Közép-kelet-európai kis Bábelunk

„A magyar kiadásban a legnagyobb botránykő nem lesz benne. A botránykő tudniillik az, hogy a helyneveket nem a jelenleg használatos alakjukban közlöm, magyarán az angol könyvben nem Kassát lehet majd olvasni, hanem Košicét. Ennek elsősorban praktikus okai vannak, nem lehet ugyanis elkeseríteni az angolokat a mi kis világunkkal, azzal, hogy minden helységnek tudom is én hány neve van, és mi ragaszkodunk ahhoz, hogy magyarul hívjuk őket, a szlovákok viszont ahhoz ragaszkodnak, hogy szlovákul. Megoldást csak úgy lehetett találni, hogy minden helységnek a mai hivatalos neve került az angol könyvbe. Ki mondja meg másképp, hogy Kassának mi az angol neve. Nincsen angol neve. Van neve, az Košice, mert az rajta van a térképen, azt meg lehet találni. Felmerült még az a lehetőség, hogy latinos alakban írjam a helyneveket, de hát az is eszement dolog lett volna, mert a latin neveket aztán végképp sehol sem lehet megtalálni, semmilyen atlaszban. A dolog mégis nagyon széles körben felháborodást okozott, még szűkebb baráti köröm is el volt képedve az ötlettől. Tulajdonképpen szinte nem is volt senki, aki egyetértett volna ezzel a döntéssel, mert egy magyar számára az, hogy Kassát egy könyvben nem Kassának hívják, egyszerűen felháborító. Nem tudja hova tenni. Vagy hogy még jobb példát hozzak: Nagyszombatot, amit minden középkori oklevélben Tirnaviának hívtak, a szlovákok ma Trnavának nevezik. Ennek ellenére azt hiszem, hogy egyetlen magyar történésznek sem jutott volna eszébe, hogy egy angol könyvben ne Nagyszombatnak írja. Az én könyvemben természetesen Trnava van. Elég gyorsan megbarátkoztam ezzel, és most már teljesen természetes, hogy én ezt így használom.”

Az idézett mondatok a Beszélő tavalyi decemberi számában olvashatók, abban az interjúban, amelyben Engel Pál, a nemrég elhunyt kiváló középkorász The Realm of St. Stephen c. könyvéről beszélt. Míg a magyar történésznek a helységnevek, szlovák kollégáinak a személynevek írása okozott dilemmát. Az eredmény Engeléhez hasonlóan rendhagyó lett: Szlovákia angol nyelvű történetében, amelyet a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tímje állított össze (A Concise History of Slovakia, Studia Historica Slovaca XXI, Historický ústav Slovenskej akadémie vied 2000), az akadémia nem tartotta magára nézve kötelezőnek azt a saját maga alkotta szabályt, miszerint a történelmi magyar nevek szlovák helyesírással írandók, és Pázmányt, Illésházyt, Pálffyt ír a szlovák szövegekben szokásos Pázmaň, Ilešházi, Pálfi helyett. Ha tehát angol nyelvű kiadványról van szó, szlovákul írnak a magyarok, és magyarul a szlovákok. Az utóbbiakat is a visszakereshetőség késztette erre a megoldásra: Pázmaňt, Ilešházit vagy Pálfit ugyanis hiába keresné az angol történész bárhol. Persze, az is furcsán sülne el, ha korabeli szövegekben Bratislavát vagy Košicét keresgélné. Ezért egy névjegyzék, amely a szlovák mellett az illető település magyar, német, esetleg latin nevét is feltünteti, nem lett volna teljesen haszontalan Engel Pál könyvében.

AHOL AZ ANGOL SEM SEGĺT

Van, amikor az sem segít, hogy a könyv angol olvasóközönség számára készül, mint az Augustín Maťovčík és szerzőtársai által összeállított Slovak Biographical Dictionary esetében (Matica slovenská, Bolchazy – Carducci Publishers Inc. 2002).

Mednyánszky László neve itt természetesen szlovák formában, mint Ladislav Medňanský szerepel, bár ő maga soha le nem írta, vásznait egyszer sem szignózta így. A festményei – kevéssé érthető okból – szlovák címekkel szerepelnek az angol nyelvű szövegben, így: „Večer na panstve (Evening at the Pasture), Nočná krajina s obydlím (Country With A House At Night)” stb.

A 17. században élt Koháry István Štefan Kohári (életében esetleg Stephanus volt, hivatalosan) néven szerepel a kötetben: „chief-captain of the outer-Danube troops of the Imperial army and mining towns of central Slovakia” (a császári sereg Dunán-túli csapatainak és a közép-szlovákiai bányavárosoknak főkapitánya). Kár, hogy a cím hordozója nem tudott a közép-szlovákiai bányavárosokról.

