Kusý: A szlovákiai magyarság az önálló Szlovákia létrejötte után sem tévesztett utat

1990–1992-ben az SZNT elnökségének tagja, Havel elnök szlovákiai kancellárja. Munkásságának egyik súlypontja a hazai magyar kisebbség helyzetének elemzése. Ennek nagyrabecsüléseként Göncz Árpád 1996-ban Elnöki Aranyéremmel tüntette ki.

Professzor úr, az emberi jogok szerteágazó témájával foglalkozva miként lett tudományos és publicisztikai tevékenységének egyik fő területe a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség problémaköre?

Érdeklődésem kezdetei még a nyolcvankilenc előtti korszak disszidensi tevékenykedéseihez kötődnek. Az ellenzéki Charta 77 megbízásából azt a feladatot kaptam, hogy Duray Miklóssal dolgozzunk ki egy beszámolót a szlovákiai nemzeti kisebbségek, főként az itt élő magyarok helyzetéről. E témakör a Charta 77 cseh tagjai számára úgyszólván ismeretlen terület volt. Ez az írásos referátum azonban bizonyos félreértések és értelmezési pontok vitái miatt – Duray ugyanis azt mondta, hogy ezt a munkát Budapesttel kell konzultánia – befejezetlenül maradt. Engem viszont továbbra is élénken érdekelt ez a téma. Őszintén szólva, egy darabig azt hittem, hogy Duray Miklós túloz az itteni magyarok helyzetét vázolva. Talán a sors iróniája, de amikor az ŠtB tudomására jutott, hogy kapcsolatban állok Duray Miklóssal, akkor „megtiszteltek” egy hivatalos, a kulturális minisztérium által kiadott füzetkével a nemzetiségi kérdés megoldásáról a szocialista Csehszlovákiában. Az ott talált statisztikáknak a magyar kisebbségre vonatkozó adatait tárgyilagosan elemezve meglepve tapasztaltam, hogy Duraynak számos tekintetben igaza van. Egyre mélyebbre ásva hát kutatni kezdtem a szlovákiai magyarok jogainak, társadalmi pozícióinak kérdéseit, és objektív értékítélettel meggyőződtem a kisebbségi lét évtizedeken átívelő megoldatlanságairól, aránytalanságairól,

az itt élő magyarok társadalmi egyenrangúságának fámájával leplezett elnyomásról.

Mit jelentett a szlovákiai magyarságnak 1993. január 1-je, az önálló Szlovákia megalakulása? Mit adott nekünk ez a változás, illetve mivel lettünk szegényebbek?

Az akkori Csehszlovákia országos viszonylataiban csak négyszázalékos magyarság, egyik napról a másikra, tekintélyt parancsoló 11-12 százalékos kisebbség lett. Az érem másik oldalát nézve viszont elveszítette a szlovákok és magyarok nézeteltéréseiben pártatlan döntőbíróként fellépni tudó Prágát. Az úgynevezett magyarkérdés Csehszlovákia kettéválásával kizárólag a szlovák többség, a szlovák kormányzat és a parlament hatáskörébe került.

A mečiari érában, tehát az önállósodást követő első években, ha a kitelepítés ódiuma nem is fenyegetett, de megjelent a nacionalista elnemzetlenítés veszélye!

Igen, ezek a tendenciák valóban tetten érhetők voltak. Elég a dél-szlovákiai települések helységnévvitáira, az SNS által jelölt oktatási miniszter, Slavkovská asszony vagy a HZDS kulturális minisztere, Slobodník úr ténykedésére gondolni. Minden egyes lépésük durván kisebbségellenes volt. Tagadhatatlanul soviniszták voltak, akikkel az emberi és kisebbségi jogokról nem lehetett értelmesen tárgyalni. Mindez a konfliktusok sorát gerjesztette, az itteni magyarság ügye pedig kiéleződött.

Az sem titok, hogy a szlovákiai magyarok közép- és idősebb generációja már 1993 januárja előtt eléggé ridegen fogadta az önálló szlovák államiság egyre reálisabb előkészületeit. Ön miben látta e tartózkodás okát?

