Liliom és Woyzeck után francia film főszerepében

#Erdély Mátyás felvételei Nagy Zsolt (1976) a föld alól bújik elő egy rácsokkal körbezárt térben. Munkáscirkusz, hirdeti a színlap. Homokkal borított manézsban benzines gűhordó. De van betonkeverő is, amelyet Woyzeck működtet. Mennyezethez rögzített gumiabroncs, amely minduntalan a fejéhez csapódik. A színészi alakítást lélegzetelállító akrobatamutatványok tarkítják. Látványos, de veszélyes attrakciók. Szikrák szállnak csupasz hátra. Woyzeck téglákat kötöz a lábára, mégis úgy lépdel, mintha szivacson járna. Égő gyertyák között fejen állva figyeli, mi zajlik körülötte. Arcát éles zsineggel torzítja el. Erő, energia, bátorság és vakmerőség egy kemény, fizikailag, lelkileg és szellemileg is megterhelő előadásban. Schilling Árpád rendezése a Krétakör Színházban kényelmetlen élmény edzett nézőknek. Nem volt és nincs még egy ilyen előadás a magyar palettán. Ehhez gyomor is kell, nemcsak szív, itt szem előtt a világ kegyetlensége. Színházi előadás ennél mélyebben nem szánthatja fel a néző lelkét. Ebben a cirkuszban a fájdalom is csak fájdalmat szül. Itt mindenki élet-halál harcot vív, itt nincsenek maszkok, álságok, hazugságok, csupán a kegyetlen valóság. Woyzeck teste is erről beszél. Az emberi igazságok végtelen sorozatáról. Acélból van ez a test, minden izomszála egy újabb acélhuzal, amelyet pattanásig feszít az erő. Nagy Zsoltnak minden másodperce hiteles. Éli, amit mutat. Nincs szerep, szájba írt szöveg: a Woyzeck. Most és mindörökké.

Berlin, Sophiensaele, 2001. szeptember 20. Schilling Árpád rendezését először a német közönség látja. Erre sem volt még példa a magyar színház történetében. Külföldön tartja bemutatóját egy Budapesten létrehozott előadás.

Ami előtte volt: Nagy Zsolt Eckhart szerepét játszotta a Strasbourgban, Vilniuszban, Párizsban és Nyitrán is vendégszerepelt Baalban. Ezt követi a NEXXT (előbb színpadon, aztán filmen), majd Molnár Ferenc Lilioma. Ezért az alakításáért a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb harminc év alatti színésznek járó Súgó-díjat kapta, majd a Népszabadság Üstökös-díját. A Megszállottakban (Arthur Miller: Salemi boszorkányok című darabja nyomán) ő formálja meg Baltazár Kormakúrt. Jelenleg a Leonce és Lénában játszsza a mélynövésű Elnököt. Liliomként és Woyzeckként ez év júniusában a milánói Piccolo Teatro közönsége is látni fogja.

Sokat köszönhetnek egymásnak Schilling Árpáddal…

Szerencsés találkozás a miénk. A főiskolán dolgoztunk együtt először. A Baalt csináltuk. Iszonyatos nagy pörgés volt ez akkor. Boldogság. De abból is a legnagyobb. Megaboldogság. Mindig is vágytam Süsüvel dolgozni. Láttam a vizsgáit. Lenyűgöző előadások voltak. A Baal is jól sikerült. Bejártuk vele Európát, és a párizsi Odeonban játszottuk utoljára. A Baal után aztán szünet állt be kettőnk közé. Süsü a többi színészt próbálgatta, én meg féltem odamenni hozzá, hogy „Figyelj már, itt vagyok szerződtetés előtt, nem lehetne, hogy én veled dolgozhassak?“ Cikinek éreztem. Aztán mégis szóba elegyedtünk, és megkérdeztem tőle, hogy játszhatnék-e továbbra is a Krétakörrel. ĺgy utólag persze sokkal könnyebb, de most már valóban örülök, hogy addig nem hívtak sehová. ĺgy legalább jól alakult a helyzetem. Úgy látszik, valaki mégis figyel rám, és fogja a kezem. Elvezetett ugyanis Süsühöz. Babarczy László, a kaposvári színház igazgatója azt mondta, neki ki kellene rúgnia egy embert, ha engem felvenne. Zsámbéki Gábor pedig csak gyakorlatra vett volna a Katona József Színházba, szerepet nem tudott ígérni. Süsü nem teketóriázott. Azonnal felvett a csapatába. Korán szólt, hogy lesz a Woyzeck. Ez tartotta bennem a lelket. Tudtam, hogy egyszer én is sorra kerülök. De előtte még jött a Liliom. Nagyon közel áll hozzám a szerep. Kicsi, mokány fiú, feljött Tuzsérról, hogy meghódítsa Budapestet. Igen, ez is bennem van. De a hozott anyag kevés lett volna. Hatalmas köröket tettem meg hozzá.

