Kisebbség a kisebbségben

... Beülnek a hideg padokba, és száll az ének. Nem túl hangosan, tán ki sem hallatszik az útra, hisz egyre fogy a hangerő. Kevesen is vannak, hangjuk önmagukig ér, a lélek belsejébe. Nekik még szükségük van rá. Magyar evangélikusok. Fehér hollók a karácsonyi tájban.”

Az idézet 2004-ből való, szerénységem tollából. Akkor a Sajógömörhöz tartozó magyar evangélikus gyülekezetekről írtam. Hét éve a tizenegy községben, a 2001-es statisztika szerint 474-en vallották magukat evangélikusnak. Hogy ma mennyien, talán az év vége felé megtudjuk, ha megtudjuk. Napjainkban is Gömörben él a legtöbb magyar evangélikus, Rozsnyón és filiáin összesen vagy 1700-an. A fentieken kívül Rimaszombatban, Tornalján, Várgedén, Ozsgyánban, Pádárban, Hosszúszón, Kuntapolcán vannak magyar gyülekezetek. A „keleti végeken” Kassán, Nagytárkányban. Az Ipoly mentén Losoncon, Füleken, Százdon, Ipolyszakálloson, Kiscsalomján. Mátyusföld: Galánta, Taksony, Alsó- és Felsőszeli. Nagyobb gyülekezet van ezenkívül Komáromban, Dunaszerdahelyen, Somorján és a fővárosban.

Szlovákiában az evangélikusok száma 370 ezerre tehető (a lakosság mintegy 7 százaléka), hivatalosan azonban nincsenek szlovák, magyar, pláne német evangélikusok. Csak evangélikusok. Nincs magyar sajtójuk, rendezvényeiket sokáig az egyház nem támogatta, magyar nyelvű kántorképzés nincs, az országos szolgálat koordinálása hiányzik, magyarországi lelkészek beszolgálása sokáig csak „fű alatt” volt lehetséges. Országos hetilapjuk, az Evanjelický posol a magyar történelmi neveket ferdítve közli (a szlovák nyelv szabályaira hivatkozva). A legszomorúbb tény azonban, hogy mindösszesen 3 magyar lelkészük van, a többi gyülekezetet magyarul is tudó szlovák lelkészek látják el. A magyar lelkészek magukra vannak utalva a magyar szolgálatban. Néhány helyen százévesnél régebbi imakönyveket használnak, a gyerekek hitoktatása pedig általában a helyi iskola vezetőségének jóindulatától függ. A magyar gyülekezetekben segédanyagként használják ugyan a magyarországi Luther Kiadó által nyomtatott hittankönyveket és kézikönyveket, ez azonban nem hivatalos. Dióhéjban elmondva, így fest a szlovákiai magyar evangélikusok helyzete napjainkban.

Két-három éve „példaértékű” találkozóról szóltak a cikkek. 2008 júniusában Budapesten tartottak kétoldalú evangélikus püspöki csúcstalálkozót, amelyen a szlovák delegációt a vezető püspök, Miloš Klátik, valamint püspöktársai, Milan Krivda és Slavomír Sabol képviselték, magyar részről az evangélikus egyház elnök-püspöke, Ittzés János, valamint Gáncs Péter és Fabiny Tamás püspökök voltak jelen. A találkozón Miloš Klátik püspök elmondta, hogy a reformáció egyik alapelve az anyanyelvű istentiszteletek tartása, ezért Szlovákiában kezdeményezték, hogy magyar nyelvterületre magyarul tudó lelkészeket küldjenek. Ennyit a deklarációkról és szándékokról. A valóság ennél enyhén szólva borúsabb.

Nagy Olivér alsószeli lelkészt kérdeztük, aki a Magyar Evangélikusok Közösségének (amely lényegében a magyar evangélikusok világszövetsége) elnökségi tagja. Néhány éve SOS szlovákiai magyar evangélikusok című írásában panaszolta el helyzetüket.

2008-ban Ön keserves tényeket sorolt fel, azóta mennyiben változott a helyzet?

A helyzetünk azóta annyiban javult, hogy sikerült rávilágítani a problémáinkra, amelyeknek remélhetően folyamatban van a megoldása. Például nincsenek olyan hittankönyveink, amelyek megegyeznének a nemzeti alaptantervvel, pedig az egyházunk ezt részletesen kidolgozta. A magyarországi tankönyvek hivatalosan nincsenek elismerve, de használjuk őket. A legkézenfekvőbb az lenne, ha hivatalosan is használhatnánk őket, így azokat nem kellene megvásárolni sem a szülőknek, sem a gyülekezeteknek, az iskolák számára is hozzáférhetőek lennének, s nem kellene átmenni értük a határon. Sok száz kilométeres utazgatás helyett gördülékenyebben működne a dolog.

