Kitelepítések: mit tett a magyar kormány?

A nemzetközi diplomácia porondján már 1944 őszétől érezhetővé vált, hogy a háborút követő európai újrarendezés megint rendkívül kedvezőtlenül alakul a magyar nép számára. Számítani lehetett a viszszacsatolt területek nagy részének újbóli elvesztésére, és kilátástalannak – vagy legalábbis bizonytalannak – tűnt a határon túli magyarság sorsa. Valóban, az utolsó csatlóssá degradált Magyarország és főként a trianoni határokon kívül élő magyarság támasz és védelem nélkül maradt, kiszolgáltatva a nagyhatalmak döntéseinek és a környező államok támadásainak. 

A kiküszöbölendő kisebbség 

Az Edvard Beneš által Londonban megalakított csehszlovák emigráns kormány a második világháború éveiben átértékelte a nemzetiségekkel kapcsolatos politikáját. A korábbi – szerintük nem kielégítő eredményt hozó – asszimilációs politika helyébe új terv lépett: a megszabadulás az idegen népcsoportoktól, a németektől és a magyaroktól. Beneš személyes tragédiaként élte meg életműve, Csehszlovákia öszszeomlását 1938–39-ben, s ezért az országban élő nemzetiségeket okolta. Nemzetállamot akart létrehozni, ahol egybeesnek az etnikai és a politikai határok. Elképzelése szerint a nemzeti kisebbségek szüntelen zavart keltő tényezők az államéletben, ezért kiküszöbölendők. Elgondolásaival sokan rokonszenveztek, nemcsak a csehszlovák állami szervek, hanem a győztes hatalmak képviselői között is, akik az ország szétesésének egyik okát a német és magyar pártok csehszlovákiai tevékenységében látták. A megtorlásokhoz a kollektív felelősség elvének meghirdetése szolgáltatta az elvi alapot. Beneš a kisebbségek eltávolításával a müncheni egyezmény bármikori, bármilyen formában való megismétlődésének lehetőségét akarta kizárni. A németek és a magyarok kitelepítésével, vagyis az etnikai megoszlás erőszakos megváltoztatásával Csehszlovákia arra törekedett, hogy az ország politikai határait a jövőben ne lehessen megkérdőjelezni. Az új csehszlovák kormány 1945. április 5-én, Kassán hozta nyilvánosságra programját. 

Falra hányt panasz 

A csehszlovákiai magyar nemzetiség helyzetével az Ideiglenes Nemzeti Kormány kezdett el először a magyar kormányok közül foglalkozni, 1945. április végén. Korlátozott szuverenitása következében azonban a csehszlovák kormánnyal közvetlenül nem vehette fel a kapcsolatot, csupán arra volt lehetősége, hogy a szovjet katonai szerveknél és a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál (SZEB) tiltakozzon, és panaszai orvoslását kérje. Működése alatt (1945. november 15-ig) mintegy 150 írásos tiltakozást küldött, ezekben nyomatékosan felhívta a szövetséges hatalmak figyelmét a felvidéki magyarsággal szembeni méltatlan bánásmódra. E tiltakozások és panaszok többségét a SZEB szovjet vezetői eltussolták, illetve érdemben nem foglalkoztak vele. 1945. szeptember 24-én az amerikai misszió tájékoztatást kért Vorosilov marsalltól, a SZEB elnökétől, aki erre kijelentette: „Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormányától egész idő alatt panaszok és bejelentések érkeznek arról, hogy Csehszlovákiából állítólag kitelepítik a magyarokat, és megsértik az érdekeiket.” Vorosilov hozzátette, hogy ezek a panaszok tényekkel nincsenek alátámasztva, és ezért nem felelnek meg a valóságnak. 