A Woyzeckhez a maratont is lefutotta.

Ez nagyon sokat jelentett. Megtanultam várni. Türelmesebb lettem, miközben futottam. A maraton 42 198 méter. Harminc kilométer után egyszer csak elbizonytalanodsz. De az utolsó kétszáz métert megkapod ajándékba. Isten a hátán visz be a célba.

A Baalt Biatorbágyon kovácsolták össze, a Woyzeckhez Komáromban gyakoroltak.

Ott már másképpen dolgoztunk, mint azelőtt. Nizsinszkij-füzeteket és József Attila-verseket olvastunk. Meg a Szabad ötletek jegyzékét. Közelebb akartunk kerülni az őrülethez, Büchnerhez, Woyzeckhez. Komáromban az is jó volt, hogy elkezdtük keresgetni a határainkat. Klisék nélkül dolgoztunk. Mindent kipróbálhattunk. Elástuk egymást a föld alá. Lógtunk egy kampón. Akinek tériszonya volt, huszonöt méter magasból, egy kőpadról mondta a szöveget. Teszteltük magunkat, hogy milyen folyamatokat indít el bennünk a halálos félelem. Én például rettegek a sötétben. Ehhez aztán kapóra jött a paratúra. Bementem éjfélkor a monostori erőd katakombarendszerébe, és csak egy bizonyos ponton jöhettem ki. És egyedül! Természetesen lámpa volt a kezemben, és a járatot is ismertem. A lényeg az volt, hogy Woyzeck nem félhet a sötétben. Lát. Figyel. Más dimenzióban él. Neki ez nem lehet gond. És ez is megmutatta az énem egyik szegmensét. Nem a lelket akartuk gyötörni, hanem különböző koncentrációs gyakorlatokat végeztünk. Az agyunkat használtuk.

A föld alatt milyen volt?

Furcsa. Félelmetes. Berlinben, amikor az utolsó előadást játszottuk, nagyon vizes homokot pakoltak rám. Bár a számban van egy kis cső, amelyen veszem a levegőt, sokszor éreztem: beparázok. Szinte beszippantom magamba a halál ízét, megyek felé, egyenesen belehajtom magam, mert úgy gondolom: ez lesz a legjobb állapot az előadáshoz. Berlinben annyi homokot raktak rám, hogy majd összenyomott, ha nem dugom feljebb a fejem, meghalok. Olyan klausztrofóbiám lett, hogy az elmondhatatlan. Ez már Párizsban is előfordult velem. Van, amikor úgy megyek be a homok alá, hogy valósággal gyűlölöm azt a pillanatot. Ott és akkor eltűnik minden, onnantól fogva már más élet van. Komáromban száraz, tehát könnyű volt a homok. De ha vizes és nehéz is, úgy rövidebb időt tudok csak eltölteni alatta. Ma már szertartássá vált az előadás előtt, amikor azt mondom, hogy „temessetek be!“ betemetnek, és várok a homok alatt. Várom, hogy beüljenek a nézők.

