Kesernyés jegyzetek színházi mindennapjainkról

A válasz: az ötlet fantasztikus, de foglalkozzunk mi csak a magunk fesztiváljával, nincsen szükségünk újabb ellenségekre. Ugyancsak a napokban levelet kaptam Gyüre Lajostól, aki elküldte egy drámáját, amelyet II. Rákóczi Ferencről írt még Beke Sándor felkérésére, de annak Kassáról történt kényszerű távozása után a darab nem került bemutatásra, sőt kiadót sem talált.

A Magyarok Szlovákiában című sorozat harmadik kötete (Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2006) a szlovákiai magyarok rendszerváltás utáni kulturális életével foglalkozik. Már az szembetűnő a tartalom lapozgatása során, hogy amíg például az irodalom közel hatvan, a képzőművészet harminc oldalt kap, a szlovákiai magyar társadalmi életben sokkal jelentősebb szerepet betöltő színház mindössze tíz oldalt, s az ott megjelent anyag is gyenge színvonalú. A két írás egyike (Hizsnyan Gézáé) a szlovákiai profi színjátszást veszi górcső alá, igencsak kivonatolva, a másik írás (Dömötör Varga Emeséé) pedig eleve elhibázott és rosszindulatú ujjgyakorlat. Ez utóbbi a Jókai Napok elmúlt másfél évtizedét összegzi, de úgy, hogy más szlovákiai magyar amatőr színházi kezdeményezésről tudomást sem vesz. Holott ha már összegzést teszünk az olvasó elé, akkor hol marad az 1992 óta létező Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny, hol az immár kilencedik évfolyamát író Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivál és hol az 1975-ben létrejött Duna Menti Tavasz? Ezeket mind kiiktatja a cikk szerzője, de a Jókai Napokkal kapcsolatban is marad a semmitmondó általánosságok szintjén. Elfeledkezik például arról, hogy a rendszerváltás után létrejött a Szlovákiai Magyar Amatőr Színjátszók Társasága, később ennek romjain a Pódium Színházi Társaság, amely papíron ugyan még létezik, de... Helyette a Jókai Napok szervezői titokban újabb alapítványt hoztak létre, s ha jól tudom, a Csemadok Dunaszerdahelyen működő Művelődési Intézete is színházi társaság létrehozását fontolgatja. S újabban vannak ilyen szándékok keleten is. Ezek után már talán nem is csoda, hogy utoljára közel egy évtizeddel ezelőtt ültek le a szlovákiai amatőr és profi szakma képviselői, hogy megvitassák közös dolgaikat. Érthető hát a fent említett szervező aggodalma is, hogy minek felpiszkálni azt, ami nincs. A felvázolt témák között ugyanis szerepelt volna a profi és amatőr színházak kapcsolata, az ún. harmadik felvidéki magyar színház ügye, a színház és a sajtó viszonya, a színházi élet milyensége, ha van egyáltalán, a felvidéki amatőr színházi mozgalom helyzete és a magyarországi és felvidéki mozgalmak kapcsolatai.

S ha már említést tettem a harmadik magyar színházról, annak szükségességével mindenki egyetért, de érdemi lépés, főleg politikai síkon gyakorlatilag nem történt. Hizsnyan Géza szerint „a füleki és losonci amatőr társulatok bázisán létrehozandó színháznak nincsenek meg a szakmai és művészi feltételei”. A szerző téved, ugyanis amikor 1953-ban az Állami Faluszínház bázisán a MATESZ létrejött, vajon hány profi, egyetemet végzett színésze volt? De hogy feszítsem a kérdés ívét, vajon ma hány profi színésze van a kassai Thália Színháznak? Az idény végén hat meghatározó színész hagyta ott a társulatot, olyanok, mint Rák Viktória, Benkő Géza vagy Petrik Szilárd, s az új művészeti vezető mégis arról beszél egy rádiós interjúban, hogy nem a társulatépítést tartja ez évi legfontosabb feladatának. A füleki Zsákszínház és a losonci Kármán József Színház az elmúlt években a komáromi Jókai Napok számtalan fő- és alakításdíját elhozta, nem véletlenül merült fel az utóbbi időben többször is, hogy talán nem lenne szabad versenyben indítani őket. Ha ők indulnak, akkor mi mit keresnénk ott, hangzott el nemegyszer más csoportok vezetői részéről. Füleken és Losoncon többször mertek profikkal dolgozni, de ne feledjük el azt sem, hogy hány profi színészt indítottak el ezek a társulatok. Nem rajtuk múlott elsősorban, hogy a mai napig nem tudnak profi keretek között dolgozni, holott égetően szükség volna rá, ha az itt élő, egyre fogyó értelmiséget szeretnénk megtartani. Mindkét társulat az erejét meghaladó előadást abszolvál a régióban, a fülekiek jelenleg is három előadást tartanak repertoáron, s már készül a negyedik is.

