Látlelet egy heterogén irodalmi antológiáról

Az antológiák bemutatása rendkívül hálátlan feladat. Különösen akkor, ha egy sokszerzős, korábban esetenként más kontextusban olvasott írásokból összeállított kötetről akarunk szólani. És ráadásul az egyes művek tüzetes elemzésére terjedelmi okokból nem nyílik mód.

Mindez persze csak akkor érvényes, vagyis csak akkor hálátlan igazán ez a feladat, ha az értékelő érdemben is szeretne valamit mondani az adott gyűjteményről. Merthogy különböző szempontú fel- és besorolásokra, csoportosításokra, irodalomtörténeti közhelyek, formális szóvirágok, holmi protokolláris parolázgatások lebonyolítására kétségtelenül rendkívül alkalmas apropó lehet egy-egy ilyen szöveggyűjtemény.

Nem vagyok az antológiáknak különösebben lelkes híve, ezeket többnyire (vagyis azért nem egytől egyig) inkább csak amolyan töltelékanyagnak tartom a kiadói tervekben. Nagy és egyre lelkesebb híve vagyok azonban a Vámbéry Ármin Irodalmi Kávéháznak, ahol az elmúlt években mindig nagyszerű borokat ittam, és sok kitűnő előadást hallgathattam meg, s lehettem számos érdekes dialógus tanúja és résztvevője. És persze sok kiváló, ott elhangzott irodalmi mű is megmaradt emlékezetemben, és arra inspirált, hogy ezek szerzőinek munkásságába mélyebben is beleássam magam. Tehát – a maradandó, szép emlékek hatása alatt játszi könnyedséggel leküzdve látens antológia-fóbiámat – a tavalyi Vámbéry Antológia bemutatására mégis vállalkoztam. És nemcsak hogy vállalkoztam, hanem – persze néhány kritikus megjegyzést azért nem mellőzve – alapjában véve még dicsérni is fogom.

Először is azzal érvelnék a megjelentetés szükségessége mellett, hogy a gyűjteménybe besorolt szövegek – noha kivételekkel! –, úgy érzem, alkalmasak arra, hogy megragadjanak az olvasó emlékezetében, és arra inspirálják, hogy ezek szerzőinek munkásságába mélyebben is beleássa magát. Ez – amenynyiben valóban így van – már önmagában is messzemenően igazolja e könyvecske létjogosultságát. (Itt jegyzem meg, hogy engem elsősorban a 65. oldalon kezdődő versike inspirált szerzője lelkületének mélyebb megismerésére, de hát ez, tudom, csupán egy röpke szubjektív impresszió következménye, lehet, hogy másvalaki könnyedén elsiklik felette.)

A másik – egyébként nem kevésbé súlyos – érvem a Vámbéry-szöveggyűjtemény mellett már kicsit talán meglepőbb. Egy-egy könyv heterogenitását ugyanis nemigen szokták az erényei között említeni. Én most mégis ezt teszem. Ez az antológia már annyira sokszínű, olyannyira vegyes tartalmú, műfajú és színvonalú szövegek egyvelege, hogy én például már majdnem úgy olvastam, mint a padláson gyerekkoromban a nagyapám első világháborús katonaládájából előhalászott Kincses Kalendáriumokat. Ha egy kiadvány ilyen radikálisan felvállalja a maga sokféleségét és színvonal-ingadozásait, az már emiatt aligha kritizálható. Ott már az egybeolvasás révén az érzékelésnek olyan rejtett csatornái tárulkoznak fel az olvasó előtt, amelyek messze túlvezetnek az egyes alkotások kínálta asszociációs mezőkön, és az egyetemes szöveguniverzum éteri tisztaságú kakofóniájának elementáris erejű átélésével kecsegtetnek.

Mert vannak ugyan a kötetben már-már unalmasnak mondható párhuzamok is, de hát – hogy csak azonos műfajú alkotásokból merítsek példát – mekkora és mily egyedi szellemi izgalmakat kínál Bettes István dadába oltott posztmodern szürrealizmusának együttolvasása, mondjuk, Zirig Árpád költeményeinek szikár, férfias pátoszával (az olyan erőltetett lírai futamokra gondolok itt például, mint amikor az irodalmi kávéház műsorainak házigazdájaként is gyakran szerepet vállaló költő azt írja, hogy: „olyan mint a halál / ha nincs velem senki / lecsukódó szem / jaj nem kell kétségbeesni”). És a véletlennek köszönhetően a könyvecskében megjelenő különböző műfajú írások egymásra hatása is nemegyszer továbbgondolásra késztet. Minden irónia nélkül mondom: rendkívül termékeny az együttolvasása például a kiváló erdélyi költő, Orbán János Dénes Faustot és Mefisztót magyar környezetbe helyező, lenyűgözően szellemes verses drámájának és a mi Csáky Károlyunk A farsangi szokások hiedelemköre, költészete és dramaturgiája című néprajzi tanulmányának. Utóbbi dolgozat ugyanis számos olyan – saját gyűjtésből származó – farsangi rigmust tartalmaz, amely erősen emlékeztet az erdélyi poéta pajkos megszólalásmódjára.

