„Ki fél tőlem? Senki! Úgyhogy lehet imádni...!”

Kosárban a Katona József Színház Szent György és a Sárkány című előadásában Kleb Attila felvételeNem fogalmaz. Ahogy érzi, úgy mondja, amit ki akar mondani. „Én olyan kis vakarék vagyok.” Ennyit az alkatáról. „Amíg beleférek a bolond öregasszony tipikus esetébe, addig bármit felvehetek. Most már úgyis mindegy.“ Külső és belső két mondatban. „Olyan vagyok, mint az asztalos, elvégzem a rám bízott munkát.” Semmi művészieskedés, titokzatosság. Ez a lényeg és kész. Törőcsik Mari. Rövid hajjal, ujjatlan trikóban, nadrágban. Inganga királynő Weöres Sándor álmából. Ősanya. Varázslatos boszorkány. Százarcú tündér. Mellesleg ezzel az alakításával nyert az elmúlt napokban a Pécsi Országos Színházi Találkozón. Színészetének teljes esszenciáját díjazták.

Fábri Zoltán, Körhinta, Pataki Mari. Ott áll a debreceni tanyavilágban Soós Imre előtt, a bokáig érő sárban. De amint kijutott az alkotás Cannes-ba, azóta szinte minden filmje a világot járja.

Fábrit egészen kivételesen magasra értékelem. Tudtam, hogy nagyon sok színésznővel készített próbafelvételt. Én még nem is voltam színésznő akkor, csak elsőéves főiskolás. Már júniusban eldőlt, hogy ősszel én játszom a szerepet, de Fábriék csak nyár végén közölték velem. Tettem is azon nyomban egy fogadalmat… én ugyanis zárdában nevelkedtem, az angolkisasszonyoknál, és ott divat volt fogadalmat tenni a kápolnában. Szóval a próbafelvétel után azt mondtam, ha megkapom a szerepet, nem fogok rágyújtani a forgatás során. Be is tartottam szépen, de az utolsó jelenet után, amikor az istállóban csókolózom Soós Imrével, ott állt az öltöztetőnő, és már adta is a kezemben a cigit és az öngyújtót. Na, azóta soha többé nem tettem ilyen fogadalmat.

Maga a történet megviselte? Rátelepedett a lelkére?

Soha nem telepedett rám szerep. Soha az életben.

Eljátssza és eldobja?

Gondolom, ez alkati kérdés. Számomra a színészet olyan képesség, hogy az ember egyik pillanatról a másikra olyan koncentrált állapotba tudja hozni az idegrendszerét, amit a szerep, a helyzet megkíván. A gyerekek ismerik ezt az állapotot, amikor önfeledten játszanak a sarokban, ők tudnak így belefeledkezni. Tehát sem előtte, sem utána nem foglalkozom ezzel. Odaállok a kamera elé vagy bemegyek a színpadra, és ha kell, fogom a kést, és úgy teszek, mintha belevágtam volna valakibe. Minél drámaibb a feladat, minél jobban igénybe veszi az idegrendszeremet, annál vidámabb, annál felszabadultabb vagyok előtte. Elmondani, hogy „Méltóságos asszony, kérem, meghoztam a ruhát a mosodából!”, nem kunszt. De a nagy volumenű indulatokat felfokozott állapotban mutatom meg. Tehát minél nagyobb drámát játszom, annál nagyobb vehemenciával bohóckodom. És persze húszszor is elmondom, hogy semmi kedvem játszani. Ezen aztán jól elmarháskodom, és közben annyira feldobódom, hogy voltaképpen észre sem veszem, és már bent is vagyok a színpadon. De a figurával akkor már nem foglalkozom.

Sosem érezte terhesnek a sok drámai szerepet?

