Jelen levő múlt

Lassan a falusi gyerekek is elfelejtik, mit is jelent a hagyományápolás, hogyan éltek dédszüleik, milyenek voltak a régi magyar ünnepi szokások, miért is állnak az egykori búzatáblák szélén a szakrális kisemlékek, arról már nem is szólva, mi a különbség a népi és a népiesch közt. Nemrégiben egy kisvárosi diákcsapatot vittek az ismerd meg hazádat jelszó jegyében falura, megmutatni nekik, mi fán terem a sertéskaraj. A falukkal övezett kisvárosban lakó diákurak és -hölgyek fintorogva álltak meg a disznóól előtt. „Úr Isten, ezek a disznók? És ilyen büdösek?” – befogták az orrukat, és gyorsan odébbálltak. Úgy látszik, már az ő szüleik is csak a hentesnél vásárolnak hurkát, kolbászt, szalonnát, a kolduskását pedig már meg sem kóstoltatják velük, s valószínűleg azt sem nagyon tudják, melyik ünnepen miért mit eszünk, iszunk, s hogy a böjt alapvetően nem egyenlő a fogyókúrával, sőt nem is pusztán a mai értelemben vett tisztítókúra. Mint ahogy az sem elképzelhetetlen, hogy szerintük a tejet is gyárban készítik, nem a teheneket fejik meg, bár lehet, hogy ebben van némi igazság.

Természetesen ne legyünk igazságtalanok. Hála istennek mindig voltak, és reméljük, még sokáig lesznek olyan lelkes, elődeiket tisztelő emberek, akik képesek leválasztani a gyerekeket a számítógépről, és mesélnek nekik a múltról, elcipelik őket skanzenbe, népművészeti fesztiválra, megtanítják őket szőni, fonni, néptáncolni és népzenélni. (Sajnos, egyre fogy a néptánccsoportok száma, éppen akkor, amikor Szlovákiában néhány éve kezdett virágozni a táncházmozgalom.) Ha már egyszer a tananyagban nem kaphat helyet a néprajz, holott egy ilyen órán sokkal több mindent megtanulhatnának a diákok, mint akár egy történelemórám – például a szomszédos népek mese-, zene- és táncvilágának egymásra hatásáról, a szinte minden nép meséjében felbukkanó hasonló népmesei elemekről, arról, hogy az egyik vidéken miért szőttek, hímeztek puritánabb ruhákat, másutt miért volt minden ruhadarab színes, cifra. Ezzel azonban csak a megszállottak foglalkoznak, mint ahogy a néptánccsoportok (legyen az felnőtt vagy gyermek, egyre megy) vezetői is megszállottak. Ebből eredően nem az életre nevelik a gyerekeket – majd mindenki tudja, hogy annak lesz jó élete, aki közgázt, jogot végez –, hanem arra, hogy fedezzék fel, lássák meg és szeressék a szépet, akkor érezzék igazán jól magukat, ha ezt a szépet önmaguk is átélik.

Volt egy sikeres kísérlet. Szlovákiai néptáncosok idén végeznek a budapesti Táncművészeti Főiskolán, amelynek oklevelét a kerek világon elfogadják. Volt egy kevésbé sikeres kísérlet, a vége, ha már beszélhetünk a végéről, nem kerekedett igazán szépre, de legalább elindult valami, aminek lehet folytatása. Pozsonyban nyílt egy néprajz tagozatos osztály, amelyben mindent meg lehetett (volna) tanulni, ami ebbe a tárgykörbe tartozik, igaz, elsősorban néptáncosok nevelődtek volna ott. Ma már nem beszélhetünk egy egész osztálynyi gyerekről, de akik maradtak, továbbra is hűségesek a folklórhoz, igaz, a tananyagukból épp a lényeg, a néprajz marad ki. Reménykedjünk, hogy szeptemberben újabb osztály nyílik, amely már eljut az érettségiig, s a zöld asztalnál néptáncról, népzenéről szóló tételt is húzhatnak, és meg sem állnak a táncművészeti főiskola vagy egyetem valamelyik szakáig.

Bizonyos szempontból könnyű a néptáncosoknak és népzenészeknek, ők többnyire reflektorfényben lehetnek. Emellett azonban számos ága van a népművészetnek. Negyedévente négy oldalon nem tudunk mindent bemutatni, mindenről írni. Mégis örömmel vennénk, ha azok, akik kedvet éreznek, időről időre írnának falujuk, régiójuk mai vagy múltbeli folktörténéseiről. A Folkajánlóba pedig a fellépések, kiállítások, fesztiválok helyszínét és dátumát közöljük – ha elküldik címünkre: agota.grendel@ujszo.com.