Vorosilov és a csehszlovák vezetés hozzáállására a magyar ügyhöz a következő eset szolgál például. A magyar kormány 1945. szeptember 14-én beadványt adott be a SZEB-nek, ebben a szlovákiai magyar iskolák bezárása ellen tiltakozott, és felsorolt mintegy 110 bezárt magyar intézményt. A jegyzékben kifogásolta, hogy a csehszlovák hatóságok az iskolabezárásokkal mintegy 22 250 tanulót fosztottak meg az anyanyelven való tanulás lehetőségétől. A SZEB nem foglalkozott az ügy kivizsgálásával, hanem a SZEB-hez rendelt csehszlovák delegáció vezetőjének, Dalibor Miloš Krnónak adta át. Krno 1946. január 18-án kormánya nevében lakonikus egyszerűséggel közölte, hogy a jegyzékben foglaltakat „elintézni nem tudják, mivel azok konkrétumokat nem tartalmaznak”. A magyar kormány kénytelen volt ezt tudomásul venni. 

Gyöngyösi reményei 

Gyöngyösi János magyar külügyminiszterként, baloldali gondolkodású demokrataként és felesége révén, aki szlovák származású volt, csalódással vette tudomásul a kialakult magyar–csehszlovák viszonyt 1945 nyarán. 1945. július 3-án az Új Magyarországban megjelent cikkében erről így írt: „Annál fájóbb, hogy Csehszlovákia részéről ez idő szerint nemcsak baráti, de még nyugalmi légkörről sem beszélhetünk. Fájó és meglepő ez részünkre, mert joggal élt bennünk a remény, hogy az a Csehszlovákia, amely régi demokratikus hagyományokon alapszik, megértést és barátságot tanúsít az új demokratikus Magyarországgal szemben, amely viszont kihangsúlyozottan megszakított minden ideológiai kapcsolatot az előző reakciós uralommal.” Gyöngyösi és a magyarországi politikusok is abban reménykedtek, hogy a masaryki demokrácia éledhet újjá Csehszlovákiában és az ottani magyarság helyzetére ez pozitívan hathat. Azonban ebben hamar csalatkozniuk kellett. Gyöngyösi véleményét a beneši dekrétumokról a Békéscsabán 1945. július 4-én elmondott beszédéből ismerhetjük meg. Kijelentette, hogy a magyar kormány a legnagyobb önuralommal figyelte a csehszlovákiai eseményeket, és a magyar sajtó is visszafogott volt a dekrétumokkal kapcsolatosan. Gyöngyösi arról beszélt, hogy „népcserét vagy telepítést a magyar kormány soha nem kezdeményezne, és ahhoz csakis nemzetközi megállapodás alapján járulna hozzá. Nem tartja sem humánusnak, sem demokratikusnak kiszakítani népcsoportokat arról a helyről, ahol születtek, ahol már őseik is verejtékeztek, s ahol munkás életükkel gyökeret vertek.” Gyöngyösi azzal folytatta, ha esetleg a magyarországi szlovákok el akarnának menni Magyarországról, azt ők nem akadályozhatják meg. Beszédéből kitűnik, hogy Gyöngyösi nem ijedt meg Benešéktől, a maga és a magyar kormány nevében is elutasította a népcsere gondolatát. 

Gyöngyösi Beneš további támadásaira a Kis Újság 1945. júliusi számában reagált: „Azt azonban nem kívánhatja sem Beneš, sem senki más, hogy olyan szlovákokat küldjünk ki Magyarország területéről, akik innen nem akarnak visszatérni, és akik kétszáz esztendős szorgalmas, becsületes munka és állampolgári hűség alapján jogot is nyertek ahhoz, hogy őket ne hagyjuk odadobni prédául egy puszta elméletért.” Gyöngyösi hozzátette, hogy „nemzetiségileg egészségesebb államra törekedni kétségkívül helyes törekvés, tiszteletreméltó és méltányolandó is, ezt azonban nem lehet egyoldalúan elintézni, mert akkor semmiben sem különbözik az egykori fasiszta faji üldözésektől”. 

Lakosságcsere vs. földcsere 

1945. július 17. és augusztus 2. között a győztes szövetséges hatalmak konferenciát rendeztek Potsdamban. A csehszlovák kormány már ott el akarta érni, hogy a németek mellett a magyarokat is kitelepíthessék Csehszlovákiából. A potsdami értekezlet azonban az állásfoglalás alapján a csehszlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítéséhez nem járult hozzá – a kötelező nemzetközi előírás helyett a két ország közti megegyezésre bízta a lakosságcsere megvalósítását, ezért a két érintett ország kénytelen volt közvetlen tárgyalásokat kezdeni. 

