Lopott törülközőbe csavarva hozta haza az Oscart

Zuzana Mináčová felvételeMéghozzá nem kis családi perpatvar után. Az üvegvisszaváltó forgatókönyvét, akárcsak az Általános iskoláét vagy a Koljáét a papa, Zdeněk Svěrák írta. De amíg a korábbi alkotások alapja annak rendje és módja szerint, a megadott időre elkészült, addig Az üvegvisszaváltó forgatókönyve négyszer került vissza Zdeněk Svěrák asztalára. Ilyen még sosem fordult elő a jó tollú, tapasztalt íróval, és főleg nem családon belül. 1996-ban a Koljáért Oscar-díjat nyertek, tíz évvel később nagyokat vitáztak, veszekedtek, semmiben nem értettek egyet. Már ami az új film sztoriját illeti. Újabb és újabb próbálkozás után a forgatókönyv ötödik verzióját fogadta el az ifjabb Svěrák, a papa pedig fellélegzett és csak annyit mondott: „Neked soha többet nem írok már!” Amit persze nem gondolt komolyan.

Mi volt a gondja az első négy verzióval? Nem az állt a papíron, amit részletesen megbeszéltek? Én ugyanis úgy gondolom, amikor az édesapja nekiül a forgatókönyv megírásának, akkor már pontosan, szinte képekre bontva tudja, mit vár tőle.

Ez valóban így van, ha nem is teljes egészében. A legapróbb részleteket ugyanis nem beszéljük meg, az írói fantáziát nem zárhatom ki a történetből. Az üvegviszszaváltó egy nyugdíjba vonult prágai irodalomtanár hétköznapjaiba ad betekintést, aki miután otthagyja az iskolát, a tanári kart, a diákokat, nem találja a helyét, mert még mindig érez magában annyi erőt, hogy valami hasznosat végezzen. Feleségéhez negyven év házasság köti, ismerik egymás minden gondolatát, olykor mégis két külön monológ az övék. Ami viszont közös bennük: a belső magánytól való páni félelem. A feleség hosszú évek óta úgy érzi: nőként már semmiféle hatással nincs a férjére, ő pedig az álmaiban éli meg érzéki kalandjait. És mert nyitott, közvetlen természet, szereti az embereket, beáll üvegviszszaváltónak a lakótelepi szupermarketbe, hiszen a kisablakon keresztül közvetlen kapcsolatba kerülhet a vásárlókkal. Én egyet kértem az édesapámtól. Azt, hogy nagyon őszinte legyen a könyv és a lehető legtöbbet vigyen bele a házasságban szerzett tapasztalataiból, és ne ott teljesedjen ki a történet, hogy a hős elveszti állását, mert egy nap már az automata gép váltja vissza az üvegeket. Arra próbáltam rávezetni, hogy belássa: a történet szempontjából sokkal fontosabb az a küzdelem, amelyet a főhős önmagával vív, mint az a szélmalomharc, amelyet a modern kor egyik hétköznapi vívmánya, az automata üvegvisszaváltó ellen folytat.

És nem akarta belátni?

Szerintem sokkal inkább az okozott gondot neki, hogy egy bizonyos határvonalat nem akart túllépni. Amit én értettem is bizonyos fokig, hiszen ez intim és nem egy pontján fájó téma, ráadásul arra kényszerítettem, hogy önmagát, a saját életét is felülbírálja. Mondja is gyakran a film bemutatója óta, hogy Az üvegvisszaváltó nem róla és nem is az ő házasságáról szól, még ha a filmbeli feleségében, Daniela Kolářovában sok ismerősünk az édesanyámat látja is. Apámnak tényleg megvan a maga élete. Színháza van, ír, tévézik. A forgatókönyvbe azt vitte bele, hogy miképpen festene a házassága, ha a színház nélkül töltené a mindennapjait, és otthon kellene ülnie. Vannak persze jelenetek a filmben, például a porszívós, amelyeket nem kellett kitalálnia. Ezek valóban megestek, nem az ő agyában születtek. Mint ahogy a filmbeli Eliška szarkazmusát is hoznia kellett valahonnan. És hová nyúl ilyenkor az ember? Körülnéz a közvetlen környezetében. Ezzel együtt én is azt mondom: apám és anyám házassága nem olyan, mint a filmbeli páré. Mivel apám rengeteget utazik a színházzal, tehát anyámmal keveset van otthon, mindketten örülnek az együtt töltött időnek, és soha nem unják meg egymást.

A forgatókönyv első változata már 2003-ban készen volt. Kettőjük munkakapcsolatában ekkor állt be az alkotói válság.

Igen, az az én hibám volt.

Mit követett el?

