Lagzi Lajcsi zenéjére mulat minden magyar

– Nem hét kicsi Hégli Dusán ugrál a színpadonTóth Lehel felvétele Az első rész még valamelyest emlékeztetett a hagyományos néptánccsoport-előadásra, de a másodikon már az értő közönség is meghökkent; mintha mi is részesei lettünk volna annak, hogyan folyt a népzenés-néptáncos kocsmai élet.

Gondoltam rá, hogy az előadás előtt mondok néhány szót arról, hogyan, miért született ez a műsor, mi a lényege, de négy mondatban nagyon nehéz összefoglalni. Lehet, hogy csak egy frappáns sztorit kellene elmesélnem a tapasztalataimból, élményeimből. Egy kicsit gyorsan készült ez az előadás, ezekből a jelenetekből, élményekből rengeteg van még. Három hónapig foglalkoztunk ezzel a résszel, munka mellett. Januárban Pestre öregeket is viszünk magunkkal. Ha a műsor kétharmadában bejön két vén cigány zenész, és elkezd táncolni, biztos siker lesz.

A pozsonyi előadásra miért nem hívtak?

A svédországi turné miatt nem tudtunk túl sok időt szentelni az előadásnak. Egész novemberben külföldön voltunk, amikor hazajöttünk, folyt a kétnapos szólótáncverseny, hétfőn kezdtünk ezzel a műsorral foglalkozni.

Hogyan bírják a tempót a táncosok?

Megszokták, de a bemutató után egy hónapot pihenhetnek.

Kemény munka folyik, s nem ez volt jellemző sem a félprofi, sem az amatőr csoportokra.

Ez az év úgy telt, hogy minden meghívást elfogadtunk, mindenhova elmentük, még oda is, ahol ketten ültek a nézőtéren. Csak azért, nehogy azt mondják, profi lett az együttes, már nem érdekli a közönség. Annak idején az énekkar, a tánckar meg a Ghymes összesen 85–90-szer lépett fel, most egyedül vagyunk, 92 fellépésünk van évenete, de úgy, hogy a korábbi évek bevételét jó 20 százalékkal meghaladtuk. A kulturális minisztérium egyetlen nyereséges intézménye a miénk.

Segít a táncosoknak, hogy az igazgató táncol is? Nem kell ahhoz jó táncosnak lenni, hogy valaki jó igazgató legyen, de kezdetben bizonyára fontos volt, hogy lássák, nem vár el tőlük lehetetlent.

Van, amikor segít, néha meg nem jó. Két éve vagyok a Szivek igazgatója, és koreográfusa, művészeti vezetője. A kettő mindig üti egymást. Átépítjük a székházat, meg egyéb igazgatói teendőket végzek, ilyenkor minden lenyugszik a szervezési osztályon, viszont nem tudok bejárni a próbaterembe, ezért ott romlik a munkaerkölcs, elmérgesednek a kapcsolatok. Amikor bemutatóra készülünk, csak a táncosokkal vagyok három hónapig, elmaradnak az igazgatói teendők. Én már nem vagyok táncos. Nem tudom fölvenni a versenyt olyan emberrel, aki naponta reggel kilenctől délután kettőig gyakorol. Ösztönösen állok be egy-egy táncba.

A párkányi Kisbojtárban kezdett, anyai felügyelettel, utána gimnazistaként feljött Pozsonyba a Szőttesbe, onnan átlépett az Ifjú Szivekbe, majd ismét a Szőttes következett, két éve az Ifjú Szivek igazgatója.

1986-ban jöttünk föl a Szőttesbe, Varga Ervinhez, jött Richtarčík Misi, később a Szivek akkori igazgatója, Katona István emigrált, akkor átmentem egy fél évre a Szivekbe, aztán két évig mindkét együttesben táncoltam. Akkor voltam a leggazdagabb. Kollégiumban laktam, otthonról zsebpénzt, két helyről gázsit kaptam. Hét korona volt a Becherovka... 1992-ben Misi dobbantott, de eltévedt a térképen, és Kassára emigrált, akkor átmentem a Szőttesbe. Abból a társaságból hárman maradtak, egyikük most nálam táncol.