1945. szeptember 3-án Krno ismertette a csehszlovák elképzeléseket a magyar kormánnyal: első lépcsőben a csehszlovákiai magyarok és a magyarországi szlovákok cseréje indulna el, amit követne a magyarság fennmaradó részének áttelepítése. A csehszlovák fél ezt barátságos megegyezéssel és a trianoni határokat sérthetetlennek tekintve akarta megvalósítani. Gyöngyösi a kitelepítés és a népességcsere elől is elzárkózott. Válaszában utalt arra, hogy a 600 ezer csehszlovákiai magyarral nem lehet 60 ezer magyarországi szlovákot szembeállítani, és „földcserét” ajánlott. Ha jövőjének biztonsága érdekében Csehszlovákia meg akar szabadulni a magyaroktól – fogalmazta meg ellenjavaslatát Gyöngyösi –, „akkor csupán a határokat kell kiigazítani, és így nem lesz szükség százezrek embertelen áttelepítésére”. Gyöngyösi úgy vélte, a szlovákiai szórványmagyarságot lehet kicserélni azokkal a szlovákokkal, akik önként el akarják hagyni Magyarországot. 

Eközben Csehszlovákiában tovább folyt a magyarok üldözése Gyöngyösi, hogy ezt mérsékelni próbálja, 1945. szeptember 6-i beszédében, melyet az Ideiglenes Nemzetgyűlés előtt tartott, a szövetséges hatalmaktól kért segítséget. „Mi nem kérünk mást a szövetséges nagyhatalmaktól, mint hogy gondosan tanulmányozzák ezt a kérdést, s hozzanak igazságos és helyes döntést, nem is a magyar érdekeknek megfelelően, hanem az európai érdekeknek, az európai békének és azoknak az eseményeknek megfelelően, amelyek a San Franciscó-i alapokmányban rögzítést nyernek. És arra kérjük a szövetséges nagyhatalmakat, hogy a helyszínen vizsgálják meg a kérdést, és minél előbb vessenek véget annak a tarthatatlan állapotnak, hogy a szlovák határ mentén máris emberek ezrei bolyongnak hajléktalanul és hontalanul.” 

Az első prágai tárgyalások 

Gyöngyösi reményeket fűzött ahhoz, hogy a Tildy Zoltán miniszterelnök vezetésével 1945. november 15-én alakult új kormány nevében sikeresebben tud tárgyalni Csehszlovákiával. Magyarország új kormányát számos ország elismerte, így a diplomáciai kapcsolatok felvételével már közvetlenül fordulhatott az angol, az amerikai és a szovjet kormányhoz és fejthette ki az álláspontját. Azonban a nagyhatalmak ismételten a kétoldalú tárgyalásokat ajánlották, így a csehszlovák kormány Prágába hívta a magyar küldöttséget. 

A magyar minisztertanács 1945. november 27-én tárgyalt Gyöngyösi prágai útjáról, amelyen a pártok képviselői és a külügyminiszter is szükségesnek mondta a tárgyalások felvételét. 

A kormány azonban semmiféle megállapodás aláírására nem adott felhatalmazást a külügyminiszternek, abból a megfontolásból kiindulva, nehogy a lakosságcsere gondolatát idő előtt elfogadva végképp kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön a csehszlovák törekvésekkel szemben. Végül 1945. december 3. és 6. között zajlottak az úgynevezett első prágai tárgyalások. A magyar delegációt Gyöngyösi János külügyminiszter, a csehszlovákot pedig Vladimír Clementis külügyi államtitkár vezette. Clementis kifejtette: kormánya ugyan nem veszi egy kalap alá a magyar és a német kisebbséget, de ragaszkodik a magyarok csehszlovákiai helyzetének végleges rendezéséhez. A rendezés azonban nem valósulhat meg területcserével vagy határkiigazítással. Clementis a következőképpen képzelte a megállapodást: a csehszlovák kormány a Magyarországról önként kitelepülő szlovákok számával azonos számú csehszlovákiai magyart jelölhet ki magyarországi áttelepítésre. A fennmaradó magyarokat vagyonuk elkobzása után kényszerítenék az áttelepülésre, kivéve azokat, akik „a csehszlovák nemzetbe felvételt nyernek”, de ez utóbbiak nem tarthatnának igényt kisebbségi jogaikra.