A következő delikvens már angol keresztnevet kapott: Eszterházy Nicholas (*8. 4. 1582). Róla ezt tudjuk meg: „member of an extended noble family that had more representatives acting in Slovakia as regional dignitaries” (kiterjedt nemesi család tagja, amelynek több képviselője helyi méltóságként Szlovákiában tevékenykedett).

Csák Máté egy helyen Matúš Čák of Trenčín alakban szerepel, a róla szóló címszóban pedig már mint Matúš Čák-Trenčiansky. Részlet a címszó szövegéből: „he ruled over the territory of central and western Slovakia as independent ruler” – Közép- és Nyugat-Szlovákia területe fölött független uralkodóként uralkodott.

Pálffy János természetesen Pálfi Ján, s mint ilyen „adjutant of Duke-Commander K. Lotrinský”. Érdekes volna látni annak a nem szlovák kutatónak az arcát, aki Lotrinský címszó alatt keresgél az angol vagy német enciklopédiákban. Pazmáň Peter címszóban a „richest magnate families”, a gazdag mágnás családok nevei magyar alakjukban szerepelnek: Forgách, Esterházy, Thurzo. Ezzel szemben a Csáky Stephan címszó alatt már „Turzo” alakban olvasható.

Hajnóci Jozef mellett ott szerepel a róla szóló irodalom között a következő mű: Hajnóci R. J.: Hajnóczy József élete, Ráb 1894. Teljes skizofrénia – ugyanaz a személy két néven, Győr neve szlovák nyelven, hadd törje a fejét a külföldi. A német neveknek természetesen (természetesen?) meghagyták eredeti írásmódjukat, még ha a mai Szlovákia területén éltek is, mint pl. a 17. századi késmárki Buchholtz vagy a 16. századi bártfai Stöckel esetében. Csak az előbbi lett Georgból Juraj, az utóbbi Leonard nevével nem tudtak mit kezdeni a szerzők.

A skizofrénia másutt is virul. Anton Bartunek amúgy hézagpótlóan hasznos, szép kivitelezésű A szlovákiai gyógyszerészet személyiségei c. könyvében (Osobnosti slovenského lekárnictva, Vyd. Osveta 2001) a győri születésű, Pozsonyban letelepedett híres orvosnak és kémikusnak a neve Ján Justus Torkoš alakban szerepel, holott a neves szerző művének illusztrációként mellékelt címlapján világosan olvasható: Opera Justi Joannis Torkos – mekcseny nélkül. De a 16. századi kassai gyógyszerészek, Scholz, Schram és a többiek neve ismét marad eredeti alakjában, megúszva a mekcsenyezést. (Csontváry Kosztka Tivadarról, aki eredeti foglalkozását tekintve szintén gyógyszerész volt, Bartunek így ír: „Műveit a magyarok rendkívül becsülik... Néhány éve kisszebeni szülőházának homlokzatán a Magyar Köztársaság nagykövete magyar nyelvű emléktáblát leplezett le.” Ez persze így nem felel meg a valóságnak, az emléktábla ugyanis annak rendje és módja szerint kétnyelvű. Kár egy hézagpótló könyvet ilyesmivel hitelteleníteni.)

LAJOS, LOUIS, ĽUDOVĺT

A keresztnevek okozhatták a legtöbb dilemmát az angol nyelvű szlovák történelmi lexikon (Slovak History Chronology and Lexicon, Slovenské pedagogické nakladateľstvo, Bolchazy–Carducci Publishers, Inc. Wauconda, Illinois, USA) szerzőinek. A magyar nevek itt magyar alakjukban szerepelnek, és nincs is probléma, amíg olyanok, mint Gyula, Bulcsu, Taksony, Árpád, Szabolcs, Álmos, Dömös. De Gyula lánya, I. István anyja már mint Charlote szerepel, és általában minden lefordítható keresztnév angolul íródik. Persze, csak az idegenek esetében, mert a szlovák személynevek megmaradnak eredeti alakjukban. ĺgy kerül egy oldalra ugyanaz a keresztnév két változatban: Louis Kossuth, Ľudovít Štúr, John Majláth, Ján Rotarides. Egyedül Bertalan Szemere élvez kivételt, úgy látszik, az ő keresztnevét nem tudták lefordítani. (Az A Concise History of Slovakia is hasonló gyakorlatot követ, nem szlovák személyek esetében angol, szlovákok esetében szlovák keresztnevet ír, de van egy üdítő kivétel: „The legendary Slovak Bandit George Jánošík”.) S itt ismét kiderül, hogy egyes szerzők szerint csak a külföld felé kötelező szakmailag korrektnek lenni. A Slovak History Chronology and Lexicon szlovák nyelvű eredetije, amelyet Lexikón slovenských dejín címmel már másodszor jelentetett meg a Szlovák Pedagógiai Könyvkiadó, a magyar történelmi neveket következetesen szlovákul írja, a keresztneveket csak kezdőbetűjükkel jelezve: Ľ. Košut, Ľ. Baťán, P. Pázmaň, Juraj I. Rákoci stb. Ezt a könyvet, amely elnyerte az Év könyve címet, nemcsak szlovák, angol, német és francia, hanem magyar nyelven is megjelenteti a Szlovák Pedagógiai Könyvkiadó. Kíváncsian várjuk, hogyan oldja meg ezeket a problémákat. Elgondolkodtató: annyi pénze van a szlovákiai adófizető polgároknak, hogy gond nélkül finanszírozhatják a magyar lexikonokból összeállított szlovák nyelvű kötet újbóli magyarra fordítását? Kinek kell ez? Az a magyar – Szlovákia határain belül és kívül –, aki valóban érdeklődik a történelem iránt, elegendő információra talál magyar nyelven e nélkül a könyv nélkül is. Vajon milyen cél indokolja a kiadását, milyen új szempontok, amelyek az azonos témakörrel foglalkozó magyar kiadványokban nem szerepelnek?