Engem semmi nem fáraszt, ha olyan rendezővel áld meg az Isten, aki pontosan szólaltatja meg a darabot. Ha jó rendezővel dolgozom, száz oldalt is el tudok mondani anélkül, hogy a torkom kikészülne. De ha olyan előadásban játszom, ami nincs kész, berekedek, elfáradok. Ha pontos, játszva megcsinálom. Az Édes Annát is Fábrival forgattam, ez volt talán az ötödik filmem. De még akkor sem tudtam a szakmát. Innen oda fel kellett néznem rémülten. Ezek olyan víziószerű jelenetek voltak, többszöri átállással. Úgy éreztem, hogy én képtelen vagyok egész nap ezt csinálni. Gyilkost már játszottam korábban is, az nem viselt meg engem, konyhakést azonban mind a mai napig nem lehet előhagyni előttem. Tudniillik annyira felfokozott állapotban tartottam magam a szétszabdalt jelenetek miatt, hogy az érzés valahogy bennem maradt. Ma már ezek a dolgok sem okoznak gondot. Akkor nagyon nehéz volt. Ám ahogy öregszik az ember és gyarapszik a tudása, tágul a gondolkodása, a világlátása, az idegrendszerét is egyre jobban használja. Érzékenység kell ehhez a pályához, nagy fokú érzékenység. Brechtnél az agy szólal meg. Az egészen más, de annak is a helyén kell megszólalnia. Mostanában egyre többen már csak drámáznak, a földre vetik magukat, ordítanak, én meg ilyenkor azt kérdezem: „Ember, és hol vagy te?“ A Körhinta Pataki Marija korombeli lány volt. Vele nem kellett olyan nagy csatát vívnom. Színpadon nehezebben találtam meg a formámat. Francois Truffaut, a franciák jeles rendezője majd megőrült a Körhintától, annyira szerette. ĺrt is egy cikket rólam, amelyben külön bekezdést adott annak a jelenetnek, amelyben Soós Imre lekér Szirtes Ádámtól. Tetszett neki, ahogy én Imre vállára tettem a kezem. Én meg erre nem is emlékeztem. Aztán néhány évvel ezelőtt, amikor meghalt Fábri, megnéztem a filmet, és tényleg úgy csináltam, ahogy Truffaut írta. De akkor ez nem volt tudatos a részemről. Akkor én csak azt tudtam, hogy az Imrébe vagyok szerelmes, és gyorsan a vállára tettem a kezem.

És mennyi időbe telt, míg felvették azt a fergeteges táncjelenetet?

Bennem ez úgy maradt meg, hogy hat napig táncoltunk. Nyilván nem egyfolytában, de hat napig. Nagyon sok energia volt bennem. Én a Bodrogival is rengeteget táncoltam a hatvanas években. Ő zseniális táncos, de mondhatom, nem kellett szégyenkeznie miattam. Rengeteget bírtam. És ma is elég sokat bírok, pedig a hetvenhez már közelebb vagyok, mint a hatvanhoz. Átléptem a Rubicont. Fel sem tudom fogni!

Annie Girardot-val olvastam nemrég egy interjút, akit Isabelle Huppert-ről faggatott az újságíró közös filmjük, A zongoratanárnő kapcsán. „Kis nőben nagy erő” – mondta Girardot. Ez önre is érvényes.

Girardot sem hatalmas nő. Benne is van nagy erő.

Ezt is örökli az ember?

Az alapokat biztos, hogy a génjében hordja. Nekem fantasztikus apám volt, és fantasztikus anyám van. A nagyapám és a nagyanyám is fantasztikus emberek voltak. Őket csak anyai részről ismertem. Szóval jó családba születtem bele. A pályához azonban nemcsak erő, hanem rengeteg szerencse is kell. Engem a jó Isten a tenyerén hordoz. Gondoljon csak bele: még a legsikeresebb pályának is vannak buktatói. Világhírességek hogyan tudnak felőrlődni, tönkremenni?! A sikerbe is bele lehet halni, ha az ember rosszul dolgozza fel. Én hihetetlen türelemmel élek. Volt egy barátom, aki mindig azt mondta: „Mariska, te tűrő bajnok vagy.” És igaza volt. Én tényleg tudok tűrni. De azt is tudom, mikor kell nemet mondani.

A tűrésben ott a fájdalom is.

Fájdalom nélkül nincs élet. Én ebben is szerencsés vagyok. Tömény, gazdag élet van mögöttem. Volt hét estém és jó pár pillanatom, és az nem kevés, szoktam mondani.

Tavaly még hat estét emlegetett.

Most már hét van. Örülök neki. Van, amikor mindent megcsinál az ember, nyolc síkon gondolkozik, mégsem jön össze a dolog. Nekem most van egy újabb ihletett előadásom, amikor érzem, hogy elindul felém a közönség. Ez nagy ajándék.

A Zsámbéki Gábor rendezte Szent György és a Sárkányban még a legfiatalabb kollégáját is elkápráztatta. És nemcsak a szakmai tudásával – nőiségének páratlan ragyogásával is.

Furcsa, őrületes szellem, amit Weöres Sándor képvisel a magyar irodalomban. Tiszta játék, csupa lebegés, miközben az emberi, társadalmi mélységeket is pontosan látja. Én egy százéves asszonyt játszom a darabban, aki elmondja: legszívesebben mindenkit megölne, csak az unokáját, a szenvedélyes Laurót viseli el. Nincs annál borzasztóbb, ha egy idős színésznő fiatal szerepet kezd el játszani. Ez borzasztó! Kiábrándító! Az én hajam le van fújva őszre, valóban úgy nézek ki, mint egy százéves öregasszony. És ez a nő elkezd beszélni arról, hogy milyen volt húszévesen. Erről nekem is eszembe jutott egy s más.

