Magyarságkép, közszolgálatiság és sztereotípiák

Mindig nagyra tartottam az olyan embereket, akik szigorúan elméleti alapon, felmérések eredményeire támaszkodva világméretű nagy igazságokat képesek megállapítani. A magyar és a szlovák sajtóban szerzett tapasztalatokból kiindulva engedtessék most meg nekem, hogy empirikus alapon értekezzek a közszolgálatiság és magyarságkép problémaköréről.

Nem emlékszem pontosan, ki is volt az, aki megállapította, hogy az összes létező társadalmi berendezkedés közül a demokrácia a legtökéletesebb, de nem is ez a lényeg; a szerző ugyanis gyorsan hozzáfűzte, hogy a „népuralom” a gyakorlatban megvalósíthatatlan. Ennek egészen egyszerű oka van – a nép, akinek uralkodnia kellene, pontosan nem definiálható, választott képviselői pedig túl konkrétak ahhoz, hogy egy homályos, meghatározhatatlan tömeg érdekeit érvényesíteni tudják. Ebből kiindulva: jó kifejezés a „közszolgálatiság”, csak egy baj van vele – hogy nincs értelme. A „köz” ugyanis megfoghatatlan, Hamvas Béla szavaival élve olyan közeg, melynek „tulajdonképpeni lényege tudatosodásra képtelen”. Mondhatni: transzcendens. Felmerül tehát a kérdés: mi számít közérdekű hírközlésnek, illetve kit szolgáljon a média?

Közérdekű az időjárás-jelentés, mert a nap mindenkire egyformán süt (bár erre sem mernék megesküdni); közérdekűek lehetnek a sporthírek (bár a sport egyre inkább a pénzről szól) vagy a gazdasági jelentések (bár mindegyik mögött egy-egy csoport, illetve annak érdekei állnak). Bármiről adjon is hírt a sajtó, óhatatlanul felmerül a kérdés: kinek tesz jót, és kinek árt azzal, ha állást foglal egy-egy ügyben?

Ahogy eddigelé még sehol a világon nem sikerült maradéktalanul megvalósítani a demokráciát, úgy nem találták még fel a teljesen független sajtót sem (ne feledjük: a függetlenség a szabadság látszatától való függőség). Ebben a megközelítésben a közszolgálatiság helyett szerencsésebbnek tartanám, ha az elektronikus és nyomtatott sajtótermékeket a prostitucionalizáltság fokozatai szerint rangsorolnánk.

Zsurnalisztika csak egy van – tanították az egykori szocialista blokk újságíró-iskoláiban –, mégpedig az, amelyik a Párt és a Rendszer érdekeit szolgálja (valami homályos közről egy szó sem esett). Jómagam 1990-ben, nem egész egy évvel a rendszerváltás után lettem a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara újságírói tanszékének hallgatója. Kaotikus időszak volt; tanáraink megkértek, hogy fenntartásokkal és kritikával forgassuk az Újságíró iskola kézikönyve vagy a Szocialista zsurnalisztika alapjai című örökbecsű műveket, s mert mást hirtelenjében nem tudtak elénk tenni (a Charvát-féle Információ-elméleten, valamint néhány műfajelméleti kiadványon kívül, melyek még mindig a „szocialista riport”, a „termelési riport” és a „munkaverseny-riport” problematikáján rágódtak), még nagyobb káoszteremtésre adták a fejüket. ĺgy eshetett meg, hogy a szlovák zsurnalisztika történetét a II. Rákóczi Ferenc fejedelem által alapított, latin nyelvű Mercurius Veridicus ex Hungariae-vel kezdték, míg jómagam – néhai Zalabai tanár úr nagy derültségére – idegen nyelvként tanulhattam a magyart.

El kellett telnie egy-két évnek, míg a zsurnalisztika felkent oktatói – szigorúan elméleti síkon – megállapították, hogy az újságírásnak az Igazságot kell szolgálnia. Talán nem is tudatosították, hogy ifjúi lelkünkben milyen forradalmi folyamatokat indítottak meg ezzel. Az Igazságot ugyanis nem definiálták, így mindenki hajszolta a maga kis egyszemélyes igazát. Aki nem fáradt bele, ma egyik-másik kereskedelemi televízió munkatársaként oknyomozó riportok készítésével üti el az idejét, mások szóvivőnek álltak. Végül is mindenkinek igaza lett; a Pravdához, a Slovenská republikához vagy a viszonylag semleges Hospodárske novinyhoz csapódottaknak csakúgy, mint nekem. Hisszük, hogy ez így van jól.

Végezetül: hadd kérjem ki a szlovákiai magyar újságíró társadalom nevében a tipizálást; aki ismer bennünket, tudja, hogy rendkívül színes egyéniségek vagyunk (csakúgy, mint a szlovákiai magyar orvosok, színészek, autószerelők, rockzenészek). Ahányan – annyifélék. Attól, hogy naponta politikummal foglalkozunk, még nem feltétlenül kell terheltekké válnunk.

Érdekesebb talán megvizsgálni, milyen kép alakult ki rólunk az anyaországi magyar, illetve a szlovákiai szlovák kollégákban. Bizonyos fokig mindkét csoport egzotikumként tekint ránk (az üdítő kivételektől eltekintve), aminek gyökerei krónikus alapfogalom-zavarról tanúskodnak. Az első csoport méltatását nem szívesen ereszteném bő lére; elég az hozzá, hogy valamikor a második évezred alkonyán hangzott el egy budapesti kolléga szájából a megállapítás, miszerint: „Nahát, milyen jól megtanuljátok ti ott, a Felvidéken, a magyar nyelvet!” A jól informált „vezető munkatárs” hallott ugyan valamit arról, hogy itt is folyik anyanyelvi képzés, de valahogy mégis hihetetlen volt számára az egész. Gondoljunk bele, milyen képet festhet egy ilyen ember rólunk odaát…

A másik kedves történet egy hazai, szlovák nyelvű, rendkívül nyitott sajtótermék kiadójának munkatársához fűződik, aki – miután szerződtetett a szlovákiai magyarokról szóló riportok megírására –, intőn megjegyezte: „Aztán semmi emkápézás!” Nézhettem rá, mint az a bizonyos borjú az új kapura, mert hozzáfűzte: „Vagy ti nem mind azonosultok a párttal?”

Tényszerű, egyperces hozzászólásomat követően a kolléga – azt hiszem – megértette, hogy a kettő nem feltétlenül ugyanaz. A hovatartozás kérdése abban a pillanatban eldől, amikor az ember magyar anya és magyar apa gyermekeként világra jön (ez adott, ezen nincs mit vállalni vagy megtagadni); amiről ő beszél, az egy szlovákiai kormánypárt.

Hogy az anyaországi sajtó tudatosan kreálja-e rólunk, határon túliakról a negatív képet, vagy sem, örök titok marad. Az viszont tény, hogy mindkét társadalom – a magyar és a szlovák egyaránt – „túlpolitizáltságban” szenved; akár úgy is fogalmazhatnék, hogy az érdekek között és mögött elvész az ember.

Mindezek után nem marad más hátra, mint hogy emberközpontú, talmi értékektől mentes zsurnalisztikát kívánjak mindenkinek!