Kiugorhattunk volna együtt?

JANEK ISTVÁN

A németek ezt nem engedhették meg: a magyar hadsereg lefegyverzését tervezték, és elképzeléseik szerint Magyarország megszállásában szlovák, román és horvát csapatok is részt vettek volna. Kállay is tudomást szerzett a német tervekről, és ráébredt, hogy nagyobb esélye lenne a sikerre, ha szomszédai közül néhánnyal együttműködési szerződést kötne, vagy legalább azt elérné, hogy nem avatkozik bele az esetleges magyar tervekbe. A magyar kormányfő feltételezte, hogy Jozef Tiso szlovák elnököt meg lehetne nyerni az együttműködés gondolatának, és a kiegyezésnek is esélye lenne. Kállay tervének megvalósításához tapogatózásokra megbízottakat küldött Szlovákiába. 1943 februárjától hivatalos és félhivatalos utakon magyar magánszemélyek próbáltak meg politikai beszélgetéseket folytatni a pozsonyi vezetőkkel. Ezeken a megbeszéléseken nagyrészt magyar nemzetiségű, szlovák kapcsolatokkal bíró földbirtokosok, valamint országgyűlési képviselők vettek részt.

1943. március 19-én Kállay Ján Spišiak budapesti szlovák követtel folytatott beszélgetést, és közölte vele, hogy a magyar kisebbséggel szemben folytatott szlovák politikát érthetetlennek tartja. „Nem látom okát, miért igyekeznek mindig belénk kötni és ezzel a marakodással megnehezíteni minden komolyabb és nagyvonalú közeledést, amely mindkét államnak csak közös érdeke lehet” – mondta. Spišiak fölvetette, hogy Szlovákia visszakaphatná Kassát, amit Kállay nem tartott elfogadhatónak, de hangsúlyozta Szlovákia függetlenségének fontosságát. Spišiak a jószomszédi viszony előremozdítását mindkét állam közös érdekeként említette.

Ronkay a báni plébánián

Kállay következő lépésként Ronkay Ferenc magyar földbirtokost küldte Tisóhoz, mivel korábbról már ismerték egymást. Ronkay 1943. március 20-án találkozott a szlovák államfővel annak báni (Bánovce nad Bebravou) plébániáján. A magyar képviselő a közös gazdasági kérdésekkel indította mondandóját, a német gazdasági előretörés veszélyét ecsetelte. Felvázolta az ezeréves együttélés előnyeit és hatásait. Tiso erre a következőképpen reagált: „Nekem is az a véleményem, hogy a közvetlen szomszédokkal kell mindig a legjobb viszonyt fenntartani, és az esetleges differenciákat tárgyalással kell elsimítani, mert a harmadik szomszéd engem már nem érdekel.”

Ronkay nem a magyar kormány megbízottjaként, hanem magánemberként tárgyalt Tisóval, biztosítva őt arról, hogy megbeszéléseik tartalma bizalmas, és semmiféleképpen sem kerül nyilvánosságra. Megdicsérte Tiso kormányát a Németországhoz fűződő korrekt szövetséges viszonyáért, ugyanakkor fenntartásait fejezte ki, hogy a szlovákság egyes rétegei a beneši eszmék és más szláv nacionalista irányzatok felé húznak. Ronkay ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Én el tudom képzelni Kegyelmes Uram, hogy ezen elégedetlen erők fölboríthatják a belső rendet, vagy annyira szabotálják a gazdasági életet, mely a háború viselése szempontjából a németek szemében elviselhetetlennek fog látszani, és akkor beleavatkoznak és rendet teremtenek, ami pedig egyértelmű a Protektorátussal. Nekünk nagyon kellemetlen volna, ha ez a protektorátus Prágától Zemplén megyéig terjedne.” Tiso ezt az eshetőséget elvetette, mivel Szlovákia erre nem adott okot. Ronkay veszélyesnek tartotta a német nagyipar előretörését Szlovákiában, mivel ennek következtében olyan gazdasági gyűrűbe kerülne Szlovákia és Magyarország, amely ellen a fellépés bizonytalan kimenetelű lenne. Kifejtette, sokkal eredményesebb lenne, ha Szlovákia és Magyarország összefogna a gazdasági küzdelemben. Ezután Tiso rákérdezett a megegyezés mikéntjére, mire Ronkay kifejtette, hogy Kállayt olyan reálpolitikusnak tartja, akivel mindennemű tárgyalás előbb-utóbb megegyezéshez vezetne. Ronkay a jövővel kapcsolatban megemlítette, hogy ha Szlovákia orosz érdekszférába kerülne, hamar eloroszosodna, ha a csehek uralma alá kerülne, akkor az elcsehesedés veszélye fenyegetné, míg a nyelvileg teljesen más csoportba tartozó magyarság részéről ilyesminek sohasem lenne kitéve. Ronkay a két állam közti megegyezés első lépéseként azt ajánlotta Tisónak, hogy írja fel elgondolásait „egy fehér lapra”, és az ezeken túli kérdésekről megindulhatna a közös vita. Tiso erre így reflektált: „Én magam volnék a legboldogabb, ha felvehetnénk ezt a fonalat, de őszintén meg kell mondanom, hogy az ilyen kezdeményezésnek nálunk lélektani nehézségei vannak, mert nálunk olyan hangulat van ma a közvélemény körében, mely nem látná igazoltnak bármilyen lépésemet, és kedvezőtlen hatást váltana ki. Felmerültek kérdések közöttünk a Magyarországon lakó szlovák kisebbséggel kapcsolatosan, és olyankor rendesen azt a választ szoktam kapni, hogy a kormány mindig a legjobb intenciókkal van eltelve, és ha bántalom történt, akkor az valamely kisebb közigazgatási tisztviselő egyéni akciója. Mégsem volna szabad ezt a kérdést így beállítani.”