Káprázatosak ezek a külső-belső átváltozásai. Ahogy ide-oda ugrál az időben, ahogy köpköd és pipázik, ahogy asszonyi varázsával játszik, ahogy „zsábás-pókos” ujjaival képzeletben újra megérinti ifjú kora legszebb férfitesteit. Amikor szöveg nélkül fekszik a színpadon, jár valami a fejében? Vagy nem tud elkalandozni egy pillanatra sem?

Spiró György darabjában, a Honderűben a Tivoli színpadán szinte végighallgatom az előadást. A Katonában, Weöres darabjában nem. Higgye el: hallgatni fárasztóbb, mint száz oldalt elmondani. Ha bemozdulnék, tönkre tenném az előadást. Ugyanis mindenki rám nézne. A Szent György és a Sárkányban is végig koncentrálnom kell. Még fent, a kosárban ülve is. Volt egy előadás, amikor nagyon betegen játszottam. Annyira köhögtem, hogy felhívtam Zsámbékit Párizsban, hogy lázam ugyan nincs, de hörögve köhögök. „Akkor mondja le az előadást” - tanácsolta Zsámbéki. Ember, én nem akarom lemondani, kiabáltam telefonba, csak közölni akartam, hogy félhalottként fogok játszani. De nem köhögtem, képzelje el. Olyan erősen koncentráltam, hogy nem köhögtem.

Nagy újságolvasó lévén mit érez, amikor szinte naponta kapja az újabb és újabb híreket a globalizáció „eredményeiről”?

Vannak dolgok, amelyekről nem tudok beszélni, mert vagy nem vagyok elég művelt, vagy elég tájékozott. Egyet viszont tudok: amikor a fiamért mentem Hanoiba, láttam, hogy milyen kultúrákat tett már tönkre az ember. Most az ezerötszáz-kétezer éves ázsiai kolostorokra gondolok. Én akkor megrémültem, és azt mondtam, ezt egyszer biztos viszszakapjuk. Azt hiszi, tudom én mi az, hogy globalizáció? Nem tudom. De azt keményem megtanultuk, hogy a „Testvériség, egyenlőség, szabadság!” nem jó. Nem irigylem, ha valakinek öt kocsija, három háza és két nyaralója van, de az emberfölötti gazdagságtól rosszul vagyok. Amikor a világ egyik részén naponta ezrek halnak éhen, másutt meg valakinek nyolc kastélya van. Ráadásul ő csak szállodában szeret lakni, és át is fújják a lakosztályát, mert ő nem szereti a kéket. Az ilyen emberre én azt mondom: vigyétek már kőbányába! Abban sem vagyok olyan biztos, hogy hasznosak ezek a tudom is én hogy mondják… multicégek! Amikor meg azt hallottam, hogy két atomtöltetű tengeralattjáró árából egész életre meg lehetne oldani Afrika ivóvízkészletét, leültem, és nem bírtam megmozdulni. Mert azokból a csontsovány, legyekkel teli gyerekekből is fantasztikus emberek lehetnének, de nem lesznek, mert már most is csak roncsok.

Az eutanáziáról mi a véleménye?

Nehéz kérdés. Mindennel vissza lehet élni, de képzelje el, ha ezzel visszaélnek! Meg aztán kit kérjek majd meg arra, hogy ha én már nem tudok magamról, akkor adja be nekem a gyógyszert? Az én édesapám, tudja, hihetetlen tartásos ember volt. De amikor napokon át már csak az infúzió éltette, és ott feküdt kiszolgáltatva a kórházban… szóval egyszer a húgommal majdnem nem szóltunk, hogy jöjjenek gyorsan… csak nem mertük megtenni. Úgyhogy szaladtunk a nővérért, de lehet, hogy nem kellett volna. Azon gondolkozom sokszor, hogy mennyivel szebb volt, amikor a dédnagyapám falun meghalt. Elaludt szépen. Nem tartották gépeken. Feléleszteni vagy életben tartani egy embert, akiről tudva tudom, hogy az agya már soha többé nem fog működni… én is majd élő halottként fogok feküdni? Gábor Miklós mondta, hogy a gyors szívhalál, az a jó. Csak ugye, nincs lehetőségünk választani.