Meddig lehet ezt csinálni? Hol a határ? Mikor mondja azt a színész, hogy „ennyi volt, nincs tovább!“

Nem tudom, lehet-e ezt a végtelenségig húzni. Azt viszont igen, hogy amikor kilenc előadást játszunk le egymás után, az utolsótól már nagyon félek. De hozzátartozik mindehhez az is, hogy Süsü erősen figyel ránk. Ahogy elkezdtük a Woyzeck próbáit, mindig ott állt mellettünk és időben szólt, hogy „Vége, azonnal ki, ki ebből az állapotból!“ Az előadás záróakkordját is azért csinálta meg úgy, ahogy. Ott már nem állhatsz elborult aggyal. Persze megkattansz rendesen, de amikor meghajolunk, ott már vége az őrületnek. Nem szabad benne maradni egy pillanatra sem. Az meg hazugság lenne, hogy nekem most elborult az elmém, mert olyan teher alatt voltam, és mint Woyzeck kezdek el élni. Ilyen nincs! Rád telepedik ez a furcsa állapot, de ki kell jönni belőle. Azonnal. Három nappal az előadás előtt már bennem van, hogy mindjárt Woyzeck leszek. Olyankor már kevesebbet eszem. Vigyázok magamra. Elmegyek futni. Készülök a szerepre. Átgondolom az egész előadást. Végigviszem magamban. Süsü egyébként fel is pofozna, ha látná, hogy nem vagyok képes kiszállni a darab hangulatából. De ha nem tudnám kordában tartani magam, rögtön szólnék, hogy állj, gáz van! Bodó Viktor a Baalban járta be ugyanezt az utat. Meg is viselte őt rendesen a darab. A végén már félt. Rájött, hogy tudatosan, az agyával kell irányítania a dolgokat. Teljesen nem sodorhat el bennünket a szerep. Miután legördül a függöny, azonnal vissza kell jönni belőle. Ettől zseniális a színház. Látok valakit elképesztő helyzetekben, és a végén kijön civilben.

Van egy olyan jelenet is az előadásban, amikor literszámra nyeli a vizet. Ennek is van fortélya?

Nem tudom kiakasztani a garatomat, ha arra gondol. Mindig úgy iszom, ahogy tudok. Elég sok víz lemegy a torkomon, az biztos, de közben ki is köpök belőle, mert lélegzethez kell jutnom. Az orromon, épp a víz miatt, nem tudok levegőt venni, csak a számon, ezért elfordulok, és úgy iszom tovább. Peter Brook, a világhírű angol rendező egyik színésznője látta az előadásunkat Berlinben. Nagyon jólesett a dicsérete. Azt mondta, az tetszik neki az előadásban, hogy minden olyan, amilyen. Úgy élünk a ketrecben, a rácsok mögött, mint egy természetes közegben. És nincs semmi megbuherálva. A kés éles és hegyes. A benzin ugyanilyen veszélyes.

Bár a Liliom nem teszi ki ennyiféle fizikai hatásnak, a nagy csata bizonyára ott sem maradt el a próbák során. A mennyországi kép, ahogy ez a ligeti csirkefogó megválaszolja a feltett kérdéseket, egyszerűen fenomenális.

Ott zokogni kell. Nagyon. És amióta hazajöttem a francia film forgatásáról, mintha kő lenne bennem. Nem tudom még mitől, majd kiderítem. Kimegyek az erdőbe és gondolkozom egy kicsit. A Liliomra a családomat is elhívtam. Csodálatos este volt. Amikor felnéztem a „Miért ütötted?“ kérdésnél, azonnal édesapám arcát láttam. Addig észre sem vettem, hol ül, de ott, ennél a résznél befogta az arcát a reflektor. És akkor úgy oda, bele az arcába megválaszoltam: „Hát mert csak úgy összejöttünk, ő is adott valamit, én is mondtam valamit, és neki igaza volt, és én nem tudtam rá mit mondani, és akkor feljött a torkomon valami, és megütöttem.“ Néztem apám arcát, és azóta is azt mondom: ezt nem fogom elfelejteni soha! Ezt a látványt, ennek a fontosságát, mert amit akkor éreztem, az az atomjaimra bomlasztott. És egyetlen pillanat alatt meghatódtam attól, hogy vagyok. Hogy élek. Hogy lélegzem. Ott és akkor mindig van egy történet a fejemben. Amikor zokogok. Az az én saját kis történetem. Ott derül ki, hogy mi ennek az embernek a baja. Ott törik meg ez az állat, akkor bánja meg, hogy ütötte a feleségét. Mert ha valami nem sikerült neki, akkor ahelyett, hogy nyelt volna egy nagyot, ököllel verte a falat, vagy nekiesett a feleségének.