Darvay Nagy Adrienne színikritikus, a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljának egyik szakmai főszervezője nem tartja kizártnak, hogy a Zsákszínház esetleg meghívást kapjon a kisvárdai fesztiválra.

Egyszer jutott el Kisvárdára a Gágyor Péter vezette SZEVASZ, de nagyon aggasztanak a társulat felől érkező legújabb hírek. A hosszú évek óta tartó bizonytalan lét kimerítette a társaságot, húzóemberei ma már önálló utakra léptek. A Gál Tamás és Czajlik József által létrehozott Epopteia Társulás első előadása (Hogyan ettem kutyát) mindenesetre ígéretes vállalkozás, de égető kérdés, hogy vajon ketten (vagy hárman?) képesek lesznek-e olyan eredményt felmutatni, amely hosszú távon is életképes marad. Az is elgondolkodtató, hogy ilyen kaliberű művészek miért kénytelenek külön utakon járni.

Gyüre Lajos levelében arról ír, hogy gyakorlatilag semmilyen kapcsolat nincs az írók és a színházak között. Apáczai című drámája ugyan harmadik lett a Jókai Színház évfordulós pályázatán, de a bemutatóig nem jutott el, Rákóczi című drámáját pedig megrendelte a Thália, de az akkori főrendező, Beke Sándor távozása után inkább egy közismert Szigligeti-darabbal ünnepelték meg Rákóczi kassai kapcsolatait. De nemcsak színpadot, hanem nyomdafestéket sem kapnak ezek a darabok, mert irodalmi lapjaink számára a dráma túl terjedelmes műfaj. Ne mélyedjünk el most e darabok irodalmi értékeinek taglalásában, talán mégis csak érdemes lett volna színházközelbe csábítani legjobb íróinkat, hisz drámai kísérletei Tőzsér Árpádnak és Csehy Zoltánnak is voltak. S ha már pozitív példát akarunk találni, elég, ha elmegyünk Erdélybe vagy a Vajdaságba, s Visky András vagy Verebes Ernő nevét megemlítjük. Visky darabjait, aki Tompa Gábor dramaturgja Kolozsvárott, ma már Magyarországon és az USA-ban is játsszák.

Hizsnyan tanulmányában szót ejt a színházak és kritikusok kapcsolatának a hiányáról is. A gond szerintem inkább ott van, hogy tájainkon elfogytak a kultúrával foglalkozó újságírók, elég, ha ránézünk lapjaink szegényes kínálatára. A szepsi Egressy Fesztivál egyik szervezőjeként feladatomul kaptam a lehetséges médiapartnerek megkeresését is. Becsületükre legyen mondva, szinte mindegyik pozitívan reagált, de négy azonnal fel is kért, hogy legyek a tudósítójuk. Ez nem az én szakmai mindenhatóságomat jelzi, csupáncsak azt, hogy ennyire nincs ember arra, hogy egy színházi fesztiválról tisztességesen beszámoljon. S mielőtt kényszerűen igent mondanék (hiszen létérdekünk, hogy anyagok jelenjenek meg a fesztiválról az utókor számára), még elmormolom magamban azt a József Attila által felállított etikai alaptételt, mely szerint nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret. Vagy nálunk mégis kénytelen?