Két államférfi vagy biztonsági kockázat?

MIKLÓSI PÉTER

A politika alapja a MI és az ŐK szembenállása, mindig a barát és az ellenség ellentétére épül – írta a dolgok természetét elemző Carl Schmitt német filozófus még 1932-ben. Francis Fukuyama későbbi vélekedése szerint viszont a globalizáció és a demokrácia univerzális győzelme után, úgymond, boldog s unalmas véget ér a történelem – azaz talán egyhangú, békés jövő vár ránk...

E két nézet közül melyik áll közelebb a jelen valóságához, a 2014 óta szünetelő amerikai–orosz elnöki csúcstalálkozók 2018. július 16-án Helsinkiben megtartott újrakezdése után? Ki nyerte a Putyin–Trump csörtét? A dilemmát a lelkek és elmék titkait kutató, a gesztusok értelmét ismerő szakértővel boncolgattuk. Hunčík Péter pszichiáter.

A politika pástján ki nyert fontos asszót Helsinkiben?

A sima látszat alapján egyértelműen Putyin, noha egyelőre nem tudni, hogy a négyszemközti tárgyalás közben miről beszélgettek. A nemzetközi sajtóértekezleten azonban az egyik oldalon a jól felkészült orosz politikus, a másikon egy szerepzavarban szenvedő, helyenként szinte bohóckodó személy állt ki az újságírók elé.

Ön mit olvasott ki a testbeszédükből: Vlagyimir Putyin, az egykori KGB-tiszt szenvtelen arccal lapozgatta jegyzeteit, míg a bizniszmenek stílusában politizáló Donald Trump jobbára rögtönzött és sűrűn gesztikulált.

Trump gesztusain és arcjátékán többször is világosan látszott, hogy tanácstalan, talán a fonák helyzet rendkívüliségét sem érti igazán. Ezért megpróbál a könnyebb megoldás, a lazább stílű kibontakozás irányába lejteni. Putyin mindezt valószínűleg jól felismerte, hiszen korábbi, KGB-tiszti karrierje során a testbeszéd értésére szintén felkészítették. A titkosszolgálatok embereit ugyanis igen szigorú tesztek alapján válogatják, így lelkileg egészséges, kiszámítható és stabil egyének. Ezzel szemben Trump egész életében nagyvállalkozó volt, és a biznisz mindennapos világának eszköztárához a rögtönzéstől a blöffölésig szinte bármi hozzátartozik. Így hát Putyin többszörösen lépéselőnyben volt, Donald Trump viszont sokszor elárulta magát, és a politikai életben rutinos vérprofival szemben csak veszíthetett.

Putyin egyórás késéssel érkezett a tárgyalások színhelyére, a finn elnöki palotába. Ezzel csupán megvárakoztatta és megfricskázta, vagy egyúttal megvezette az USA, tehát a legerősebb világhatalom elnökét?

Elsősorban próbára tette: hogyan viselkedik az ilyen szituációban, miként reagál ilyenkor, egyáltalán megvárja-e a késlekedő orosz elnököt, vagy megsértődve elviharzik?! Az efféle egy-két óra várakoztatásnak elbizonytalanító hatása van, a rendőrség szokta alkalmazni. Ott a folyosókon várakoztatják az embereket, és mire sor kerül a kihallgatásra, az illető addigra „puhára főtt”. Putyin így a domináns, a fölöttesi pozícióból kezdhetett tárgyalni az egyébként önhitt Trumppal. Talán még pontos mérce is létezik: kit mennyire lehet megvárakoztatni és ezzel kissé megtörni.

Sejthető, hogy lélektani ösztönzésként mi állhat e két nagyravágyó és nagy hatalmú államfő szembeszökő akarnokságának hátterében?

 Nyilván annak tudata, hogy a korábbi, az 1990 előtti kétpólusú világ egy-egy olyan utóhatalmát képviselik ma, amelyeknek politikája mindig a terjeszkedésről, a hódító törekvésről és a világhatalmi pozíció megőrzéséről szólt. Egyrészt. Másrészt pedig a személyes becsvágyuk, amit egyéni önbecsülésük és dicsvágyuk hajt. És vezetői elhivatottságuk érzete, a már-már profetikusnak vélt önhittségük, hogy az emberiség jövője főként rajtuk múlik.