A Sötétkék világ háborús története után azt mondtam az édesapámnak, hogy most egy habkönnyű vígjátékra vágyom. A háborús dráma alaposan kimerített. Most már tudom, egyáltalán nem az én műfajom, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen film létrehozásának a feltételei sem adottak nálunk. Ezért mondtam tehát, hogy csináljunk egy kedves, egyszerű, szép és szellemes filmet, amely szórakoztatni fog bennünket, és pénzt is könnyebben szerzünk rá, mert nem lesz költséges vállalkozás. Szóval, hogy ismét a saját örömünkre forgassunk. Apámnak tetszett is nagyon az ötlet, én meg biztosra vettem, hogy ha komédiát ír is, a karcosabb énjét is beleviszi. S mivel nem vitte, komoly hiányérzetem volt. Később aztán rájöttem, hogy ezeket a dolgokat azért hagyta ki a történetből, mert ki kellett volna takaróznia hozzá, a saját házasságát pedig nem akarta alapul venni. S mivel színtelennek láttam a forgatókönyvet, visszaadtam neki, hogy nem ilyenre gondoltam. Később aztán rengeteget javított, változtatott rajta, de soha nem ott, azokon a pontokon, ahol én szerettem volna. Mindig csak az üvegbeváltó automatával volt elfoglalva, a „jelenetek egy házasságból” azonban hiányzott a történetből. Ha tévéfilmet forgattam volna, akkor azt mondom, rendben, ezt is lehet, de egy nyugdíjas férfiember személyes vallomását sokkal mélyebbnek képzeltem.

Mikor jött el végül is az a pont, amikor a sok vita, huzavona után elégedetten tette le a forgatókönyvet?

Tavaly. A végső verzió ugyanis már nem egy mindenáron dolgozni kívánó nyugdíjasról szólt, hanem a szűk családjáról is, s bár rengeteg problémával kell megküzdenie, a teljes sztori így is szellemes és megmosolyogtató. Nem véletlen, hogy a bemutató óta több mint egymillió néző látta, ami cseh film esetében igazi rekordnak számít.

A házasságról, mint intézményről, ön is tudja a magáét. Fiatalon nősült, már húsz év köti a feleségéhez.

A megszokás és az egyhangúság ellen, azt hiszem, a házasságban kell a legtöbbet küzdenünk. Most még csak hagyján, mindketten fiatalok vagyunk. De mi lesz később, amikor ugyan szeretni fogjuk egymást, de már a legapróbb dolgokkal is egymás idegeire megyünk. Én ettől félek. Engem ez a kérdés foglalkoztat. Az üvegvisszaváltó nemcsak az öregségről, az öregedésről szól, hanem a házasságból eredő „játékszabályokról” is. Nagy szerencsém, hogy az apámmal mindenről őszintén beszélhetek. Erős, szilárd alapokon álló kapcsolat a miénk. Aránylag sokat vagyunk együtt, nemcsak ünnepnapokon. De hogy milyen párbeszédek zajlanak a szüleim között, ha egyedül vannak, azt én is most tudtam meg, Az üvegvisszaváltó forgatókönyvéből.

Eddig tíz ország vette meg a filmet, köztük Ausztrália is. Amerika azonban egyelőre hallgat.

Szerintem hallgatni is fog. Az üvegvisszaváltó Amerikának túl beszédes. Itt mindenki mondja a magáét. A Koljában sokkal kevesebb szöveg van. Az amerikaiak nem azért mennek moziba, hogy feliratokat olvassanak, ők képeket akarnak látni, méghozzá látványos képsorokat. A németeknek és az olaszoknak viszont tetszik a film, a humorát is élvezik, amit nem könynyű lefordítani.

A Kolja esetében biztosra vette, hogy Amerikának is tetszeni fog?

Egyáltalán. Pedig pár évvel azelőtt Jiří Menzel filmjének, Az én kis falumnak óriási sikere volt az amerikai mozikban. Akkor sem gondolta senki, hogy egy vidéken zajló, kelet-európai Stan és Pan-történetnek akkora hatása lesz az Amerikai Filmakadémia tagjaira, hogy a legjobb külföldi alkotás kategóriájában Oscarra jelöli a filmet. A Koljáról is azt hittük, hogy ez csak itt, Közép-Európában lesz érdekes. Egy orosz kisfiú és egy idős cseh férfiember szívszorongató kapcsolata mit mondhat Amerikának? gondoltuk. A két nyelv sajátosságaiból eredő mulatságos helyzeteket ki érti meg odaát? Senki. Aztán kiderült, hogy tévedtünk. De nem leszek szomorú egy cseppet sem, ha Az üvegvisszaváltó nem fog eljutni az amerikai mozikba. Boldog vagyok, hogy a cseh nézők szeretik. Ostraván egy pap a vasárnapi prédikációjába szőtte, hogy „bár szexuális töltetű jelenetek is vannak a filmben, menjenek el a hívők, és nézzék meg, mert nagyon jó a film”. Pár hónappal ezelőtt pedig e-mailben értesített egy úr, hogy ő ugyan gyengén látó, mégis beült a filmre, és nagyon tetszett neki. Tehát ez is azt bizonyítja: Az üvegvisszaváltó valóban a dialógokra és a humorra épül.

Képtelen vagyok megkerülni a kérdést: nem lenne egyszerűbb az élete, ha „családon kívüli” forgatókönyvíróval dolgozna? Az apa-fia kapcsolat így biztosan sértetlen maradna.

Azok a viták, amelyek apám és köztem zajlanak a munka során, mindig őszinték. Ha fel is dühítem őt egy-egy kérésemmel, egy idő után belátja, hogy igazam volt, és igyekszik a kedvembe járni. Nagy összeveszések nincsenek köztünk, hiszen a családi érzések mindig felülkerekednek a munkakapcsolatunkon. Egy idegen forgatókönyvíróval azonban, akivel esetleg nem értenék egyet bizonyos kérdésekben, olyan parázs vitába keverednék, hogy akár egy évig nem is keresnénk egymás társaságát. Amit egy film előkészítése során egyikünk sem engedhet meg magának. Apámmal viszont, ha össze is szólalkozunk, mindenféle „békítő tárgyalások” nélkül is képesek vagyunk felülemelkedni a forgatókönyvből eredő nézeteltéréseinken. A forgatás heteiben már semmiféle feszültség nincs köztünk. Az üvegvisszaváltó tanárát szerintem nem is játszhatta volna más, csak ő. Mindketten örültünk, hogy lesz egy újabb közös filmünk.

Ki tudja tapintani azt a pontot az édesapjához fűződő kapcsolatában, amikor igazán közel kerültek egymáshoz?

Még az évszámra is emlékszem: 1991. Az Általános iskola bemutató-sorozata. Rengeteget utaztunk, és mindig ketten ültünk a kocsiban. Én már akkor nős voltam, tehát a házasságról is rengeteget beszélgettünk. Apámnak olyan kérdéseket is fel mertem tenni, amilyeneket másoknak nem. Eleinte úgy éreztem, egy idősebb barátom ő, ma viszont már úgy látom: apám és bátyám egy személyben.

A Kolja Oscar-díja után Amerikából is számos ajánlatot kapott. Nagy összegektől esett el, hogy mindegyiket visszautasította.

Ez érdekel a legkevésbé. Olyan filmekre akartak „felbérelni”, amelyek egyáltalán nem izgattak. Dramaturgiailag ugyan működött a történet, lelke azonban nem volt. Nem találtam egyetlen momentumot sem, amely megérintett volna. Az Oscart követő első évben ötven, a következőben negyven, az azt követő esztendőben pedig már csak harminc forgatókönyvet kaptam, és ez így ment egészen addig, míg a végén szép csendben el is apadtak az ajánlatok. Elgondolkoztam természetesen azon is, hogy mi lett volna, ha mondjuk három filmet kint forgatok Amerikában. A családom is ott van velem, a gyerekeim ott járnak iskolába, a feleségem egy idő után hazavágyna, engem a következő munka még oda kötne, tehát minden valószínűség szerint egyedül maradnék… aztán jönnék én is haza, utánuk, és ismét cseh filmeket rendeznék? Ki tudja, lenne-e egyáltalán visszaút? Nem olyan egyszerű kérdések ezek. Rúgjam fel az egész család életét, aztán kezdjem elölről, amit egyszer már elkezdtem? Érne nekem ennyit az a „fényes” Hollywood? Nem. Ma már ki merem mondani, hogy nem. Ha már a politikai helyzet sem kényszerített arra, hogy elhagyjam Csehországot, miért tegyem meg ezt önként? Az Általános iskola Oscar-jelölésekor még csak huszonöt éves voltam, az nehéz időszak volt a döntést illetően, de a Kolja után már tudtam, hogy nem megyek. Nekem itt a helyem. Pedig lehet, hogy idős fejjel már nem fogom tudni elviselni azt a nyomást, amelyet egy filmforgatás során érez az ember. Megeshet, hogy hatvanévesen már nem is filmes leszek, hanem operarendező.

És a papa? Elkezdte már az új forgatókönyvet?

Ő folyamatosan ír, de hogy kinek és mit, azt egyelőre nem árulja el. Csak azt tudom, hogy nagyon nagy örömét leli a munkában.

Melyiküknél van a Kolja Oscar-díja? Önnél vagy nála?

Nálam. Eleinte restelltem kirakni, ezért a Los Angeles-i szállodából lopott törülközőbe csavarva feküdt az íróasztalom fiókjában. Aztán egy idő után, amikor a Sötétkék világra készülve egyre jobban fogyott az önbizalmam, elővettem, hogy segítsen. Azóta ott áll a szekrény tetején, az Arany Glóbusz mellett.