Nagy Zsolt tükre Liliom?

Igen, olyan vagyok én is, mint az apám. Csak ezt tagadom. Nem akarok olyan lenni, mint ő, de hát olyan vagyok, mert az ő fia vagyok.

A Leonce és Lénában kis szerepe van. Az elnök. A törpe.

Eredetileg Valerio lettem volna, de elvették tőlem, mert heteken át kint forgattam Szófiában, a francia filmben.

A Krétakörrel bejárta Nyugat-Európát, most meg egy francia film?

Ez nekem is hihetetlen. Pont olyan, mint amikor felkerültem Budapestre. El nem tudtam volna képzelni, hogy ez lesz. A Woyzeck bemutatója is nem az Alpok tetején vagy valahol Stájerországban volt, hanem Berlinben. Még ma sem hiszem el. Amikor felvettek a főiskolára, fél évig kerengtem az épületben, és azt mondtam, nem igaz, hogy itt vagyok, hogy bekerültem. A francia film is hatalmas csoda volt. Ha minden igaz, a cannes-i fesztiválon lesz a bemutatója.

Mi volt nehezebb? Elindulni Budapestről Szófiába, az első forgatásra, vagy hazajönni, miután befejezték a munkát?

Hazajönni. Ott voltam egy francia filmben, mindenki velem foglalkozott, én voltam a központ, de úgy kellett megérkeznem, hogy ezt az egészet felejtsem el gyorsan. Mert ez is csak egy időre szólt. Nem is szeretnék visszanyúlni ezekhez az emlékekhez, mert akkor abban kezdenék el élni, rossz pillanataimban ebbe menekülnék, ami egyenlő lenne az önbecsapással. Arra kell figyelnem, ami ezután jön, abban kell megkapaszkodnom, ami lesz. Nem engedhetem meg, hogy rossz irányba vigyenek a dolgok.

A magyar filmrendezők közül felfedezte már valaki?

Egy narkóst játszottam Salamon András Közel a szerelemhez című munkájában, de nincs benne a filmben ez a jelenet. Kivágták. A Jadviga párnájában katonai mundérban álltam a fényképész műtermében. Ennyi. Antal Nimród készít most játékfilmet öt metróellenőrről. Ha összejön a pénz, benne leszek. Nagyon jó a történet.

A francia film története milyen?

Kemény. Egy bolgár emberkereskedőt játszom benne. Egy nagyon gazdag, öltönyös fickót, aki halálosan szerelmes egy prostiba. Egyébként felesége van és négy gyereke. Izgalmas sztori. A Woyzecket játszottuk Párizsban, amikor szólt az igazgatónk egy előadás előtt, hogy „Itt egy francia csávó, filmrendező, találkozni akar veled az előadás után.“ És tényleg odajött a fickó, gratulált és azt mondta: szeretné, ha játszanék a filmjében. Megnéztük egy korábbi rendezését, a Sötétséget egy párizsi moziban, és Süsü is azt mondta. „Vállald el a szerepet, menjél, csináld, nagyon jó lesz!“ És igaza volt. Nagyon jó munka részese lehettem. La vie nouvelle. Új élet. A rendező: Philippe Grandrieux. Amióta hazajöttem, nehéz a lelkem.

Mire kell vigyáznia?

Hogy el ne csússzak. Ettől óvom magam. Nem szeretném elveszíteni a szemlélődésem, az empatikus készségem, továbbra is csendes megfigyelő akarok lenni. A film óta pedig pörgök, és kevesebbet látok. Ez nem maradhat így. Nemcsak a krémet, a piszkot is látni kell az életben. Eleinte aludni sem tudtam az érzéstől, hogy kint fogok dolgozni. Aztán ezt is megszoktam. Rengeteg új barátom lett, és nagyon sok kapu kinyílt előttem. De nem én vagyok a király, tudom. Ezt nem szabad elfelejtenem.