In memoriam Kodály Zoltán

Kodály zeneszerzői, zenetudósi, zenepedagógusi és népzenegyűjtői munkássága révén világszerte hallatlan tekintélynek örvendett, valóságos egyszemélyes intézménnyé vált, amit – ha tetszett, ha nem – a Kádár-rendszer is kénytelen volt respektálni. Ez a szigorú, szűkszavú, köntörfalazást nem ismerő, kristálytiszta jellemű művész számos esetben a legfelsőbb fórumokon is latba vetette óriási tekintélyét, hogy bajba került embertársain segítsen. Bátor emberségének izgalmas és felemelő dokumentuma az alábbi levélváltás. (Vojtek Katalin válogatása)*

Kodály Zoltán Kádár Jánosnak

1959. szeptember 1.

Igen tisztelt Kádár Elvtárs!

Győri beszédét olvasva, ezen a mondaton akadok meg: „Általában abbahagytuk az emberek ide-oda cserélgetését és dobálását.”

Nos, a népművelési minisztérium nem hagyta abba, sőt mintha most kezdené. Mégpedig oly mértékben, ami a népművelésnek határozottan kárára van.

A Lorántffy utcai Zenei Általános Iskola évek óta példakép, hazai és külföldi szakemberek csodájára járnak. Új, zenetudatlan igazgatónője most rendszeresen tönkreteszi. Először áthelyeztette Bors Irma tanárnőt, aki az iskola lelke és megteremtője, az ország vitatlan első szakembere, akihez a főiskola jelöltjei már 1942 óta járnak gyakorlati tanítást tanulni (ekkor pedig még apáca volt), egy olyan iskolába, ahol csak heti 2 óra ének van, ahova nem járhatnak tanárjelöltek, s ahol havi 500 Ft-tal kevesebb a fizetése. Ezenkívül elhelyeztetett az igazgatónő még 3-at a legjobb szakerők közül, valamennyit egyetlen komoly kifogás vagy éppen vád nélkül.

Ezzel az iskolát tönkretette. Utóvégre a szellemi erő is nemzeti vagyon, azzal így bánni éppoly bűn, mint az anyagi javak felelőtlen elherdálása. Micsoda országépítés, ha azokat, akik akarnak és tudnak építeni, támogatás helyett elgáncsolják. Hasonló eset a zenei főiskolán Járdányi Pál eltávolítása, aki zeneszerzőnek és pedagógusnak egyaránt kiváló, utóda akárki lesz, csak süllyedést jelenthet.

ĺgy nehéz országot építeni.

Ajánlom szíves figyelmébe e csekélynek látszó, de kihatásaiban mind a tanítás, mind a közvélemény szempontjából nagy horderejű ügyeket.

Tisztelettel

Kodály Zoltán

Kádár János Kodály Zoltánnak

1959. 10. 15.

Igen tisztelt Tanár Úr!

Bocsásson meg nekem a késésért, amellyel szeptember 1-jén kelt levelére válaszolok. E késésnek csak egyik oka az, hogy tájékozódnom kellett a szóvá tett ügyekben. Már egy idő óta kerestem magamnak egy nyugodtabb órát, hogy írhassak Önnek, mert más dolgokról is szerettem volna szólni.

Túlságosan a részletekbe bocsátkoznom nem szükséges, mivel a minisztérium már felvilágosítást adott Önnek úgy a Járdányi, mint a Bors Irma-ügyben. [Az utóbbi] ismét zenei iskolában tanít. Másként áll a dolog Járdányi tanár úr elbocsájtása kérdésében. [Az] ugyanis okkal, mégpedig alapos okkal történt. Hiszen ő maga, nyugodt beszélgetés keretében, kifejtette nézetét rendszerünkről, amely nézetek között a Bach-korszak feldicsérése a mai rendszerrel szemben még nem is a legreakciósabb megállapítás volt. Ez egy közalkalmazottól azzal az állammal és rendszerrel szemben, amelynek intézményében tanít, egy kissé több a soknál. Mi kommunisták harcoltunk az ellen, amikor a Horthy-rendszer szakmailag kitűnő embereket elbocsájtott tanári állásukból azért, mert a rendszerrel szemben állva, a kommunista eszmékkel rokonszenveztek. De egyáltalán nem csodálkoztunk azon, hogy a Horthy-rendszer nem akarja fizetni saját ellenségeit és nem bolond a tetejébe még a fiatalok nevelését is rájuk bízni. Valakinek meg kell értetni Járdányi tanár úrral és a hozzá hasonló gondolkodású emberekkel: tévedésben élnek, és nem vezethet jóra az, ha a mi rendszerünk embereit ostobábbnak nézik, mint a Horthy emberei voltak. Erről ennyit.

