekekre hivatkozva rekviráltatott, számos képzőművészeti alkotásnak és aranytárgynak az ő magánlakosztálya, az ún. Carinhall lett a végállomása.

Csak nemrég derült ki, hogy a Führer más tekintetben is „törődött” a műkincsekkel. Német történészek 2005 őszén tették közzé azt a 60 ezer fotóból álló sorozatot, amelyet Hitler személyes parancsára 1943–45 között készítettek Németország, Ausztria, Olaszország, Csehország és Lengyelország fontosabb műemlékeinek külsejéről és belsejéről. A természetesen szigorúan titkos munka során (hiszen a Vezér föltételezte a nagyméretű rombolást!) nagyon jó minőségű színes képek készültek; s a várható be is következett: a megörökített épületek 60 százaléka súlyosan károsodott. (E képek segítettek pl. a 2005-ben újraszentelt drezdai Miasszonyunk evangélikus templom rekonstruálásában.)

A front másik oldalán a szovjet hadsereg hasonló céllal, s bár talán kevésbé szervezetten, de ugyanolyan féktelenül rabolt, amikor a háború utolsó szakaszában alkalma nyílt rá. A katasztrofális pusztulással járó honvédő háború végén a Szovjetuniónak különösen fontosak voltak a naturáliák: 1946–48 között szó szerint átköltöztették szinte az egész megmaradt német ipari infrastruktúrát a saját övezetükbe, járműveket, szerszámgépeket, síneket, s mindezt mélységesen igazságosnak érezték a háborús károk kompenzációjaként mind ők, mind a zabrálás fölött szemet hunyó szövetségeseik. A szovjet hadsereg gyakorlatilag mindent vitt, amit talált – beleértve a fölszabadított területeken lelt kulturális értékeket is.

2006 elejére realitássá vált egy nagyobb, Magyarországról elrabolt tétel, az ún. sárospataki könyvgyűjtemény visszaszolgáltatásának ügye. Vlagyimir Putyin 2002 decemberében Medgyessy Péternek tette az első ígéretet, majd 2005 februárjában megígérte Gyurcsány Ferencnek is, hogy a könyvek hazakerülhetnek. Többen arra számítottak, hogy az oroszok már 2005-ben visszaadják a könyveket, a Duma azonban csak 2005. július 1-jén hagyta jóvá első, december 19-én pedig második olvasatban a református könyvtár második világháború után hadizsákmányként elvitt könyveinek visszaadását. (Jellemzően a kommunisták mindkét alkalommal nemmel szavaztak.) És szükséges ugyan még néhány formalitás, már nem kétséges, hogy a pataki könyvek hamarosan, talán már Putyin elnök 2006 elejére tervezett magyarországi útja során hazatérnek. A magyar műkincsek ügye nem precedens értékű, mivel nem Magyarország az első ország, amely műkincseket kap vissza, sőt magyar–orosz viszonylatban sem ez lesz az első ilyen alkalom. Sztálin halála után két évvel, 1955-ben a szovjet hatóságok visszaszolgáltatták a drezdai képtár elhurcolt festményeinek nagy részét, 1957-ben pedig (mintegy jutalomként az NDK „baráti együttműködéséért” az 1956-os magyar forradalom leverésében) a pergamoni oltárt és más antik szobrokat. És hazatért a közelmúltban a brémai Kunsthalle 346 tárgyból álló gyűjteménye is. Azonban még így is csaknem 290 ezer németországi eredetű műtárgy és több millió könyv sorsáról folyik a huzavona. A folyamatot figyelemmel kísérők azt mondják, a német háborús trófeák ügye olajozottabban halad, mint a magyaroké, mivel a német fél hajlandó és képes komoly összegű „kompenzációt” ajánlani az eljárás meggyorsítására.