Tiso szerint az egyezkedés megkezdését az is nehezíti, hogy a magyar sajtó és politika sokszor érvel a Szent István-i állam teóriájával, amit a szlovák közvélemény minden esetben támadásként értékel. Ronkayn keresztül a szlovák elnök arra kérte Kállayt, hogy ezt a propagandát szüntessék be. Ronkay cserébe arra kérte Tisót, hasson oda, hogy az illetékes szlovák közigazgatási szervek mellőzzék a szlovákiai magyar kisebbség elleni támadásokat. Ronkay búcsúzás közben meghívta Tisót egy budapesti látogatásra. Partnere diplomatikusan így felelt: „Talán ennek is eljön egyszer az ideje, de előbb meg kell változnia az itteni hangulatnak.”

Érdekes adalékként szolgálhat, hogy a szlovák diplomácia nem volt a regionális együttműködés ellen, azonban azt nem Magyarországgal, hanem Romániával képzelte el. A szlovák államelnök a Ronkayval folytatott megbeszélés után nem Budapestre utazott, hanem Németországba, ahol Hitlernek mesélte el fenntartásait a magyar sajtó hangnemével és a Szent István-i állameszmével kapcsolatban. Kállay tapogatózási kísérletei a nyugati szövetségesek felé a szlovák vezetésben azt a benyomást keltették, hogy mindenáron biztosítani akarja a német védnökség alatt szerzett területi gyarapodás tartósságát.

Tisztek egymás között

A magyar hadsereg egyik tisztje és a szlovák hadsereg vezetője között is felvette a kapcsolatot. 1944 elején Pozsonyban Kádár Gyula találkozott Ferdinand Čatloš szlovák hadügyminiszterrel. Čatloš örömmel fogadta Kádárt, elmondása szerint korábban még nem tárgyalt hivatalosan Magyarországról érkező katonatiszttel. Beszélgetésük során szóba került a háború további menete, és mindketten arra a következtetésre jutottak, hogy a háború a németek számára elveszett, és ez a tény sem Magyarországnak, sem Szlovákiának nem jelent semmi jót. Egyetértettek abban, hogy nem ellenségesen kellene egymáshoz viszonyulniuk, hanem „üdvös volna a magyarok és szlovákok között valamiféle kapcsolatot teremteni, és ennek alapján adott időpontban közösen cselekedni” – mondta Kádár. Čatloš szerint viszont kevés erre a remény, mert „a politikusok vakok, nem lehet velük beszélni, mereven elzárkóznak minden közeledéstől a magyarok felé”. Kádár szerint a katonák jobban megérthetnék egymást és a katonai együttműködést a politikusok is kénytelenek lennének elfogadni. A közeledés konkrét módját is megbeszélték. Kádár feladata lett volna előkészíteni négy–öt szlovák tiszt magyarországi látogatását kölcsönös helyzettájékoztatás címén, és ugyanígy tettek volna a szlovákok is a magyar tisztekkel kapcsolatban. Ezután Szombathelyi Ferenc magyar vezérkari tábornok és Čatloš találkozott volna. Čatloš kivitelezhetőnek vélte a tervet. Kádár Budapesten Ghyczy Jenő külügyminiszternek és Szombathelyinek is beszámolt az elhangzottakról, mindketten támogatták a kapcsolatfelvétel tervét.

Hamarosan négy szlovák tiszt érkezett Budapestre. A kapcsolatfelvétel ugyan létrejött, de konkrét megállapodás nem született, és a hamarosan bekövetkezett politikai és személyi változások miatt folytatásra már nem került sor. A későbbiekben a németek vád alá helyezték Kádárt, de a Čatlošsal folytatott beszélgetés részleteit nem ismerték, így csak feltételezni tudták, hogy egy ellenük irányuló akciót vitattak meg. Nem tudjuk, Čatloš megosztotta-e tervét a szovjetekkel való együttműködésről és a háborúból való kiugrásról .

Čatloš a tárgyalások alatt már tervezte a szlovák hadsereg kiugrási kísérletét, melyről 1944 júliusában memorandum formájában tájékoztatta is a moszkvai katonai vezetést. Čatloš egy alkalmas pillanatban el akarta fogni a szlovák vezetés nácibarát tagjait, és államcsínyt akart végrehajtani. Tervei szerint katonai diktatúrát vezetett volna be, és a Vörös Hadsereg szövetségesévé válva, az északi irányból közeledő szovjet csapatokkal közösen vonult volna át a szlovák területeken, így megkímélve a lakosságot a háborús pusztítástól. A szlovák hadseregnek akkor kellett volna akcióba lépnie, amikor a Vörös Hadsereg eléri Krakkó térségét. Čatloš katonai terve szerint a Szlovákia keleti részén tartózkodó német erőket megkerülték és bekerítették volna a szovjetekkel, majd a magyar egységek ellen vonultak volna Kassa környékén. A szlovák hadügyminiszter tervének ugyanis az is a részét képezte, hogy azonnal hadba lép Magyarország ellen, amint Szlovákia átáll a Szovjetunió oldalára. Ettől a tettétől népszerűséget remélt, valamint azt, hogy ily módon a korábban elvesztett területeket is visszaszerezheti. Čatloš terve nem valósult meg, mivel időközben kitört a szlovák nemzeti felkelés. Később eljutott a felkelők által ellenőrzött területre, de ott letartóztatták, és fogolyként Moszkvába szállították. Terve túlságosan merész volt és nem vette figyelembe az aktuálpolitikai helyzetet, ezenfelül a Vörös Hadsereg vezetése és az Eduard Beneš vezette emigráns kormány sem bízott benne.

A hintapolitika kudarca

A Kállay-kormány hintapolitikájának és együttműködési kísérleteinek végül Magyarország 1944. március 19-ei megszállása vetett véget. A németeknek ekkor még szükségük volt Horthyra, aki lemondással fenyegette őket, ezért egyértelműen a tudomására hozták: ha távozik, a szlovákok, a horvátok és a románok szabad kezet kapnak Magyarországgal szemben, ami megpecsételné a békés revízió során visszaszerzett terültek sorsát. Horthy a tények és a német nyomás hatására, valamint hitvallása miatt – a kapitány nem hagyja el a süllyedő hajót – arra kényszerült, hogy továbbra is megmaradjon államfői tisztében, s ezzel azt a benyomást keltse, hogy kényszerűségből egyetért Magyarország megszállásával. Horthy meghunyászkodása után a pozsonyi német követ közölte a szlovák vezetéssel, hogy területi igényeik csak a háború után lehetnek, és Magyarország megszállásában sincs szükség a részvételükre.

A Kállay-kormány tevékenységét végül nem koronázta siker, ami – a nyugati hatalmak konkrét segítségének elmaradása mellett – részben annak tulajdonítható, hogy nem sikerült együttműködést kialakítani a szomszéd államokkal. A szlovák politikai vezetés nem volt érdekelt az együttműködésben, ők bíztak a németek ígéreteiben, hogy a háború után területeket szerezhetnek vissza a magyaroktól.

A szerző történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa