Iszlamisták, média és vizualitás

KOVÁCS ATTILA

Széles körben elterjedt az a vélemény, hogy ha az iszlám elutasító a figurális képi ábrázolással szemben, és az ember azt gondolná, hogy a radikális iszlamista mozgalmak, mint annyi más dologban, ebben is az átlagnál szigorúbbnak bizonyulnak. Példaként az afganisztáni Talibán szoborromboló akcióját, a dán Mohamed-karikatúrák vagy a Charlie Habdo körüli botrányt lehet felhozni. Mégis nemegy iszlamista vagy dzsihádista mozgalom sokszor képeken fejezi ki a mondanivalóját. Ahhoz, hogy jobban megérthessük az okokat, le kell hatolnunk a probléma gyökeréig.

Mint az iszlámmal kapcsolatos minden más problémánál, itt is a muszlimok szent könyvével, a Koránnal kell kezdenünk. A Korán a muszlimok számára Isten szava, így az ott leírtaknak meghatározó szerepük van. Ami a képi ábrázolást, illetve annak tilalmát illeti, a Koránban tulajdonképpen nem találhatunk a kérdésre vonatkozó egyetlen közvetlen utalást sem. A kérdéssel kapcsolatban leggyakrabban idézett versek elsősorban a bálványimádás tilalmával foglalkoznak. Innen ered az emberábrázolás tilalma is, mivel azok felelnek meg a bálványok formáinak. Sokkal egyértelműbbek és világosabbak azok a vélemények, amelyeket a prófétai hagyomány tár elénk. A Mohamed próféta tetteiről szóló feljegyzésekben számos, a képekre vonatkozó utalást találhatunk, s ezek nagy része az emberábrázolás ellen szól. Az egyik ilyen hagyomány például azt mondja, hogy „az angyalok nem lépnek olyan házba, ahol kutya vagy képek találhatók”. Persze ez az elméleti álláspont különböző történelmi időpontokban és a muszlim világ különböző részein sokféle gyakorlatot takart, illetve tűrt meg, a határozott tiltástól egészen a megengedő, sőt a vizualitást támogató álláspontig, beleértve Mohamed próféta portréit is.

Ha az iszlám reformista és radikális iszlamista mozgalmak képi ábrázolásról vallott nézeteire vetünk egy pillantást, három eltérő álláspontot különböztethetünk meg. Az első álláspont az iszlám síita ágához kötődik, és jellemző annak radikális politikai megnyilatkozásaira is. A síita hagyományban a kivételes vallási és politikai vezetői kvalitásokkal rendelkező imámok kultusza mindig is fontos szerepet játszott. Mohamed unokaöccse és veje, Ali volt az első a síita imámok sorában, és utódai közül kerültek ki a közösség későbbi vezetői. Az imámok tisztelete hagyományosan a képi ábrázolásra is kiterjedt, Ali és Husszein imám, valamint Mohamed próféta portréit megtaláljuk minden síita közösségben. Ebből a hagyományból építkezik aztán a kortárs síita radikalizmus vizuális kultúrája, amint azt a legjellemzőbben az 1979-es iszlám forradalom utáni Irán képi propagandája mutatja.

A képi ábrázolás második, az előzőtől részben eltérő értelmezése a 19. és 20. század fordulóján kibontakozott iszlám reformizmus nézeteiből indul ki, és – szem előtt tartva a bálványimádás tilalmát – egyfajta megengedő álláspontra helyezkedik. Ez a vonal folytatódik az egyiptomi Muszlim Testvériség és az ahhoz kapcsolódó gondolkodók vagy mozgalmak elméletében és gyakorlatában is. Erre az álláspontra támaszkodik az a meglehetősen gazdag vizuális kultúra is, amelyet pl. a palesztin Hamász mozgalom mondhat magáénak. Náluk a vizualitás a mozgalom ideológiai arzenáljának egyik alapvető fegyverévé lépett elő.

A harmadik álláspontot a Mohamed ibn Abd al-Vahab (1703–1792) vezette, a neo-hanbalita hagyományra támaszkodó vahabita mozgalom fogalmazta meg. Ez az álláspont a maga korai megfogalmazásában az egyértelmű elutasítás mellett tört lándzsát, s a vizuális ábrázolást sok más dologgal egyetemben (pl. szentek tisztelete, kávé, dohányzás stb.) a nem megengedhető újítások, illetve az elpusztítandó dolgok közé sorolta. Ebből az értelmezésből indulnak ki a mai szaúdi vallástudósok, illetve az új-vahabita és szalafita hagyományhoz tartozó vagy ideológiáját tekintve arra támaszkodó radikális dzsihádista csoportok is.

Ha megnézzük az al-Kaida sajtótermékeit, például a szervezet havilapját, a Szavt al-dzsihádot (A Dzsihád Hangja) vagy „fegyvermagazinját”, az al-Muaszkar al-battárt (Az al-Battár Katonai Tábor), ezek a lapok híján vannak minden „felesleges” képi ábrázolásnak: a szervezet emblémáján és a praktikus, pl. az egyes fegyvertípusok megfelelő használatát bemutató ábrázolásokon kívül hiába keresnénk bennük képeket.

Van azonban egy terület, ahol teljesen megváltozik a képlet: és ez az audiovizuális ábrázolás. A sajtóból mindenki jól ismerheti Oszáma bin Láden (1957–2011), Ajman az-Zavahiri (1951–), Abú Muszab az-Zarkávi (1966–2006) rövidebb-hosszabb videoüzeneteit. Önkéntelenül felmerül a kérdés: ilyen szigorú elutasítás és tiltás ellenére hogy lehetséges ez? A válasz egyszerűbb, mintsem feltételeznénk: a telekommunikációs eszközök megítélése a dzsihádista hagyományban nagyon pragmatikus. Ezek a videók ugyanis a misszió és a propaganda kiváló és módfelett hatékony eszközének tekintendők, s mint ilyenek, az adott mozgalmak érdekét szolgálják. Ami a bennük előforduló emberábrázolásokat illeti, azokat nem mint ábrázolásokat, hanem csupán mint az emberi vagy más lények „árnyékait” tekintik. Így kerülhetett sor nemcsak a fent említett ideologikus töltetű videoüzenetek létjogosultságának elismerésére, hanem számos más, egyenesen a hivatalos szaúdi vallási hatóságok által életre hívott „iszlám jellegű” filmanyag elkészítésére is.

A dzsihádista mozgalmak képi ábrázoláshoz való viszonyát merőben megváltoztatta az úgynevezett Iraki és Levantei Iszlám Állam (ad-Davla al-iszlamíja – betűszóval Dá’is) fellépése. Bár a Dá’is új dzsihádistái szintén a vahabita és szalafista ideológiához kötődnek, és a csoport a Zarkávi-féle Iraki al-Kaidából alakult ki, mégis merőben megváltoztatták a vizualitáshoz való viszonyukat, amely kulcsszerepet játszik a médiastratégiájukban, illetve propaganda-hadjáratukban. Sajtótermékeik, mint például az angol nyelvű Dabiq magazin tele van embereket is sűrűn megjelenítő képekkel, és az audiovizuális anyagaik is sokkal jobban kihasználják a vizualitás nyújtotta lehetőségeket, mint mondjuk az al-Kaida.

Ami az audiovizuális eszközöket illeti, itt is kijelenthetjük, hogy az Iszlám Állam magas fokú szakértelemről tett tanúságot. Míg az al-Kaida eemberei, Oszáma bin Láden és más vezetők csak passzívan ültek egy statikus kamera előtt, addig a Dá’is vezetőjének, Abu Bakr al-Bagdadinak (1971–) a moszuli nagymecsetben tartott pénteki prédikációjáról készült felvételen a kamera mozog, és több szögből mutatja az „Ibrahim kalifa” néven is ismert iszlamista vezetőt. Érdekes megjegyezni, hogy ezen a videón az Iszlám Állam vezetője megjelenésében leginkább a Ridley Scott által rendezett, 2005-ös Mennyei királyság című filmben szereplő Szaladinra hasonlít. Ez is mutatja, milyen nagy hatással van a kommersz popkultúra az új dzsihádisták képi világára. Ez tény, annak ellenére is, hogy a propaganda szintjén éppen ez ellen a nyugati kultúra ellen tiltakoznak. Ehhez kapcsolódik még az az Iszlám Állam által kialakított, elsősorban a különböző közösségi oldalakra (Facebook, Twitter) támaszkodó médiabirodalom, amely szintén főként képekkel kommunikál. Ezek a legtöbbször a mozgalom harcosainak a képei és videofelvételei, de vannak köztük az ellenséget mutató vagy más propagandacélú anyagok is.

Így, ha nem is deklaratív módon, de a gyakorlatban az Iszlám Állam és az új dzsihádisták közül mások is a képi ábrázolást politikai, vallási, ideológiai üzenetük elsődleges hordozójaként kezelik. Teszik ezt annak ellenére, hogy a képi – és még pontosabban az emberábrázolások – az iszlám tanítása szempontjából legalábbis bizonyos esetekben kifogásolhatók. Másrészt nem becsülhetjük le a képek erejét. A vizualitás totális, nyelvi vagy más nehézségekkel nem küzdő, közvetlenül az érzelmekre ható átütő kommunikációs ereje nemegy radikális iszlám mozgalmat magával ragadott. Ezek a mozgalmak a képek, illetve a képi ábrázolások messzemenően pragmatikus és indoktrinatív használata mellett kötelezték el magukat. Ez sok esetben új, bár formai elemeiben nemegyszer „idegen” (baloldali, nacionalista vagy a kommersz nyugati vizuális kultúrában gyökerező), de tartalmát illetően egyértelműen radikális iszlamista vizuális kultúra kialakulásához – és elterjedéséhez – vezetett. Ez az új képi világ fontos, elválaszthatatlan részévé vált az adott mozgalmak kifejezésmódjának, ami a mozgalmakkal foglalkozó kutatóktól megköveteli, hogy a szövegek olvasása és értelmezése mellett ezt az új vizuális kultúrát is elemzésük tárgyává tegyék, még ha ez nem is mindig könnyű feladat.

A szerző vallástörténész, iszlámkutató