A nemrég átadott Nemzeti Színházban nemsokára Anatolij Vasziljevvel, a híres moszkvai rendezővel kezd el dolgozni.

Még nem biztos.

Nem biztos? Hiszen már aláírta a szerződést.

Schwajdának. Én nem a színházhoz szerződtem, hanem Vasziljevhez. A Lear királyra. Tíz évig játszottam Schwajdánál Szolnokon, ismerjük egymást. Most viszont olyan változások történnek a Nemzeti élén, hogy ki tudja, lesz-e valami az őszre tervezett bemutatóból. Lehet, hogy a most pályázó igazgató meg se hívja Vasziljevet. Pedig érdekes ötlettel állt elő az öreg. Minden férfiszerepet nő játszana. Nem azt akarja, hogy színésznők férfiakat játszanak, hanem, hogy ez esetben nők játsszák el a darabot. Nagy különbség. De ha nem lesz semmi az előadásból, és adódik egy másik lehetőség, amely a kedvemre való lesz, szívesen játszanék az új Nemzetiben. Én mindig a rendezőtől és a kollégáktól teszem függővé, hogy hol játszom, nem az épülettől.

Vasziljevhez szoros munkakapcsolat fűzi, legendás barátság azonban Bara Margithoz köti.

Nekem nincsenek barátnőim. Kollégáim vannak, akiket nagyon szeretek. Bara Margit a testvérem. Az „öcsém” pedig Prágában él. Jiří Menzel. Ha jól számolom, negyvenhét éve vagyok színész. Margit az egyetlen, akit a szülőfalumba, a nővéremhez és az anyámhoz is elvittem. Tehát közelről ismeri a családomat. Volt, hogy tizenöt évig nem találkoztunk. Ez sem okozott törést a kapcsolatunkban. Leültünk a sarokba, röhögtünk egy jót, és megint ment minden a maga útján. Van még egy barátom, akivel sajnos nagyon ritkán találkozom. Fejes Endre.

ĺr még?

Nem tudom. De ha megírta a Rozsdatemetőt, oly mindegy! Az olyan csodálatos mű! Irodalomról azonban ne kérdezzen, mert az szent dolog számomra. Amerikába ment a lányom tavaly nyáron. Két könyvet adtam neki az útra. Annyira izgultam, hogy mit mond majd! Az egyik a Rozsdatemető volt, a másik Esterházy családregénye, a Harmonia caelestis. Mindkettő olvastán felhívott, hogy nem tudja letenni, és hogy örökké hálás lesz értük.

Esterházy új művét, a Javított kiadást olvasta már?

Még nem. Hatalmas tragédia lehet Esterházy számára, ami kiderült az édesapjáról, hogy háromperhármas ügynök volt. Meggyőződésem, hogy megzsarolták őt, és a fiai miatt belement. Ezt, gondolom, Péter sem tudja biztosan, mert az ilyesminek nem marad írásos nyoma. Erről nincsenek papírok. Csak a tényről, hogy „bedolgozott”.

Bár kemény, férficentrikus rendezők keze alatt dolgozott, Csehov és Dosztojevszkij helyett Peter Weiss és Bertold Brecht darabjaiban játszott, nőiességéből senki és semmi nem tud elvenni. Mennyi energiájába került, hogy ez így maradjon?

Ne tréfáljon! Ha egy nő nincs tisztában azzal, hogy mire született, akkor tehet bármit, nem segít rajta. Amikor családom lett, gyerekem született, én is hajnalban keltem, és tettem, amit tennem kellett. És ezt így tartottam helyesnek. Egy hatvanéves nőnek azonban tisztában kell lennie azzal, hogy ő már öreg hölgy. Nincs annál szörnyűbb, ha még mindig villogni akar. Rólam már árad is, hogy én öreg csaj vagyok, így aztán ki fél tőlem? Senki! Úgyhogy lehet imádni, nem?

Akkor jöhet a sör…

Jöhet!

Menyi a napi adagja? Még mindig kettőnél tart?

Néha túllendülök. Mivel már nem játszom naponta, és főleg, ha a vidéki házamban vagyok, többet megiszogatok. Ha főzök, egy doboz sör akkor is elfogy. Keverek-kavarok, közben jókat kortyolgatok. Régebben finom konyakokat ittam, de most már csak nagyon ritkán. Főleg premieren. Nem kívánom, és nem is bírom. De sör nélkül nem élet az élet. Egyébként a világos söröket szeretem. Állandóan kenyeret eszem, és sört iszom, de megóvott az Isten. Nem kellett nagyon vigyáznom. Látja, ebben is szerencsés vagyok. Ilyen az alkatom.