De más dolgokról is szeretnék írni. Nyíltan, emberi szóval szeretnék szólni az emberhez: én régen ismerem Önt és sok mindent nem tudok megérteni az Ön gondolkodásában. Az iskolában láttam meg Önt és 10-12 éves koromban tanultam meg tisztelni a nevét. Később azonban az Önről alkotott egyértelmű képzetem összezavarodott. Sorsom úgy hozta – belügyminiszter lettem. Ön felkeresett engem egy Somogy megyei volt szerzetesnő ügyében, akinek a feloszlatott szerzetesrend vagyonával együtt lefoglalták korábban magántulajdonát képező két tehenét. Én akkor eljártam az ügyben – nem ezért idézem fel –, de nem a volt szerzetesnő miatt, hanem az Ön kedvéért. Én ugyanis változatlanul tiszteltem Önt a magyar nép zenekultúrája gazdagításáért végzett nagy munkájáért. De tiszteletem nem volt többé egyértelmű, mert szemben álltam már akkor Önnel, időközben megismert konzervatív – és bocsásson meg őszinteségemért – egyes kérdésekben szerintem reakciós politikai nézetei miatt. Nem tudom Önt egyértelműen tisztelni azért, mert hogy-hogynem az emberek, akikért szót emel, kilenctizedrészben szemben állnak a népi demokratikus renddel és nem sokkal kisebb százalékban volt szerzetesek, apácák. Végül, mert világnézete konzervatív.

Nagyon nem szeretném, ha félreértene. Tudomásom szerint Ön vallásos gondolkodású ember; távol áll tőlem, hogy hitében bántsam. Nekem ezzel nincs gondom, engem más foglalkoztat. Képletesen szólva, szerintem minden embernek van valahol, valamilyen főkönyve, ahol végül is elkészül szándékainak, tetteinek mérlege. Az Ön hite szerint ez valahol az égben van, az én meggyőződésem szerint az emberek tudatában és lelkiismeretében. Nem tagadhatom, hogy Ön szereti a népet, és életművével sokat és nagyot adott neki. A mi népünk az Ön népe, de az enyém is, aki kommunista vagyok. Hazánkban ma a szocialista társadalom épül, és szembetűnő, hogy Ön nyilvánvalóan nem rokonszenvezik a szocialista úttal. Hogyan tudja Ön lelkiismeretében szabályozni magatartását és tetteit olyan körülmények között, amikor a nép, amelyet szeret, olyan úton jár, amelyet Ön nem tud eszével és szívével elfogadni? Én azt hiszem: bármilyen sokat is adott Ön a magyar népnek, mégsem adott és ad annyit, mint amennyit tudott volna és tudna. Önnek szép kötelessége lenne segíteni abban, hogy a munkások és parasztok milliói számára oly sötét múlt visszavonhatatlanul és örökre el legyen temetve. Hogy népünk fiai és leányai békében és boldogságban éljenek a jövőben – hogy okuk és módjuk legyen dalolni.

Minden jót, jó egészséget kívánok Önnek. Ha valamivel megbántottam volna e levélben akaratom ellenére, akkor se feledje, hogy engem az Ön iránt érzett megbecsülés és jó szándék vezetett.

Tisztelettel

Kádár János

Kodály Zoltán Kádár Jánosnak

1959. 10. 21.

Igen tisztelt Kádár Elvtárs!

Nagyon köszönöm gyors és beható válaszát.

Ha valahol, a pedagógiában volna szükség egy kis állandóságra. Kérdem: ki árt többet a rendszernek: egy volt apáca, aki „szerzetesi” buzgalommal tanít, és ezzel számtalan gyermeket boldogabbá tesz, mert megnyitja előttük a zene csodáit. Vagy egy felfuvalkodott, zenetudatlan igazgatónő, aki csak reprezentál, telefonál, terrorizálja a szülőket és gyermekeket, a „hatalmat” képviseli és gyakorolja, szabálytalanságait elnézik, a vizsgák idején (!) külföldi jutalomüdülésen van, a legjobb tanerők eltávolításával pedig megfosztja az iskolát eddigi hírnevétől, egyszóval egész viselkedésével csak ellenszenvet támaszt a párt iránt.