Nemcsak a laikusok, hanem az értő közönség is azt mondta a bemutató után, ilyen műsor még nem született. Elkezdődik egy klasszikushoz közeli bemutatóval, de van egy olyan része, amely elméletileg paródia, gyakorlatilag viszont a realitások talaján mozog.

Negyven év alatt az emberek hozzászoktak egy bizonyos típusú néptáncműsorhoz. Csakhogy annak kevés köze van a folklórhoz. A népi kultúra felemelése abból állt, hogy egy gyárudvaravatón stilizált népviseletben kettőt jobbra, kettőt balra lépett néhány pár.

Ez a bemutató három készülő műsor anyagából állt össze...

Úgy gondoltuk, mindegyikből adunk ízelítőt. Az elmúlt század több mint egy éve készül, nagyobb lélegzetű műsor lesz. A Meghalok én magáért cigányműsort négyen csináljuk. És van a Dáridó, amelyhez a hagyományőrző csoportok adták az alapanyagot. Volt rá egy jó példa, az áji kórus, de elnevezhetnénk kéméndi kórusnak, bármilyennek. Tudtuk, hogy a dáridó formát szeretik az emberek, fanyar humorral is lehet nézni, én nem tudnám komolyan venni. Pozsonyban csak egy részletet mutattunk be, persze, a mozgást egy kicsit karikíroztuk, de a hagyományőrzőket vettük alapul. A hatvanas évekből olyan felvételek is vannak, melyeken a palatkai zenekar twistet játszik. A pozsonyi közönség nem tudja elképzelni, hogy Bonchidán vagy a Gyimesben ugyanazt táncolják, amit száz évvel ezelőtt, csak más zenére. Azt szeretnénk, hogy a néző élvezze az előadást, meg legyen nevelő hatása is. Lássák, hogy Lagzi Lajcsi zenéjére mulat az egész ország, de mindenütt másként táncolnak rá. A zenekarnak meg azért adtam annyi teret, mert mindenki a Ghymeshez hasonlítja. Hát most már láthatják, hogy a zenekar jó, és a tagok táncolni is tudnak.

A Figur már profi banda.

Naponta hat órát zenélnek, ennek egyszer meg kell látszania. Ugyanúgy, mint a táncosokon is meg kell látszódnia a napi rendszeres próbának. Nyolc–kilenc hónapja van együtt ez a társaság. Mindenki máshonnan jött, más stílust hozott, ezt össze kellett hangolni. Egy hullámhosszra kellett hozni a táncosokat. A lányok ugyan egy kicsit félre voltak állítva, de ez eleve így van ebben a műfajban.

A karikázó nem nagy élmény a közönségnek.

A karikázót nagyon nagy jóindulattal tudom csak táncnak nevezni. Akkor ér valamit, ha a lányok nagyon jól énekelnek. Az, hogy egyet lépnek jobbra vagy kettőt balra, mindegy, ha jól énekelnek. Abban a korban, amelyben a néptánc virágzott, a nőknek nem sok szerepük volt. Lehetetlen, hogy a szicíliai maffiában nő legyen a keresztapa.

Bár a társaság még fiatal, gondolnak-e az utánpótlás nevelésére, a tehetséges táncosok felkutatására, felkarolására?

Ennek több összetevője van. Az egyik az anyagi vetület, tehát, hogy ne alamizsnáért táncoljon, akinek ez a hivatása. Dunaszerdahelyen, Pozsonyban és Félben gyerekekkel is foglalkozunk, és a Szivekben most sem pozsonyiak táncolnak. Az együttes rengeteg országos rendezvény szervezésében vesz részt. Szeretnénk elérni, hogy ha a 16 éves diák följön Pozsonyba gimnáziumba, ne a hatodik ligába menjen kézilabdázni, hanem jöjjön táncolni, ha van kedve és tehetsége. Volt már rá példa, hogy egy táncos externistaként készült az érettségire, mint az élsportolók. Sajnos, ma sokkal kevesebb táncos van, mint tíz évvel ezelőtt.

Aki viszont táncol, azt valóban érdekli.