Vlagyimir Putyin és Donald Trump – ez a két alfahím – valóban képtelen kirekeszteni saját pszichéjéből a fokozott önszeretetet, az önmagukban való örökös tetszelgés, tehát a narcizmus jeleit?

Gondolom, ebben a kérdésben mégis találni bizonyos fokú különbözőséget közöttük: Trump sokkal kevesebbet tud önmagáról és önmaga habitusáról, mint Putyin. Az orosz elnököt ugyanis pályafutása során céltudatosan fölkészítették arra, hogy fegyelmezetten ügyeljen énjének sajátságaira, és tartsa kordában a gesztusait. Persze, gáttalan hatalmának deformáló hatása még így is ki-kiütközik rajta.

Egy látszólag korlátlan hatalmú politikus egyáltalán meg akarja ismerni önmagát?

Kérdés, eljutnak-e hozzá a „kinti” élet visszajelzései. Esetünkben Trumpnál és Putyinnál érdekes ellentmondásnak vagyunk szemlélői. Putyin ebben a vonatkozásban sokkal fölkészültebb és ezért fogadóképesebb is lehetne ez iránt, de a mindenütt szigorú kusst parancsoló diktatórikus orosz közpolitikai-társadalmi rendszer nem engedi eljutni hozzá a hétköznapok visszajelzéseit. Ezzel szemben Trumpnak pusztán egy idealizált önképe van, pedig a szókimondó és demokratikusan nyitott amerikai társadalmi rendszer rengeteg visszajelzést kínál. Ha okos, tanulhat belőle, sőt, aszerint reagálhatna is. Érzésem szerint mégsem ez történik. Közvetlen behízelgői és talpsimogatói már akkora falat kerítettek köré, hogy helyzetenként akár nagyobb elszigeteltségben él, mint Putyin.

Trump vagy Putyin, illetve a velük rokonlelkű autokrata vezetők nem veszik észre, hogy nemegyszer mindenki rajtuk röhög – közben a dolognak a fele sem tréfa?

Azt hiszem, ebben is Putyin a fogékonyabb. Az üzleti életben szocializálódott Trumpot ez valószínűleg nem érdekli. Ő világéletében gazdag volt. Bőséggel örökölt és egy promptul ismertté vált család sarja. Németországból még a nagyapja vándorolt ki Amerikába, és megalapozta a Trump-birodalmat; a mai elnök apjának pedig már a társadalmi tekintélye is megvolt az újvilágban. Donald Trump nem holmi jöttment „migráns” már, hanem a pénzét ügyesen forgató amerikai businessman, akinek az üzleti sikerei révén lassan ferdülni kezdett az önképe. Abban a saját környezetében évtizedeken át megvoltak a döntései, és azok javarészt bejöttek – most pedig a 2016-os megválasztása óta a világ első számú embereként emlegetik mindenütt. Ő erre épít, csakhogy a politikában ez szereptévesztéssel jár, hiszen a politika csapatmunka. Trump képtelen kibogozni ennek a különbségnek a nyitját. Vagy mondjam úgy, hogy talán kissé műveletlen is? Mert ha valaki az embertelen diktátor Kim Dzsong-unt kellemes, barátságos társként jeleníti meg és elfogadtatja őt Amerikával is; majd a Krímet annexióval bekebelező és a 300 évvel ezelőtti orosz cári birodalmat visszaálmodó Putyinról szólva szintén barátságosan becses kötelékekről beszél, akkor az illető nem tud különbségeket tenni a demokratikus és az autoritatív politikai rendszerek között. Képtelen tudomásul venni Észak-Koreában a koncentrációs táborokat, és azt sem tudja fölmérni, hogy nyilvánvalóan háborús bűn volt a Krím félsziget erőszakos orosz megszállása. Az ilyen és az ehhez hasonló törvénytelenségek fölött derűs parolázgatás közben csak szótlanul átsiklani legföljebb cinkostársak szoktak. Bár az szintén elgondolkodtató, hogy jó pár évvel korábban bizony George Bush is úgy nyilatkozott Vlagyimir Putyinról, hogy orosz tárgyalópartnerének tekintetében azt látta: annak szavai őszinték... Mindez pedig lényegében a már ismert amerikai naivitással határos.