Gondolom, elsősorban az 1945–1948 közti időszak jogfosztottságának emlékei miatt joggal élt bennük bizonyos félsz. Tartottak a szlovák országvezetés várhatóan egyoldalú, tekintélyelvű, sőt, tendenciózus intézkedéseitől, ami azután számos tekintetben be is következett.

Ezeknek a keményen kisebbségellenes, mondhatni soviniszta megnyilvánulásoknak megfékezésében fontos szerepet vállalt az Európai Unió, illetve az, hogy Szlovákiát a tagjelölt államok közé sorolták. Az országnak ezzel a szebbik, a jogkövetőbb arcát kellett mutatnia a világ előtt.

Ebben az időszakban már Vladimír Mečiar is ügyelt arra, hogy például a magyarokkal szemben ne lépje át a szélsőségek határát. 1995-ben inkább aláírta a szlovák–magyar államközi alapszerződést, ami a szlovákiai magyarokat érintő kérdésekben kötelezettségvállalásokkal is járt.

Az új állam nemzeti kisebbségeit – rögtön az önálló Szlovákia létrejöttét követően – megnyugtatta volna egy higgadt hangú, a kisebbségi jogok betartását ígérő nyilatkozat?

Azt hiszem, igen. Feltéve, ha az az országvezetés őszinte szándékú és számonkérhető kötelezettségét garantálta volna a nemzeti kisebbségeket érintő hazai törvények és ENSZ-egyezmények betartását ígérve. Sajnos, az ilyen deklarációról Mečiarral akkoriban beszélni sem lehetett; hiszen, mint minden populistának, neki is a kritikátlanul gondolkodó tömegek támogatása kellett.

E nacionalista tobzódás egyik meghatározó eredője, szerintem, már Szlovákia 1992 szeptemberében elfogadott és a nemzeti kisebbségeket lenézően kezelő alkotmányában keresendő. Vagy ez újságírói túlzás?

Távolról sem.

Elvégre az alaptörvény preambuluma – szégyenteljesen – kizárólag az ország nemzeti jellegét hangsúlyozza. Szemben például a csehek alapokmányával, amelynek bevezető szakasza a Cseh Köztársaság polgárait említi.

A szlovák alaptörvény bevezető fejezete csupán „mi, a szlovák nemzet”-ről beszél, és csak a preambulum zárórészében, amolyan „függelékként” említi a nemzeti kisebbségeket és a velük való együttélés igényét. Sajnos, ez a szöveg több módosítási kísérlet dacára mindmáig változatlan maradt. Még a demokratikusan gondolkodó szlovák alkotmányjogászok is elzárkóznak e kérdés felvetésétől, mondván, nem kívánnak darázsfészekbe nyúlni!

Eszerint a rendszerváltás első időszakának mulasztása, hogy a nemzeti kisebbségek ügye, jelesül a „magyarkérdés” is, sokáig a háttérbe szorult, noha e témában a VPN és az FMK közös nyilatkozata már 1990 januárjában megszületett?

Valószínűleg így igaz, és ennek egyik magyarázata az lehetett, hogy már a Charta 77 sem foglalkozott eléggé behatóan ezzel a problémakörrel. Sohasem került kellő nyomatékkal terítékre, és a Duray Miklóssal készítendő referátum is elakadt. Ez a kényes kérdéskör a maga teljes valójában csak az önálló Szlovákia megalakulásával lépett igazán előtérbe.

Ön szerint tehát eleve másként alakul nálunk a kisebbségi kérdés rendezése, ha az 1989 előtti időkben a Charta 77 is következetesebben foglalkozik a (cseh)szlovákiai magyarokkal?

Gondolom, igen. Mert a kommunista éra jogtalanságait mielőbb orvosolni akaró és a rendszerváltásban aktív szerepet vállaló korábbi disszidensek szemében nyilván hangsúlyosabban, sürgetőbben kerültek volna napirendre az eddig csak a felszín alatt izzó kisebbségi-nemzetiségi gondok. Talán elég, ha arra utalok, hogy

a múlt vétkeiért a szlovákok készek voltak bocsánatot kérni mind a zsidóktól, mind a németektől, ám a magyaroktól nem. Azt mondták: soha, mert bennünket, szlovákokat éppen tőlük érték a sérelmek.