Ez így van, de én annak örülnék igazán, ha a táncosok nem hülyék lennének, mint sokan tizenvalahány éve. Most sok a főiskolás vagy a főiskolát végzett – matematikus, fizikus, jogász, mindenféle. Ha ‘90-ben fölkeresett volna valaki azzal, jöjjek profi táncosnak, biztos, hogy nem törődtem volna semmivel. Aki a kommunista rendszerben profi táncos lehetett, azt épp úgy elismerték, mint a nagy színészeket. Egy primitív példa: az igazgatónak annak idején szolgálati Volgája volt szolgálati sofőrrel, szolgálati lakás is járt neki. Ma úgy tekintenek ránk, mint egy vidéki amatőr együttesre, csak némi állami támogatást kapunk. A táncosok nagy része csinál valamit, vagy főiskolára jár, vagy tanít. Ugyanis az, hogy profi, nem azt jelenti, hogy profi a keresete, hanem azt, hogy akiket ez tényleg érdekel, azoknak nem kell elmenniük vízicsősznek. Most is sokan érdeklődnek, jelentkeznek, de nem akarom, hogy sokan tolongjanak a színpadon, a próbateremben. Ez a hét pár nekem megfelel, lehet velük úgynevezett tömegdolgokat is csinálni, de nem annyira sok, hogy ne tudjak figyelni az egyéni teljesítményekre. Megtanulni egyszerrre ugrálni a majmok is képesek.

Hogyan érte el, hogy úgy táncoljanak, mintha improvizálnának.

Nekem nem az a feladatom, hogy együtt tanuljam velük az Anyám tyúkját. Mindegyikük tud írni, olvasni, s ha már megtanulta az anyagot, beszélgetünk róla. Mindenki rengeteget készül. Nemcsak a műsorral foglalkoznak sokat, hanem egyáltalán a tánccal. Nézik a filmeket, kijárnak gyűjteni, most voltunk együtt a Gyimesben öt napot, hogy ne Ádám-Évától kelljen kezdeni a foglalkozásokat. Mint ahogy egy jó színésszel sem kell szóról szóra végigrágnia a rendezőnek a darabot, csak értelmezni, s a rendező csak akkor szól bele, ha a színész értelmezése nem találkozik az övével. Itt mindenkinek van egy táncos egyénisége. Azon volt a hangsúly, hogy egyedül is próbáljanak. Nem hét kicsi Hégli Dusán ugrál a színpadon. Csak akkor szólok, ha valamit rosszul értelmeznek, meg amikor egységesítem az anyagot, de sok mindent az emberek egójára hagyok.

Hogyan épül föl egy-egy szám? Megszületik a gondolat és...

A Zenészek táncának gondolata 1990-ben merült fel, amikor Árgus Ferenccel találkoztam. Még muzsikálgattam, s Varsányi Ildikóval, a Varsányi zenekar prímásával beszéltünk arról, készítünk egy olyan számot, amelyben táncolok is és hegedülök is. Rengeteg ilyen zenésszel találkoztam, akik közt sokan világhírűek lettek. Van vagy húsz egyéniség a Kárpát-medencében, arra kellett rájönnünk, kik azok, akiket mi most karakterben meg tudnánk csinálni. Nem úgy választottuk ki őket, hogy szeretem XY-t, és őt kell felidézni. Megnéztem, ki mire képes, ennek alapján osztottuk ki a szerepeket. Öszszeválogattuk a filmanyagokat és a zenét, mindenki elkezdett tanulni egy táncot, én is tanítottam alapfolyamatokat, elmondtam, mire figyeljenek. Fokozatosan dolgoztunk, munka mellett két-három hónapig. Amikor összeállt, kiderült, hogy be kell ágyazni valamilyen helyzetbe, mert szólótáncverseny-gyanús lesz. Ha már zenészekről szól, olyan környezetbe kell ágyazni, amely a zenészekre jellemző. Lehetett volna koncert, gyűjtés, sima buli, kocsma, nem is derül ki, melyiket választottuk, de ez nem is lényeges. Miért ne tanuljanak meg a zenészek táncolni? Mindegyiknek van példaképe, aki jól táncolt. Most már látom, hogy lehetne finomítani, volt, akinek nem tetszettek a sörösládák, de ha a Jókai napokon lehet a színpadon hat férfinek egy szál sílécben járkálni egy órán keresztül, ha Ladányi Andreának le kell vetkőznie minden darabban, hogy alternatívnak nevezzék táncát, akkor egy zenészekről szóló műsorba belefér a sör. A szünet utáni zene is úgy jött, hogy hallgassanak meg az emberek nyugodtan egy szökőst magnóról. Hangolódjanak rá a műsorra.

Ősszel matinéműsorral járták az iskolákat.

Reggel kilenctől háromszor egy-egy órás bemutatót tartunk. Én beszélek a táncok között, kitalálok mindenféle hülyeséget, följöhetnek botolni a gyerekek. Az én gyerekkoromban csak komolyzenei matinék voltak. Igyekszünk úgy megcsinálni, hogy a gyerek ráébredjen arra, mit jelent neki a szülőföldje néptánca, népzenéje.

Néhány évvel ezelőtt azt tervezte, készítenek egy módszertani anyagot az iskolai néprajzoktatáshoz.

Nem mondtunk le róla, de már nem videokazetta lesz belőle, hanem CD-rom, mert azóta változott a világ. A CD szöveges anyagot, táncpéldákat, éneket, zenét tartalmaz. Megpróbálunk rá pénzt szerezni, hogy minden iskola ingyen kaphasson belőle egyet-egyet. Három éve a Folklórszövetség kétéves tanfolyamot szervezett a pedagógusoknak, amelyen a pszichológiától mozgásbiológián át a táncleírásig mindennel foglalkoztak. Ezt a tanfolyamot azért indítottuk, hogy ha a tanító nénik csinálnak valamit, legyen értelme. Bár színjátszócsoport is majdnem minden iskolában van, de a Mikulás-ünnepségre mindenütt előkapnak valamilyen táncocskát. Ha már így van, jó legyen. A tanfolyamnak már a losonci fesztiválon megvolt az eredménye, 17 kiváló gyerekegyüttes nevezett be – anyagi okok miatt csak 12-t tudtunk meghívni –, ezek között egyetlen régi csoport volt, a párkányi Kisbojtár, a többi mind új. Ez már fél siker. Remélem, a CD még többet segít.

Sok vihart kavart a Szivek profivá válása. Változott azóta a közhangulat?

Az egyik alapvető probléma az volt, hogy mindenki – az alapító tagoktól kezdve – jogot formált a Szivekre. Mindenkinek ez volt a szíve csücske. A pozsonyiak mindig kiálltak érte, mert úgy tartották, az itt tanuló diákok egyesülete. Ám ha Pozsonynak jár egy együttes ötmilliós költségvetéssel, akkor Kassának miért nem? Vagy Nyitrának? Ez országos együttes. Szép volt, hogy amatőrökként táncoltunk, összejöttünk, sok házasság köttetett az együttesben, de ezt ezer más együttes szolgálhatja. Én nem azt akartam, hogy Pozsonyban ne legyen ilyen, hanem azt, hogy legyen egy olyan együttes, ahova nem csak kikapcsolódni, szerelmet szőni járnak. A végén úgy éreztem, tök egyedül maradtam, pedig nagyon is emlékszem arra, hány ember taposta az utat, hogy legyen profi csoport. Voltak olyanok is – táncos pajtások –, akik megérezték, hogy ebben nem lehetnek benne, mert 30 évesen nem lehet profi táncos az ember, ezért támadták. Sokan nem is hittek benne. Nem rajongtak érte az emberek, sokan most sem rajonganak érte. Van, aki irigykedik, van, aki nem ért egyet velem.

Azt hiszem, senkinek nincs megtiltva, hogy Pozsonyban amatőr együttest alapítson.

Nincs. Értem én azokat is, akik a régi Sziveket védik, de akkor azt kellett volna kijelenteni, a régi marad, s az állam hozzon létre egy profi együttest. Ez persze nem reális. A régi együttes hivatásossá transzformálását meg egy kis kurázsival, gazdasági megoldásokkal meg lehetett oldani. Ennek az volt az ára, hogy megszűnt a nagy zenekar, az énekkar. Ezt így lehetett megcsinálni. Azt tapasztalom, jó hatása van a magyar amatőr együttesekre, mert mindenki öszszekapja magát. Még a Szőttes is. Eddig például sem a Szőttes, sem a Szivek nem volt hivatásos együttes, de mindenki úgy kezelte, mintha az lett volna. Be volt írva a műsorfüzetbe, hogy XY fővilágosító, színpadmester, igazgató. Valahol mímeltük a profizmust, a táncosok havi 450 koronát kaptak, ha valaki késett a próbáról, még ebből is levontak. Mindenkinek ott kellett lenni az előadáson. A közvélemény szerint ez a két együttes volt a legjobb. Most meg van egy olyan, amelyikben tényleg rend van, s a másik ezzel nem tud mit kezdeni. Továbbra is szimulál. Ott is van igazgató, művészeti vezető, tánckarvezető, ami egy kicsit nevetséges. Én tudom, mi a színpadmester, a fővilágosító, és nekünk most egyik sincs.

Valószínűleg azért írták be anno a műsorfüzetbe, meg még ma is, ki kicsoda, hogy legalább a nevük szerepeljen, ha már fizetést nem kapnak. Ez volt a munkájuk elismerése.

Én ezt értem. Ha most a Szőttesben lennék, biztosan elfogadnám, de akkor azon kell dolgozni, hogy a lehető legjobb amatőr együttest csináljuk meg, melynek az egyik legnagyobb elismerés az lehet, hogy évente tud olyan táncosokat képezni, akiket átküldhet a Szivekbe. Ez anno így volt kitalálva.

Minden műsorán érződik, hogy gyűjtései eredménye. Nem mások munkájából les el részleteket, ötleteket. A Szivek táncszínházát az élet írja.

Másfél éve Az elmúlt század mocorog a fejemben. A 20. századról szóló műsor lesz, olyan helyzetekről, amelyek nekünk, néptáncosoknak fontosak. Olyan dátumok, események, amelyek meghatározták, hogy most egyáltalán itt ülhetünk, és erről beszélgethetünk. 1907-ben voltak először gyűjteni Kodályék, ’12-ben a japán utazók fölvették a kalotai lagzit, ’38-ban volt egy Gyöngyös bokréta mozgalom, a ’60-as években Martin Györgyék megkapták az első hangosfilmfelvevőt. Évtizedenként kiválasztva egy-egy eseményt próbálunk táncanyagot összeállítani, hogy az emberek tudják meg, 1956-ban a magyar forradalmon kívül más is történt. Sokkal érdekesebb, ha az ember több dolgot köt egy évszámhoz, ha azt is tudja, hogyan táncoltak, meg azt is, Kabos Gyula melyik filmje volt nagy siker. Jó lenne, ha az emberek értenék, amit mi adunk nekik, hogy nem csak arról van szó, szépen táncolunk. Nem hiszem, hogy bármelyik pozsonyi tudná, hogyan táncolt a nagyapja, legföljebb azt tudja, mennyi földjük volt. Ez nem baj, mert nem mindenki foglalkozik ezzel. Én tudom, hogyan táncolt az én nagyapám. Nekem ezek a dolgok fontosak, számomra olyanok, mint egy-egy régi fénykép. Régi fényképeket mindenki szívesen nézeget. Azt szeretnénk, legyenek emberek, akiket ez érdekel. Mert azt, hogy a fiúk-lányok jól táncolnak, be lehet mutatni egy táncházban, ahhoz nem kell műsort összeállítani.

Bármennyire profi is az ember, egy művészeti együttes igazgatójának is szüksége van visszajelzésre.

Nagyon nagy örömet jelentett, hogy rengetegen mondták, tetszett nekik a műsor. És ebben semmilyen kommersz, közönségcsalogató húzás nem volt. Olyan formát akartunk találni, ami közel áll a 21. század huszonéveséhez, aki még nem volt falun, s azt sem tudja, mi az, lavórban mosakodni.