BUDINA ÉS BEOGRAD

Vannak szerzők és fordítók, akiknek semmi sem okoz fejtörést. Ilyenek voltak az első pozsonyi királykoronázás 440. évfordulójára kiadott négynyelvű (szlovák, angol, német, magyar) bulletin szerzői. A pozsonyi Óváros és a Korunovačná Bratislava polgári társulás nemrég megjelent kiadványa szlovákul közli a helységneveket (Buda – Budín, Székesfehérvár – Stoličný Belehrad, Esztergom – Ostrihom). Pozsony szlovák, német, latin és magyar nyelvű alakban is szerepel – mindig helyesen, kivéve a magyart, amely következetesen Poszony, kivételt csak a magyar szöveg képez. Az angol szövegben a ragozott alakú Budínból Budina, Stoličný Belehradból Beograd (!) lesz, Esztergom pedig Ostrihom marad, mint a szlovák szövegben. A német szöveg még elképesztőbb: (der Feind) „nahm Budin – die Haupstadt Ungarns, Szekesfehervár – die Krönungsstadt ungarischer Könige und Ofen – den alten Sitz der ungarischen Erzbischöfe und angeblichen Geburtsort des ersten ungarischen Königs... ein.” (Az ellenség bevette Budint, Magyarország fővárosát, Szekesfehérvárt, a magyar királyok koronázó városát és Ofent, a magyar hercegprímások ősi székhelyét, az első magyar király feltételezett szülőhelyét.) Az eredeti szlovák szövegnek ebben az egyetlen németre fordított mondatában testet ölt a multikulturalizmus, ahogy azt Móricka elképzeli: Buda szlovákul, Székesfehérvár csupa hibával, de magyarul és Esztergom németül szerepel. Illetve szerepelne, mert helyette Ofen olvasható, ami nem más, mint Buda német neve. Itt természetesen nem arról van szó, hogy a német vagy angol ajkú fordítónak fogalma sem volt, hol leledzenek ezek a városok, és mi az eredeti nevük. Közép-Kelet-Európában ugyanis nem szokás a nyelvet anyanyelvi szinten beszélő idegennek adni az idézett bulletinhez hasonló kiadványok fordítását. Ezt sem angol vagy német fordította, hanem itteni szlovák. De ugyanannyit tud a magyar királyokról és egykori székhelyükről, mint a távoli idegen, aki összekeveri Budapestet Bukaresttel. Ez sem lenne baj, ha az egykori pozsonyi koronázási ünnepségek felújítása nem épp a közös történelem vállalásáról szólna – a szervezők deklarációi legalábbis így hirdetik.