Partizánkodás?

Nem nevezném annak, de ami nincs hivatalosan papíron, az nem is létezik. Mindenre kiterjedő, lefektetett keretekre lenne szükség, aminek a része kell, hogy legyen az országos magyar nyelvű szolgálat anyagi támogatása is. Persze nemcsak a dolgok anyagi vonzatáról van szó, de az ügyünkre megoldást jelentő országos missziói szolgálatra nincs anyagi keret. A mi egyházunknak, a szlovákiai ágostai hitvallású evangélikus egyháznak kiemelten kellene foglalkoznia a magyar kisebbséggel, miként azt teszi mondjuk a roma közösségekkel. Az anyaországnak pedig erkölcsi kötelessége lenne támogatni az itteni magyar szolgálatot.

A katolikusoknak – triviálisan fogalmazva – van pápájuk. Az evangélikusok helyzete minden országnak a „belügye”?

Lényegében igen. A Szlovákiai Evangélikus Egyház felépítése a következő: az egyház élén az egyetemes püspökünk, dr. Miloš Klátik és egyetemes felügyelőnk, Pavol Delinga áll. Két egyházkerületünk van, a keleti és a nyugati, egy-egy püspökkel, hozzájuk szintén tartozik egy-egy felügyelő. Igazából mindenről a gyülekezeti tagok döntenek, beleértve a lelkészválasztást és a püspökválasztást is. A gyülekezetek, esperességek, egyházkerületek szervezeti életét presbitérium irányítja. Az egyház törvényalkotó szerve a zsinat. A magyar gyülekezeti tagok élni akarását a két országos találkozónk is bizonyítja, amelyeken el tudtuk mondani legégetőbb gondjainkat. Igyekszünk regionális szinten táborokat szervezni és kapcsolatot tartani egymás között. Ebben a legodaadóbb szolgálatot a „civilek” végzik. Sokszor ők azok, akik éveken keresztül megtartanak egy-egy közösséget. 2006 őszén alakult a Magyar Evangélikusok Közössége, ami lényegében a magyar evangélikusok világszövetsége, jómagam ennek elnökségi tagja vagyok, így ahol csak tudom, elmondom a gondjainkat-bajainkat. Azt is, hogy nem nagy pénzből, hanem egy kicsit nagyobb szervezettséggel szinte csodákat lehetne művelni.

A két ország evangélikus egyháza szerződést készül aláírni.

Tudomásom szerint a szlovákiai ágostai hitvallású evangélikus egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház partnerszerződést készít elő, amely sokkal átfogóbb lesz, mint az 1996-ban prof. Július Filo akkori egyetemes püspökünk és dr. Harmati Béla magyarországi evangélikus püspök közt aláírt egyezmény. Az egyezmény nem volt túl sikeres: a reciprocitásra próbált építeni. Egyébként 2010 elején alakult Szlovákiában egy tanácsadói testület, amely a magyar nyelvű híveknek való szolgálatot, kapcsolattartást hivatott javítani. Ennek három fő működési területe volt: az istentiszteleti-liturgiai rész – ezt én kaptam feladatul –, a másik a misszió, a harmadik az ifjúsági munka, kapcsolattartás, hitoktatás. A három megbízott ember ellátta a feladatát, elemzéseket, ajánlásokat dolgozott ki a püspöki kar részére, illetve az illetékes egyházi bizottságoknak. Jó lenne, ha ezeket figyelembe vennék az alapszerződésben.

Ha már a reciprocitást említette, tehetünk összehasonlítást a magyarországi szlovák és a szlovákiai magyar evangélikusok között?