Ezért alakulhattak a dolgok most Helsinkiben is a putyini kotta szerint? Egyúttal világosan kiderült, hogy Trump a nyilvánosság előtti habverésben jeleskedik, a demokráciát fojtogató Putyin viszont autokrata?

Az elmekórtan hagyományos „szabálykönyve” szerint a pszichiátereknek nem javasolják, hogy olyan emberekről mondjanak sarkos véleményt, akikkel nem találkoztak személyesen, nehogy a szavaik címkézésnek tűnjenek. Ezt a felfogást egy kiváló amerikai pszichiáter, Jerry Post a politikusok narcizmusáról írt, az egyéni példák sorát elemző remek könyvével már megtörte. A szerző egyebek mellett rávilágít, hogy a narcizmusba eső politikusok korai fiatalságukban fölvették azokat a személyiségjegyeket, amelyeket a hatalmuk tudata tovább deformált. Az öntelt Trump most az „America first” önző jelszót papolja; a kétszínű Putyin és az oroszok számára pedig az 1989 előtti világrend – a kétpólusú világ és annak egyik pólusa a Szovjetunió –, illetve a nacionalisták internacionáléja volt az ideális. A Trump-féle amerikaiak részére ez a jelenlegi világ már túl bonyolult. Ott van Kína, a feltörekvő ázsiai országok, az erős Európai Unió, az alapvető gondokkal küszködő Afrika; tulajdonképpen képtelenek átlátni az egyre bonyolultabbá váló, számukra ezért egyszerűsítést igénylő világot. Így Putyin a kétpólusú és „demokratikusan” neofeudális világrend; az egocentrikus Trump pedig az ő mérhetetlen egoizmusával, az empátia teljes hiányával az énközpontú „America first” híve. Közben persze senki sem beszélheti rá például Kínát, hogy lépjen hátrább, vagy az Európai Uniót, hogy mérsékelje az ipari teljesítményét, csökkentse az életszínvonalát... Merthogy Donald Trump vagy Vlagyimir Putyin bizony ezt szeretné. Külön-külön és együtt is.

Helsinkiben „szentesítést” nyert, hogy Putyin szinte profi színész, Trump tehetséges ripacs?

Abban az értelmében igen, hogy szinte minden ember életében fontos szerepet játszik az a mintakép, akihez hasonlítani szeretne. El tudom hát képzelni, hogy a Barack Obamát gyűlölő és megvető Trump számára Putyin egyfajta modell. Egy belevaló „kölyöknek” tartja, aki még az üzleti életben is sikeres lehetne, hiszen jó tárgyaló, és bátran meglépi, amit akar! Sajnos, Kim Dzsong-unról is hasonlót gondolhat magában, és ez már hatalmas torzulás.

Röpke négy nappal a helsinki találkozó után kiderült, hogy Trump ősszel szívesen látná Putyint a Fehér Házban! Vesztes asszó után revánsot kíván venni?

Konspiratív elméletek felé hajolva ez akár kettőjük megegyezése is lehet. Viszont kizárt dolog, hogy ott Putyin beleszaladjon egy nyíltan vesztes helyzetbe.

Ők ketten államférfiak, vagy biztonsági tényezőt jelentenek?

Államférfinak általában nem azt az embert tartjuk, aki hasonlít Trumphoz. Putyin megítélése szintén nehéz, mert az államférfi egy demokratikus rendszerből nő ki; ő viszont uralkodói stílusában a cárok, a despoták famíliáira, a Dzsingisz káni modorra hasonlít. Mindennek ismeretében azt mondom: egyikük sem államférfi.