A magyar kormány az áldatlan körülményekre való tekintettel bizonyos feltételekkel hozzájárulna a lakosságcseréhez – szögezte le a magyar tárgyalófél. A lakosságcsere végrehajtása után Csehszlovákiában maradt magyarok sorsát megfelelően rendezni kell, az egyoldalú kényszerkitelepítés Magyarország számára elfogadhatatlan. A visszamaradóknak állampolgári jogaik mellé meg kell kapniuk a kisebbségi jogokat is. Ha Csehszlovákia ragaszkodik a teljes magyarság áttelepítéséhez, az őslakos földművelők földjeit is át kell engednie – jelentette ki Gyöngyösi. Hangsúlyozta, hogy nem a tulajdonképpeni lakosságcsere a nehézség. Az igazi probléma a lakosságcsereután viszszamaradó magyarság sorsa. 1945. december 14-én Gyöngyösi a minisztertanács ülésén Budapesten arról számolt be, hogy a csehszlovák álláspont alapvetően az, hogy a dél-szlovák határvidék lakosságát akarják a cserénél felhasználni, ez sérti az ottani magyarságot, mivel szétrobbantja a szinte egységes magyar etnikai tömböt. Vladimír Clementis – aki a tárgyalások alatt a győztes fél pozíciójába helyezkedett, és mindvégig támadó magatartást tanúsított – nem volt hajlandó engedményekre. 

A nyomasztó légkörben folyó tárgyalások végül is megszakadtak, mivel mindkét fél többet akart elérni, mint ami reális lett volna. Helyzeti előnyét kihasználva a csehszlovák fél volt sikeresebb. A nagy külföldi lapok figyelmének középpontjába ugyanis sikerült azt a momentumot állítania, mintha Magyarország ismét területi követelésekkel lépett volna fel Csehszlovákiával szemben, és ez vezetett a tárgyalások kudarcához. Ezt a magyarok cáfolták, de nem sok eredménnyel. A két ország viszonya továbbra is feszült maradt, sőt 1945 végére és 1946 elejére teljesen elmérgesedett. 

Egyenlőtlen szerződés 

A csehszlovák kormány, miután a magyarok egyoldalú, kollektív kitelepítésének tervét a nagyhatalmakkal nem sikerült elfogadtatnia, új stratégiát dogozott ki: igyekezett olyan viszonyokat teremteni, amelyek révén a magyarokat az ország önkéntes elhagyására bírja, a magyar kormányt pedig a lakosságcsere gondolatának elfogadására késztetheti. Fokozódtak a magyarellenes zaklatások, letartóztatások, bebörtönzések, internálások. A két ország közötti feszült viszony csak akkor enyhült, amikor a magyar és a csehszlovák kormány között ismét megindultak a kétoldalú tárgyalások.

A magyar küldöttség 1946. február 6-án utazott Prágába, ahol közölték velük, hogy elutasították a kétoldalú vegyes bizottság felállítására irányuló magyar javaslatot, és nem fogadják el a szövetséges nagyhatalmak képviselőinek bevonását sem a lakosságcsere lebonyolításába. Gyöngyösi ennek ellenére úgy döntött, megkezdi a tárgyalásokat, s végül a második prágai fordulón, 1946. február 10-én megállapodás született a két kormány képviselői között. 