A reciprocitás minden téren mesterkélt megoldás. Egyházak esetében elsősorban a szeretet törvényének, illetve a reformáció alapelveinek kellene érvényesülniük. Amikor a két egyház vezetői egyeztetnek a két kisebbségről, ildomos lenne, ha azoknak a képviselői jelen lennének ezeken az egyeztetéseken, biztosan értékes információkkal szolgálhatnának. Érdemes lenne őket meghallgatni, nem csak az informálódás szintjén. Annak ellenére, hogy Szlovákiában helyileg sokszor kevés embert érint a magyar nyelvű szolgálat, még napjainkban is néhány ezerre tehető a szlovákiai magyar evangélikusok száma. A magyarországi helyzet margójára megjegyzem, hogy a békéscsabai gyülekezet ellátásával megbízott lelkész Rimaszombatból származik, Somorján volt segédlelkész, majd visszatért Magyarországra. Mindkét nyelvet jól beszéli. Ily módon Békéscsaba el van látva. De el van látva Tótkomlós, Budapest és a szórványok is. Nyilván ott is vannak problémák, de azokat nem ismerem annyira, mint a mi gondjainkat. Sarkítva: ők talán lassan elfogynak, mi pedig még megvagyunk. Meggyőződésem, hogy meg is maradunk.

Mi a helyzet a fiatalokkal? Nehéz elvárni egy magyarul alig tudó lelkésztől, hogy megszerezze a fiatalokat az egyház számára.

Sajnos, ezzel komoly gondjaink vannak, de vannak eredmények is. Ott, ahol igazából valamilyen tudatos és mindenre kiterjedő szolgálat van, ahol a lelkész ellátja a teendőit, ott vele jár a fiatalok érdeklődése is. Példaként a saját gyülekezetemet említeném. Itt, Alsószeliben nagyon érezteti a hatását a kitelepítés, a kommunista évtizedek gyakorlata és az egyházi élettől való fájó elhidegülés, de miután elkezdtünk a gyülekezet minden korosztályával foglalkozni, ezek a számok ugyan nem többszöröződnek meg, de mindenképpen növekednek. Ha kölcsönös a bizalom a lelkész és a gyülekezet között, akkor lehet szép eredményeket elérni. Bizonyítják ezt a százdi-ipolyszakállosi gyülekezettel közösen szervezett gyermektáboraink, ahol mi négy gyermekkel kezdtünk, s a legutóbbi táborunkban már huszonnégy gyermek vett részt. Alsószeliben negyven év után került sor konfirmációra pünkösd ünnepén. Ha minden évben tudunk öt-hat gyermeket konfirmálni, már nem ítéltetünk kihalásra.

Részben igaz, hogy magyarul tudó szlovák lelkész nem fogja ezt az ügyet a szívügyének tartani, de vannak pozitív példák is, és ezeket mindig ki kell emelni. Itt mindig a személyes hozzáállás a döntő. Jó példa, mondjuk, az egykori rozsnyói lelkész, Miroslav Maťo esete, aki Badin Ádám presbiterrel együtt sikeresen szolgálta a gyülekezetet, de tudnék említeni más kollégákat is. Ennél azonban fontosabb, sürgősebb és hatékonyabb lenne egy országos missziói lelkészi hely kialakítása egy olyan személy részéről, aki koordinálná ezt a munkát. Addig, amíg van kinek. A magyarországi szlovák evangélikusok részére létezik hasonló szolgálat. Ott annyival könnyebb a helyzet, hogy létezik kisebbségi önkormányzatiság, míg nálunk ez sincs. Nem is a képzésben van a hiba, hiszen valamennyien Pozsonyban végzünk az evangélikus hittudományi karon. Akik kétnyelvű gyülekezetben kívánnak szolgálni, minden további nélkül kimehetnek Budapestre nyelvi képzésre, ez egyszerűen megoldható lenne. Erre is van példa: a rimaszombati lelkésznő, Viktória Lisáková kint volt egy évig, megtanult magyarul, és hasznára vált mind neki, mind a gyülekezetnek.

Mit hozhat magával az állam és az egyház elválasztása egymástól?

Ha az állam és az egyház elválik egymástól – aminek szerintem már a rendszerváltáskor meg kellett volna történnie –, illetve ha ennek folyományaként az egyházunk restrukturalizációba kezd, bekövetkezhet, hogy gyülekezeteket vonnak össze, mert egy-egy kisgyülekezet nem lesz képes eltartani a lelkészét. Ennek lesz negatív és pozitív hozadéka is. De kiindulva a tényekből, valószínűsíthető, hogy az összevonásokkal, öszszetartás hiányában, a magyar közösségek húzhatják a rövidebbet. Ezért van szükség az összefogásra, a kapcsolattartásra, a hitünk anyanyelven való megélésére, de legfőképp imádságra és Istenbe vetett bizalomra a lelkészek és a hívek részéről egyaránt.