KÖVETKEZETLENSÉGEK TÁRHÁZA

A Biografický lexikón Slovenska I., A–D (Slovenská národná knižnica, Národný biografický ústav, Martin 2002) a következetlenségek valóságos tárháza. Minden magyarországi helységnevet szlovákul ír (Balážske Ďarmoty, Vacov stb.), de az Andrássyak nemesi előnevében szereplő Csíkszentkirály román formában, mint Sincraieni olvasható. A szövegben előforduló magyar nevek szlovák helyesírással szerepelnek (pl. Bornemisa, Šerédy, Bekeš stb.), a címszavakat alkotó nevek úgyszintén, de mellettük, zárójelben ott áll a magyar alak is. Az Apponyiak hosszú sora Aponi néven került a lexikonba, egyetlen kivétel létezik: Apponyi Albert. Talán azért, mert nem Szlovákia területén, hanem Bécsben született, és Genfben halt meg? De Apponyi Henrik (1885–1935) is Szlovákia, ill. a történelmi Magyarország határain kívül látta meg a napvilágot és fejezte be életét, mégis mint Aponi került a kötetbe, akárcsak Apponyi Albert édesapja, György. Hogyan lehetséges, hogy apa és fia nem azonos nevet viselnek? Megfejthetetlen misztérium. Apponyi György felesége Zičiová néven szerepel, de Henrik édesanyja Scherrová-Thossová. Az ová végződéstől eltekintve semmit sem változtattak rajta. A német nevekre ugyanis nem vonatkozik az, amit a Szlovák Tudományos Akadémia a szlovák helyesírási szabályzat jegyzékében (Pravidlá slovenského pravopisu, Veda Vydavateľstvo SAV 1998) „a szlovák történelem magyar korszakának történelmi személynevei” esetében kötelezővé tett – el kell távolítani belőlük a „kettőzött és funkciótlan betűket, főleg a h-t”. A Scherr-Thoss néma h-ja és kettőzött betűi úgy látszik, nem irritálják az akadémikus urakat.

De egyáltalán mit jelent az, hogy funkciótlan? A józan ész szerint azt a tudományos akadémiát, amelynek tagjai ilyen, civilizált országokban hallatlan ostobaságokra pazarolják az idejüket, energiáikat és a szlovákiai – köztük a magyar nemzetiségű – adófizetők pénzét. Benne van az egész akadémia nyakig, noha nemrég munkatársai ezt tagadták a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet rendezte Pálffy-szemináriumon, ahol a közönség (!) soraiból többen szóvá tették, hogy először tisztázni illenék, kiről is van szó: a szlovák történészek prezentálta Pálfiakról avagy a magyar kollégáik által körbejárt Pálffy-famíliáról. A szlovák és a magyar történészek unisono azzal hárították el a problémát, hogy ez a nyelvészek dolga. A szlovák helyesírási szabályzat 2. számú, a magyar történelmi nevek írását érintő cikke alatt azonban egy megjegyzés olvasható, amely közli, hogy e nevek írásmódjának szabályozását annak a bizottságnak a határozataival összhangban dolgozták ki, amelyben történészek, irodalom- és jogtörténészek, nyelvészek, levéltárosok és bibliográfusok voltak. (Azt már nem közli, hogy a meghívott magyar történészek csak az újkor előtti, még nem megállapodott írásmódú nevek esetében tartották megengedhetőnek a szlovák ortográfia használatát.) Az ominózus szabály csak az 1918 előtti időkre érvényes, ám kérdés, hogy ez hogyan értelmezendő? Az 1918 előtt születettekre akkor is vonatkoztatható, ha 1918 után haltak meg? Apponyi Henrik 1935-ben halt meg, mégis Aponi formában szerepel a neve. Mednyánszky esetében a festőt jutalmazzák, vagy az arisztokratát büntetik a szlovák írásmóddal? A szabály művészekről nem beszél, de akkor miért írja a Biografický lexikón Slovenska egy másik neves magyar festő, Hollóssy Simon nevét Hološinak, holott területileg sem volt semmi köze Szlovákiához? (Hollósy az Araňoši címszó szövegében szerepel, mint Aranyossi Ákos müncheni mestere.) Van valamilyen szabály, amely érdemesekre és méltatlanokra osztja a magyar történelmi személyeket, művészeket, és ennek alapján jutalmazza/bünteti őket mekcsenyekkel, „funkciótlan” betűk megvonásával? Persze, lehet azzal érvelni, hogy a magyar nevű történelmi személyek egy közös terület, egy közös történelem protagonistái voltak. A német nevűek is azok voltak, rájuk mégsem vonatkozik a szabály. Miért van akkora szükség arra, hogy a magyar nevek „belesimuljanak” a szlovák környezetbe? Ami közös, az az enyém is, márpedig ami az enyém, ahhoz semmi közöd – ilyen alapon. Pedig magyar részről nincs irigység, senki nem vitatja, ha a törökverő Pálffyt, a béketeremtő Károlyit, az egykezű zongoravirtuóz Zichyt vagy bárkit, akit a szlovákság is érdemesnek tart a közös történelem révén számon tartani, a sajátjaként tisztel. De milyen skizofrén viszonyulás az, amely a maguk valójában (amelyhez szervesen hozzátartozik a nevük) nem fogadja el ezeket a személyeket, hanem haló porukban kiskorúsítja őket, mintha az, aki nem szlovák helyesírással írja a nevét, jogilag nem lenne cselekvőképes? Vagy ez az újabb reszlovakizáció? 1946-ben még csak az eleveneket reszlovakizálták, most már a holtakat is?