A magyar–csehszlovák lakosságcsereegyezmény aláírására 1946. február 27-én, Budapesten került sor. Az egyezményhez csatolt jegyzőkönyvben a csehszlovák kormány kötelezettséget vállalt, hogy felfüggeszti a szlovákiai magyarok kiutasítását, vagyonuk elkobzását és széttelepítésüket, segélyt juttat az állásukból elbocsátott magyar ajkú állami és községi alkalmazottaknak. Megegyeztek abban is, hogy Csehszlovákia a paritás elvét alkalmazva annyi szlovákiai magyart jelölhet áttelepítésre, ahány magyarországi szlovák jelentkezett az önkéntes áttelepülésre. Az egyezmény tehát nem kölcsönös lakosságcseréről szólt, hiszen a magyarországi szlovákok önként jelentkezhettek az áttelepülésre, a szlovákiai magyarokat viszont a csehszlovák kormány jelölte ki, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a határ menti, jellemzően magyar többségű lakosság etnikai arculatát megváltoztassa. A csehszlovák kormány nemcsak a kitelepítendő magyarok személyéről döntött, de azt is joga volt elbírálni, hogy a Magyarországról áttelepülők közül kiket fogad be, miközben a magyar kormány a csehszlovák kormány által kijelölt minden személyt köteles volt átvenni. Tipikusan egyenlőtlen szerződés volt: egy győztes ország diktálta a legyőzöttel szemben. A magyar kormány számára nem volt más lehetőség. Magyarország vesztes ország és szovjet csapatok által megszállt ország volt, nem voltak barátai és szövetségesei. A nyugati hatalmakhoz legfeljebb az Atlanti Chartában vagy az ENSZ Alapokmányában meghirdetett bizonyos elvek betartása érdekében lehetett segítségért fordulni. 

Nincs rá példa… 

A lakosságcsere-egyezmény aláírása azonban nem jelentette a két állam közötti viszony rendezését, mint ahogy nem jelentette a felvidéki magyarság sorsának végleges megoldását sem. A magyarság elleni zaklatások fokozódása nem a lakosságcserébe való belenyugvás, hanem az egyezmény végrehajtásának halogatása, sőt a tiltakozó akciók felé vitte a magyar kormányt. A csehszlovák politikusok között sem mindenki értett egyet a magyarok kitelepítésével; a csehszlovák külügyminiszternek, Jan Masaryknak is voltak fenntartásai. Mindezt egyebek mellett a moszkvai brit nagykövet jelentéséből tudjuk, akivel Masaryk 1946. július 24-i moszkvai látogatásakor találkozott: „Hajlandó vagyok megfontolni bizonyos terület átengedését Magyarországnak, hogy így Szlovákia szabaduljon meg végleg a magyaroktól, olyan szlovák–magyar területektől, ahol a lakosság szinte teljesen magyar” – jegyezte meg. Hozzátette, hogy ezeket a dolgokat nem mondhatja ki nyilvánosan, és nagyon lényeges, hogy senki illetéktelen ne tudja meg, hogy ő hajlandó elfogadni ilyen megoldást. De tényszerűen a területcsere 1945 után a két állam viszonyában sohasem került komolyan szóba. 

A felvidéki magyarok Gyöngyösi János külügyminiszterhez intézett 1946. márciusi memoranduma a magyar–csehszlovák lakosságcsereegyezményt a vasvári béke diktátumainál is szégyenletesebbnek nevezte: „Nincs rá példa sem a közeli, sem a távolabbi múltból, hogy egy nemzet maga készítse elő saját vérei, sőt saját állama számára (…] a katasztrófát.” Az volt a véleményük, hogy Magyarország feláldozta a határain kívül rekedt nemzetrészeket. Gyöngyösi erre azzal érvelt, hogy becslése szerint csak 30–40 ezer szlovák települ majd át önként Csehszlovákiába, s ha a lakosságcsere nem valósul meg, a békekonferenciát a prágai kormány propagandája meggyőzheti, hogy szükséges és elengedhetetlen a két ország nemzetiségeinek a cseréje. Szerinte a nyugati hatalmak passzivitása következtében az egyezmény aláírása volt az egyetlen eszköz a magyarság puszta fizikai megmentésére.

Janek István

A szerző történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa