Londonban ő az első magyar színész, aki nyert

Oláh Csaba felvételeLondonban ugyanezért az alakításáért az év legjobb filmszínésze elismerésben részesült. „Megdöbbentő karizmája szinte átüti a vásznat” – vélekedik a díjat odaítélő tekintélyes angol szaklap, a Fringe Report „vezérkara”.

Csányi Sándor.

Lehetett volna épületgépész is, mert annak tanult, csakhogy meggondolta magát, és beállt csoportos szereplőnek a kaposvári társulatba. Ma a Radnóti Színház tagja, férj és apa. Huszonkilenc éves. De nemcsak játszani tud – élni is! A világban ugyanúgy, mint a „nyóckerben”, ötven négyzetméteren.

Kezdjük a cseheknél. Pontosabban Gogolnál.

Bírom. Pedig még nem játszottam. De jó, amit kitalált. Kicsit abszurd, kicsit fekete...

... mármint a humora.

Igen.

És Guy?

A Richie gyerek? Őt is nagyon bírom. Meg azt a nyelvet, amelyet Tarantino képvisel, ő meg a maga módján továbbviszi, némi utánérzéssel.

És Csányi? Őt bírja?

Magamat? Egyre jobban.

Gondolom, főleg most, a londoni díj után.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem hatja meg az embert. Persze hogy jó érzés. Elképesztően jó.

Ebből az alkalomból meg is ajándékozhatta magát.

Ha nagy öröm ér, azt szoktam csinálni, hogy lefotózom magam.

A tett színhelyén?

Igen, méghozzá vigyorgó képpel. És írok a fiamnak, Misinek egy levelet, olyan naplószerű valamit, hogy „most kaptam ezt a díjat, és így nézek ki emiatt”.

És hogyan nézett ki Londonban?

Zavarban voltam. Odamentem Magyarországról egy elképesztően nagy városba, ahol rengetegen vannak, és azt sem tudják, ki vagyok. Hirtelen egész picire összementem.

Pedig most kellett volna nagynak látszania.

Velem ez mindig így van. Egy premier után is. Elképzelem, milyen jó lesz, ha sikerül az előadás, és a végén mindenki a vállamat veregeti, aztán hirtelen olyan magányosnak érzem magam, olyan kiüresedettnek. Tényleg nem akarok álszerénykedni, mert nagyon-nagyon örülök ennek a londoni díjnak, de én magam is meglepődtem azon, hogy kimentem és minden az ellenkezőjébe csapott át. Picinek és lényegtelennek éreztem magam.

Tehát jobb volt itthon, a fürdőkádban?

Teljesen irreális volt a helyzet. Fürödtünk Misivel, és épp arra tanítottam, hogyan kell kiköpni a fogkefét úgy, hogy csússzon a vízen.

Ön ezt kitől tanulta?

Ott és akkor éreztem rá, ahogy hülyéskedtünk a fiammal. Láttam, hogy tetszik neki. Gyakoroltuk. Lassan másfél éves lesz, és ez pont az az időszak, amikor mindent utánoz. És ez is jól ment neki. Közben megszólalt a telefon. Londonból hívtak. Nem is értettem mindent, mert az agyamban hirtelen kikattant a biztosíték. Minden olyan hihetetlennek tűnt... ülök a kádban, és közlik velem, hogy kaptam ezt a díjat, hogy van ez a Fringe Report, és kérdezik, hogy van-e internet a közelemben. Nem akartam mondani, hogy „Itt, a nyolcadik kerületben? A mi házunkba nem is lehet bevezetni valami miatt!” A díjjal kapcsolatos részletek ugyanis már fent voltak a neten. Reggel kilenc óra volt, és megígérték, hogy tíz felé visszahívnak. Délután egyig azonban hiába vártam.

Pokol volt?

Azt hittem, valaki viccel velem. Beszéltem a Kontroll sajtósával, aki felment a netre, de nem talált semmit. Mondta, hogy nem is volt fesztivál Londonban. Én ugyanis azt hittem, ez valami fesztiváldíj lehet. Szörnyű érzés volt. Biztos voltam benne, hogy ez egy beugratás. El is szégyelltem magam. „Szegény, azt gondoltad, hogy kapsz egy díjat Londonban?” Aztán tényleg visszahívtak, addigra viszont teljesen kikészültem.

Bizonyára elújságolta pár embernek, hogy nyert...

Párnak? Rengetegnek!

És közölni kellett volna velük, hogy...

...hülyét csináltam magamból. De az Isten velem volt. Fél kettőkor már arról beszéltünk, mikor utazhatok Londonba, mert külön díjátadót rendeznek nekem, a kinti Magyar Kulturális Központban. Azon a napon ugyanis, amikor át kellett volna vennem, itthon Tótékat játszottam a Radnótiban. Egy héttel később aztán, amikor azt hittem, hogy leszünk majd ott hárman, egyvalaki a Fringe Reportot képviselve, Bogyay Katalin, a Központ igazgatója és én, eljöttek vagy hatvanan. Még az edinburgh-i színházi fesztivál igazgatója is ott volt, meg a régebbi díjazottak közül néhányan, és több más, prominens személyiség.

Pucc és parádé?

Egyik sem. De jó volt, szép volt! Végig azt éreztem: nekem nem az a feladatom, hogy külföldön befussak. Nem is akarok elmenni Magyarországról. Ha elmennek az orvosok, itthon ki fog gyógyítani? Ha kiszerződnek a focisták, milyen lesz a magyar futball? Én színész vagyok, de maradok. Egy külföldi ajánlatra természetesen nem mondanék nemet, ez anyagilag és szakmailag is nagy előny lehet, de máshol élni... nem is tudom elképzelni! Még egy hosszabb ösztöndíj kedvéért sem, vagy hogy az angol nyelvtudásomon csiszoljak. Mi lenne a családdal? Nekik ez tetszene? Engem kísérgetni... A feleségem, Pokorny Lia is színésznő, neki is van saját élete. Adja fel a pályáját miattam? De hála Istennek, ezek a kérdések nem foglalkoztatnak bennünket.

Egy ilyen rangos díjnak persze lehet még sokféle hozadéka.

Gondolom, volt miből válogatniuk a Fringe Report szerkesztőinek, hiszen elég sok színészt láthattak a kiválasztott filmekben. Más kérdés, hogy miről szólt nekik a Kontroll.

Miért, miről?

Londonban nincs is ellenőr a metróban. Egyszerűen nincs szükség rájuk. Az angolok szerintem elképzelni sem tudják, hogy a jegyüket, bérletüket kérve megállítsa őket valaki, hiszen be sem jutsz a metróba, ha fent nem kezeled a jegyed. A film szociorésze meg inkább kafkai világ nekik, egy másik dimenzió, ahonnan ki kell jutni.

Két évvel a forgatás után az ön életében milyen súllyal van jelen a Kontroll? Előtte a Jadviga párnájában és az I love Budapestben láthatták a nézők.

Nagyon fura dolog ez. Egy színházi szerepet estéről estére játszik a színész, a film, miután elkészült, bekerül egy dobozba. Azon már nem lehet változtatni. Ha belenézek, már tényleg inkább a hibákat látom. Most, hogy kaptam ezt a londoni díjat, szívesen eljátszanám még egyszer Bulcsú szerepét. Sok mindent jobban csinálnék.

Az idei filmszemlén is nyert három alakításával. Azt az estét a papájának adta. Mivel ön színházban játszott, ő vette át a díjat. Mégpedig három remek epizódalakításáért. Vegyük hát sorra a három filmet. Állítsátok meg Terézanyut! Dávid.

Összefut Katával a jégpályán. Elcsábítja és felviszi magához. A lány beleszeret, a fiú meg közli vele, hogy visszautazik Izraelbe. Neki ez csak egy kaland volt. Egyetlen éjszaka, és már megy is tovább.

Önnek mi volt benne a nagy kihívás?

Hogy adva van egy lehetőség egy olyan pasit eljátszani, amilyen én magam szeretnék lenni. Vonzó, helyes, magabiztos. Nehéz feladat volt, mert egyetlen jelenetet kaptam, és abban kellett mindent megmutatni. Úgy kellett játszanom, hogy a néző elhiggye: valóban ez lesz Kata életében az igazi nagy szerelem. És ezután jön a fordulat, hogy a pasinak meg nem ez az igazi.

Mispál Attilától A fény ösvényeiben kapott szerepet.

Ott meg egy szemétláda vagyok. Egy fotós, aki által tisztábban látható a modellvilág árnyoldala. Együtt tölti az éjszakát a lánnyal, aztán sorozatosan megalázza.

Csurmándi, az ifjú párttitkár is emlékezetes figura Gárdos Péter filmjében, A porcelánbabában. És ez is azt bizonyítja: Csányi Sándoron a legkisebb szerep sem tud kifogni.

Ne felejtsük el: ezek jó karakterek! A Terézanyuban én kaptam a legjobban játszható epizódszerepet. A porcelánbabában meg az volt az izgalmas, hogy jön egy ember, aki becsapja a tanyasiakat. Elhiteti velük, hogy a pénz feltámasztja a halottakat. Nekem ez feladat volt. Úgy elmondani ezt a nyilvánvalóan teljes abszurdot, hogy legyen egy pillanat a nézőben, amikor bedől neki.

Visszatérve a londoni elismerésre, igazgatója, Bálint András hogyan fogadta?

Úgy láttam, nagyon büszke volt. Ki is kért rögtön két próbáról, hogy kiutazhassak átvenni a díjat.

Nem egész két napot és egy éjszakát töltött kint. Mire volt ez elég?

Voltam egy spanyol étteremben, meg egy pubban, ahol nagyon jó sört ittam.

Aztán?

Aztán visszasétáltam a szállodába és lefeküdtem. Éjfélkor már aludtam.

Ezt megelőzően járt már Londonban?

Nem. Ez volt az első utam. Szép emlék marad.

A Cseresznyéskertben Jását játssza a Radnóti Színházban. Jását, aki a „falba csókolja” Dunyasát, és a dögunalom elől menne vissza Párizsba. Aki a nőket ugyanúgy töri-zúzza, mint a pezsgőspoharakat. Tetszett az idézőjelbe tett eleganciája, ahogy fehér kesztyűs kézzel szedegeti a földről a széttépett levelet.

Engem a leginkább az érdekelt a figurában, hogy volt egy mezítlábas parasztgyerek, akit kivittek Párizsba, hogy cipelje a koffereket, s három-négy év múltán, mire hazajött, lassan elfelejtette az anyanyelvét. Arra azért ügyeltem, hogy ne legyen franciás a kiejtése, mert ha teljesen raccsolna, az jóval egyszerűbbé tenné a játékot. Ez egyébként nálunk, Magyarországon is létező karakter. Három év után valaki képes elfelejteni a paprikáskrumplit, mert már csak a finom sajtjaival jön. Jásában is ez a kettősség izgatott. Parasztfiúnak nagyon rendes, franciának borzalmas. Nekem erre kell figyelnem. Meg arra, hogy ne legyen tolakodó az alakítás. Mert ha a színész nagyon igyekszik, akkor úgy vonja magára a néző figyelmét, hogy árt az előadásnak. Meg kell találni az arányt. Hogy odafigyeljenek rá, és mégse legyen erőszakos az alakítás.

A Tóték Őrnagyával hogyan birkózott meg?

Az nagyon nehéz szülés volt.

Önnek, aki majd kicsattan az erőtől?

Nagyon jót talált ki Gothár Péter, a darab rendezője. Megjön az Őrnagy, és rögtön vadállatnak látszik. És úgy is megy el. Miközben olyan ember, akit szeretni lehet. Meg kell érteni, hogy ez egy fiatal csávó, aki hatalmat kapott, és menet közben egyre nagyobb bajba kerül. Lépcsőzetesen kell megmutatni, hogyan lesz egyre nagyobb zsarnok, diktátor, miközben Gothár felfogása szerint valahol így is szerethető. És ezt a kettősséget nem könnyű érzékeltetni. Csak úgy lehet, ha megyek a saját fejem után.

Pirandello IV. Henrikjében megint egy kisebb feladatot kapott.

Ez is nehéz szerep, mert végig bent vagyok a színen, közben alig van egy-két mondatom. Szerencsére elhangzik róla pár fontos megjegyzés. Például az, hogy irdatlanul buta. Vagy azt kérdezik tőle, hogy „mit nézel tátott szájjal?” Csak ezekre építhetek. Másra nem nagyon.

Egy rangos londoni díj után, gondolom, mégis könnyebben „épít”.

Nagyon sok önbizalmat ad egy ilyen elismerés, ez tagadhatatlan. Nem tudom, meddig tart ez az érzés. Rossz napokon, amikor tehetségtelennek tartom magam, mindenesetre lesz mihez visszanyúlni. Ilyen elismerés mellett nem kámpicsorodhatok el, bár hullámvölgy biztosan lesz még. Ez a londoni díj viszont ki kell, hogy rángasson belőle.