Magyarországot meglepetésként érte, amikor a szovjet kulturális minisztérium kiemelt 15 képet az „elvitt gyűjteményből” (köztük négy Munkácsyt és egy Rippl-Rónait), melyeket Brezsnyev pártfőtitkár 1972-es látogatásakor hozott viszsza az országba. E gesztusok ellenére az egykori szovjet hatóságok semmiféle kísérletet nem tettek a megdézsmált magángyűjtemények visszaszolgáltatására, sem arra, hogy fölkutassák és megbüntessék azokat a tiszteket vagy katonákat, akik önkényesen raboltak műkincseket háborús területeken; ezért keltett 1994 októberében kisebbfajta szenzációt a szentpétervári Ermitázs bejelentése, hogy kiállítást rendez a németországi magángyűjtemények anyagából. A sárospataki könyvek ügye elvben problémamentes, hiszen egyházi tulajdonról van szó, márpedig az 1998 tavaszán hatályba lépett ún. restitúciós törvény szerint Magyarország viszszakaphatja azokat a kulturális javakat, amelyek nem kötődnek a fasizmushoz, ill. amelyek a nácizmus áldozatai, aktív ellenállók és egyházi vagy jótékonysági intézmények tulajdonát képezték. Feltéve, ha a fogadó ország törvényi kötelezettséget vállal, hogy soron kívül visszaszolgáltat bárminemű tulajdonában lévő orosz műkincset. A megszerzés körülményei miatt hamarosan zűrzavar támadt a törvény értelmezésében, ezért az orosz alkotmánybíróság 1999 júliusában végzésben mutatott rá, hogy más-más megítélés alá esnek azok a műkincsek, amelyeket szervezetten szállítottak el és amelyeket fosztogatás során szereztek. A pataki könyvek egyértelműen olyan kulturális értékek, amelyek egyházi illetőségük miatt nem tekinthetők hadi zsákmánynak, ezért már régen Magyarországon lenne a helyük. S bár már 1993 májusában megállapodás történt a kölcsönös restitúciós igények rendezéséről, a fordulópontot mégis 1998 jelentette, amikor az orosz fél beleegyezett, hogy az egyszerűbb eljárás kedvéért Sárospatak kérdését kiemelik a restitúció komplex problémaköréből.

Nagyon tanulságos az abban mutatkozó különbség, ahogy a két győztes nagyhatalom a háború után a műkincsek problémáját kezelte. Speciális különítményeik az amerikaiaknak is voltak, pl. az ún. Monuments officiers egység, amely a frontcsapatok nyomában a műtárgyak felkutatását és megőrzését kapta feladatul. Hogy nem lehetett egyszerű a dolguk, arról egy amerikai katona visszaemlékezése is tanúskodik: „Ha közvetlenül egy csata után beléptél egy gyönyörű francia kastély szobáiba, ellenállhatatlan erőt éreztél, hogy szétlődd a csillárokat.” Az amerikai zóna parancsnoka, Clay tábornok előterjesztése alapján eredetileg föl sem merült, hogy az összegyűjtött műkincseket ne szolgáltatnák vissza. A béketárgyalásokon azonban, talán szovjet sugallatra, amerikai berkekben is felmerült a gondolat, hogy a műkincsek hadi kárpótlásul szolgálhatnának, amit csupán a Monuments-tisztek erkölcsi kiállása, pontosabban tömeges lemondása akadályozott meg. ĺgy az amerikaiak által lefoglalt képzőművészeti alkotásokból előbb országos vándorkiállítást rendeztek, majd 1949-ben visszaszolgáltatták Németországnak. Ami nem jelenti, hogy az amerikai katonák ne loptak-raboltak volna. A szabályokat megszegve még a közlegénység is nagy számban küldött haza ezüstöt, porcelánt, vázákat, mindenféle díszeket, órákat, kristályt, játékokat, könyveket és különféle háztartási kacatot. A 42., ún. Szivárvány Hadosztály (Rainbow Division) egyenesen hírhedt volt jelszaváról: „Egy ember harcol, kettő zabrál, három szivárványt fest”. Különbség volt viszont abban, hogy az amerikai hatóságok legalább a legkirívóbb esetekre könyörtelenül lecsaptak. Példaként hozható fel Durant ezredes és neje ügye: a házaspár az ún. Hesse-ékszereket tulajdonította el (Margaret von Hesse II. Vilmos német császár nővére volt), az esetre azonban felfigyeltek a hatóságok: a házaspárt rövid úton visszaküldték Németországba, bíróság elé állították és bebörtönözték.

Az elrabolt, mintegy 1300 könyvből álló sárospataki könyvtárat lényegében a 16. századi református kollégium és a Rákóczi-család azzal egyesített magánkönyvtára alkotja. Jelenleg konkrétan a sárospataki református kollégium 135 könyvének visszaadásáról van szó. (Sokáig 134-et tartottak számon, 2005. szeptember végén azonban újabb sárospataki pecséttel ellátott kiadványt találtak; s ez feltételezhetően nem az utolsó.) Többségük ún. kolliátum, több kisebb mű közös kötetbe kötve. Zömében 16. és 17., kisebb részben 15. századi ősnyomtatványok és 18. századi teológiai művek. Túlnyomó részük németalföldi nyomdából származó kiadvány (ez magyarázza Hollandia érdeklődését a gyűjtemény iránt), ún. tézisfüzet, azaz külföldön tanult kálvinista diákok latin nyelvű szakdolgozata. Egyháztörténeti érdekességüket egyebek mellett az adja, hogy szemléletesen kifejezik a korabeli teológiai gondolkodás folyamatait; a kint tanuló magyar teológusok például reagáltak a Leidenben élő Descartes eszméire. A gyűjtemény kéziratokat is magában foglal, pl. egy 1705-ös sárospataki iskoladrámáét, de számon tartanak Rákóczi Györgytől, Bethlen Gábortól, Illésházy Istvántól és Thurzó Györgytől származó manuscriptumokat is. Az irodalomtörténeti szempontból talán legértékesebb Balassi Bálint Beteg lelkeknek való füves kertecske című, 1593-as kiadású könyvének egyetlen ismert eredeti példánya.

A sárospataki könyvek sorsában az a különleges, hogy nem közvetlenül a kollégium könyvtárából, hanem Budapestről kerültek a Szovjetunióba. (Sárospatakot egyébként első hullámban román csapatok szállták meg, és több viszszaemlékező állítja, hogy a szovjet városparancsnok nem bántotta a könyveket.) Az akkori kultuszminisztérium tanácsára a kollégium könyvtárának legértékesebb darabjait, az ún. unikumokat 1944-ben (más adatok szerint már 1938-ban) Budapestre szállították, és a Kereskedelmi Bank, valamint az Első Takarékpénztár széfjeiben helyezték el. A sárospatakiak leltára szerint összesen 170 könyvet vittek Budapestre. Az elveszett 35 darab ráadásul egy szekció könyvei, vagyis alighanem valahol együtt, egyben kallódott el vagy kelt lába. Az oroszok tehát valójában nem könyveket vittek el, hanem a széfek tartalmát. Az események hivatalos orosz verziója persze másként hangzik. Ők azt állítják, hogy a széfet 1944-ben a visszavonuló németek vitték magukkal, s csak később, 1945 májusában, a Berlin melletti Rheinsberg vasútállomáson bukkantak rá a városkát elfoglaló 2. fehérorosz front 49. hadseregének katonái; ők szállították haza az egész szállítmányt: köztük száznál több képet, 8 faszobrot és sok könyvet. Az egész gyűjteményt a gorkiji múzeum vette át a hadseregtől; így lehetséges, hogy jelenleg elméletben valamennyi alkotás a Nyizsnij Novgorod-i (ez Gorkij mai neve) képzőművészeti múzeum leltárában van feltüntetve. Az „anyagot” ezután tíz évig egy titkos raktárban őrizték.

A képek és a könyvek sorsát jó tíz év múlva szétválasztották. A 143 (más forrás szerint 151) festmény és grafika legalább három családtól származik: a Herczog-gyűjteményből (El Greco: Jakab apostol, Francisco Goya: Karnevál a téren, Renoir: Madarat néző nőalak, Corot: Álmodozó Mariet), Hatvany Ferenc gyűjteményéből (Tintoretto: Férfiportré, Manet egy nőalakot ábrázoló pasztellje, Degas: Fürdés után) és Kornfeld Móric tulajdonából (nyolc középkori faszobor). 1957-ben ezek jó részét a moszkvai Grabar Intézetbe küldték restaurálásra. A könyveket viszont (mintegy 900 régi kötetet, köztük a sárospatakiakat is) 1960-ban a múzeumtól csupán néhány száz méterre található helyi Lenin Könyvtárba transzportálták. Itt vették őket állományba, de újra csak egy olyan titkos alapban elhelyezve, amelynek létezésére csak a 80-as, 90-es évek fordulóján derült fény. Az SZKP KB külön rendeletben tiltotta meg az érintett múzeumoknak, hogy bármiféle információt szolgáltassanak a Szovjetunióba hurcolt kulturális javakról. A könyvtár igazgatójának nem régi nyilatkozata szerint a könyvek precízebb katalogizálása a 90-es évek végén magyar szakemberek közreműködésével megtörtént, s noha a gyűjtemény az orosz kutatók számára nem túl értékes, azért a könyveket szkennelt másolatban megőrzik. Bár a háború utáni szállítás közben a műkincsekkel nem bántak kesztyűs kézzel, a restitúciós törvény értelmében a könyvtárat kompenzáció illeti a kötetek szakszerű tárolásáért; tény, hogy azok jelenleg külön-külön csomagolva, saválló kartondobozokban várják sorsukat.

A sárospataki könyvek hazatérése után talán sor kerülhet egyéb magyar kulturális javak, pl. a Kismartonból elvitt Esterházy-gyűjtemény (benne Esterházy Pál személyes könyvtára) ügyének rendezésére. Szakértők szerint a könyveken kívül kb. 4000 magyar és magyarországi eredetű műkincs van orosz kézen, melyeknek visszaszerzése számos problémába ütközhet, és nem csak orosz részről. Külön jogi (és erkölcsi) problémát jelent, hogy a visszaszerzett műalkotásoknak mi legyen a sorsuk, visszaszolgáltassák-e őket az érintett családoknak, s ha igen, akkor mi történjen azokkal a képekkel, amelyeket nem vittek külföldre, de amelyeket a negyvenes-ötvenes években „államosítottak”, s ma különböző magyar képtárak-múzeumok falain láthatók?