Ezért a munkáimban több alkalommal szóba hoztam, hogy mik is voltak ezek az egyszer látszólagos, másszor tényleges sérelmek. De az utóbbiakat sorolva azt is felhoztam, hogy például gróf Apponyi Albert elnyomó iskolatörvényei egyáltalán nem említhetők egy lapon mindazzal, ahogy 1945 után elűztük otthonaikból és kitelepítettük az itteni magyarok tízezreit.

Professzor úr, pártatlanul vélekedő szakértőként miként látja: az úgynevezett magyarkérdés – huszonöt évvel az önálló Szlovákia megalakulása után – mennyiben meghatározó jelensége még a hazai politikának és közéletnek?

Nézze, a nemzeti kisebbségek helyzetének problémaköre már csak annak jellegéből adódóan sem zárható le egyszer és mindenkorra. Egy-egy kisebbségi közösség mindig élő szervezetként van jelen egy adott ország mindennapjaiban, hiszen az igényei a politikai változásokkal és a társadalom alakulásával párhuzamosan formálódnak. Ezért a kölcsönösen előnyös áthidalási rendszer, egy modus vivendi kialakítása szükséges, hogy az érintett kisebbség, esetünkben tehát a magyar, azt érezhesse: az ország egyenjogú és lojális, a polgári jogait gáncsok nélkül élvező közössége; de fontos, hogy ezt a többségi nemzet is képes legyen megérteni és elfogadni.

Közel járunk az igazsághoz, ha azt mondom: a szlovák társadalomban egyelőre kevesen értik, hogy az egyenlőség nem azonos holmi uniformizálódással, hanem a különbözőség elfogadását jelenti?

Egyetértünk. Persze, ehhez bizonyos fokú lélektani nyitottság szükséges. Nem elég csupán az élni hagyunk benneteket, ha ti is élni hagytok bennünket elvét követni, hiszen ez pusztán a tolerancia minimuma. Ahogy a kisebbség integrációja sem jelentheti a többségben való kényszerű feloldódást, az asszimilációt. Ezt letisztult formában tudatosítani a többség dolga.

A felvidéki magyarság – már nemzeti kisebbségként – 1918 után hosszú évtizedekig Csehszlovákiában, 1993 óta viszont az önálló Szlovákiában él. Ezt az új helyzetet hozó negyedszázadot hogyan éltük meg közösségként?

Ezt nyilván mindenkinek önmagában, egyénileg kell eldöntenie. Közösségként viszont a szlovákiai magyar nemzetiségi kisebbségről bátran elmondható, hogy kitartó szívóssággal, állhatatosan és a kultúrájában kreatívan éli meg nemzeti identitását. Ezt szívesen kifejezésre is juttatja, amit respektálni kell. A magyaroknak pedig azzal szükséges megbékülniük, hogy a történelem egyszerűen így rendezte a sorsukat, beleértve az utóbbi negyed évszázadot. Ebben a 25 éves időszakban számos kiváló hazai magyar értelmiségi és tehetséges politikus segítette Szlovákia előrehaladását, felzárkózását az európai áramlatokhoz. Említsem akár Bugár Bélát, aki lényegében már a rendszerváltás óta folyamatosan kivette/kiveszi részét az országos politika alakításából. Természetesen az, hogy a szlovákiai magyar politikusok tevékenysége miként csapódott/csapódik le a kisebbségi közösség egészének értékítéletében, egyelőre nyitott kérdés.

Egy nemzetiségi közösség számára ugyanis nagy luxus, ha két vagy több politikai képviselete van – de azt szintén látni kell, hogy a többséghez hasonlóan a kisebbség is eltérő önmegvalósítási formákat követhet.

A dilemma lényege pusztán az, vajon őszintén keresik-e a közös célok közös nevezőit.

Miklósi Péter