Utóbbi szerző egyébként – térjünk rá ezen a ponton a kötetben fellelhető egyszerűbben felfejthető párhuzamokra – három minőségben is szerepel a Vámbéry Irodalmi Kávéház 2005-ös szöveggyűjteményében: a fentebb említett néprajzi tanulmány szerzője, irodalomtörténeti tárgyú könyve kapcsán pedig Vajda Barnabás könyvrecenziójának szerző-alanya. Valamint (és ez – habár amikor eddig jutottam az olvasásban, már azt hittem, mindenre felkészültem – bevallom, mégiscsak meglepett) versei is olvashatók a kötetben. Idézek az egyikből: „Őseink keresztjeiről / letagadják a / betűt is a / liberális lovagok, / hogy legyen nekik / könynyebb / a feledés”. A vers címe: „Újkori haláltánc”. Egy másik, igen hasonló témájú Csáky-költemény címe pedig ez: „Újkori latrok”.

Nos, nem értem, mi baja Csákynak az újkor liberális latraival. Persze talán még sikerült is volna felfejtenem a költemény belső logikájának minden bizonnyal sűrűre szőtt szövetét, ha verssorokba tördelt magvas megállapításait a legújabb kor nemzetárulóink címezi, mivelhogy lassacskán már nyolcvannyolc esztendeje ebben a történelmi korban van szerencsénk élhetni. És noha a mélyebb megértés kegyelméből nem sikerült részesednem e vers olvasásakor, mégis úgy vélem, jobb lett volna, ha a szerző valamilyen publicisztikai műfajt választ közlendője megfogalmazásához. Úgy módjában lett volna bővebben kifejteni, mi az, ami még az ezredfordulón is ekkora indulatokat kavar benne az újkor liberálisaival, például Deák Ferenccel, a „haza bölcsével” szemben.

Ha a kötet írásai közötti párhuzamokról beszélünk, két fontos irodalmi-művészeti toposzt szükséges megemlíteni: az egyik József Attila, a másik Dúdor István nevével fémjelezhető. A József Attila-centenárium és -emlékév maximálisan indokolja a József Attila-hommage-ok jelenlétét a kötetben. Dénes György, Gál Sándor és Fellinger Károly műve azonban a hagyományos József Attila-félreértésekből építkezik, új félreértések lehetőségét, sajnos, nem teremti meg.

Mihályi Molnár László Fekete dal című, Dúdor István emlékére írott verse átmenetet képez az antológiát uraló két toposz között: nyilvánvalóan a dereski festő halálának ihletésére íródott, ugyanakkor (a szokványos) József Attilát is megidézi. Nehéz azonban megfejtenem, miért éppen most került be a ládafiából egy friss gyűjteménybe, amikor már sok-sok évvel ezelőtt is olvasható volt. Szászi Zoltán is a legendás gömöri piktor alakját idézi meg ugyan (úgy látszik, Dúdor szuggesztív alkotói személyiségének felidézése tizenhét évvel a halála után még mindig időszerű a szlovákiai magyar irodalomban), a Múlt éjfélkor a parkban című opussal azonban eddig még nem találkoztam. És komoly mentség az is, hogy a Szászi-vers részleteiben már Bettes István korábbi Dúdor-versének parafrázisa, ami arról tanúskodik, hogy az életképesnek bizonyult mítoszt tudatosan új – intertextuális – eszközökkel építi tovább.

Végezetül pedig nézzük, mi is maradt ki az eddigi felsorolásból. Nem szóltam még Dobrovits Mihály Az Árpád-ház és a keleti örökség című, nagy, javarészt számomra eddig ismeretlen tudásanyag birtokában megírt őstörténeti tanulmányáról, Lacza Tihamér A pálya szélen címmel közölt esszéjéről, amely a szlovákiai magyar műszaki-tudományos értelmiség helyzetéről és lehetséges szerepéről értekezik – és nem szóltam néhány versről sem. Úgymint: Kulcsár Ferenc cizellált, elmélyült költeményeiről, Barabás Zoltán hasonló indíttatású lírájáról, a különutas Fehér Sándor sajátos, a hagyományos prózavers eszköztárának segítségével épülő versvilágáról, Norbert György komoly jövőbeli elvárásokra feljogosító regényének részletéről, Ardamica Zorán egyre fiatalosabban szabad szájú, egyre véresebb és egyre elevenebb opusairól, Mizser Attila hagyományosan kitűnő szonettjéről, Zalán Tibor feszültséggel teli mestermunkáiról és egyik legreményteljesebb fiatal költőnk, Vida Gergely verséről.

Van tehát olvasnivaló bőven ebben a vékony könyvecskében. Bárki találhat benne kedvére való írást. Mindenkinek melegen ajánlom tehát a figyelmébe!

(Lilium Aurum, 2005)