Járdányi nézetei már eltorzítva kerültek Önhöz. Azóta a Művelődésügyi Minisztérium is másképp látja a dolgot. Ő mindössze arra a történeti tényre mutatott rá, hogy 1849 után az írókat nem üldözték, noha Arany, Jókai, Vörösmarty, Bajza többé-kevésbé aktív támogatói voltak a Kossuth-kormánynak. Ami hibára még rámutatott, annak javítása éppen a rendszer érdeke. Óráin kizárólag szakmájával foglalkozott. Eltávolítása a fiatalságra ellenkező hatást vált ki, mint amit vártak. Elsősorban azért, mert a főiskola szakmai süllyedését jelenti, s ezt az ifjúság sínyli meg. Emellett Járdányi tipikusan közösségi ember, aki nem magának él, hanem mindig törődött más bajával és kész volt segíteni, s a rendszer végső célkitűzéseivel teljesen egyetért.

A Horthy-rendszer csak olyanokat távolított el, akik 1918–1919-ben vezető állást vállaltak, mint pl. jómagamat. A rokonszenvezők tovább dolgozhattak, mert nélkülük megállt volna az egész tanügyi apparátus.

És most engedjen meg néhány megjegyzést levelének személyemre vonatkozó részéről. Én már 1918-ban láttam, hogy a szocializmus útja egyetlen mentség népünknek, melyet több évtizedes falujárásom alatt jobban megismertem, mint bárki más. Ezen az úton már 1918-ban is tovább juthattunk volna az akkor elkövetett óriási hibák nélkül. 1945 után reméltem, hogy a haladás biztosabb és egyenletesebb lesz. De hogyan bízzék a nép olyan vezetésben, amely egy nap kivégeztet egy csomó magas állású embert, röviddel rá exhumálja és dísztemetéssel rehabilitálja őket?

Sajnálattal néztem, mikor a párt maga alatt vágta el a fát. Egy reakciósnak ilyenkor örülni kellett volna. Én, amikor módját láttam, fölszólaltam, de soha egyének érdekében, mindig az ügy volt számomra fontos, ami persze egyének életében tükröződött. Bors Irmában sem a volt szerzetesnőt védtem, hanem az ügyet, amit képvisel, amire rátettem életemet, amiért itt élek, holott másutt talán nyugodtabban élhetnék, és talán érthető, ha mindenkor nyugtalanít, ha a nép zenei nevelését veszélyben látom. Sajnos, akik szeretnek személyeken ütni, nem mindig látják, hogy az ügyet károsítják. Hogy akik érdekében fölszólaltam, többnyire nem kommunisták voltak, az természetes: azok nem szorultak rám.

A vallás kérdésében én Goethe véleményét osztom: „Akinek van tudománya és művészete, annak van vallása. Akinek nincs, annak legyen vallása.” Ezért helytelenítem – bár sehol, senkinek sem mondtam eddig – a most pár hónapja erősödő üldözését vallásos hírű embereknek. Az ifjúság elvadulását „erkölcsi ismeretek” tantárgyával akarják fékezni. Az erkölcsöt azonban nem ismertetni, hanem gyakorolni kell. Ha valahol kérdezték, miben különbözik a kommunista erkölcs a tízparancsolattól, nem kaptak kielégítő választ. Vannak értelmesebb hangok is: nemrég egy vezető kommunista személyiség egy pedagógusgyűlésen kijelentette: aki vallása szerint becsületesen él, nem szükségképp ellensége a rendszernek. Ezt tartom én is, s ezért talán én sem vagyok reakciós. Az én „főkönyvem” kizárólag a lelkiismeretemben van. A gyermekkori vallásos érzést nem felejthetem, ámbár nem teljesítem pontosan az egyház előírásait.

Meg kell vallanom, a rendszer bajának tartom, hogy még mindig sok ember nem megfelelő azon a helyen, ahol van, és sokat hallgatnak rosszakaratú besúgókra. Pl. van okom feltenni, hogy legutóbbi fölszólalásom a Népfrontban torzítva került Ön elé. Ezért hadd mondjam el pontosan, mit és miért mondtam. Simon Péter dolgozata („A népfront feladatai a nacionalizmus elleni küzdelemben”) volt a vita tárgya. Nem volt szándékom fölszólalni, de mikor az öt előttem szóló egyike sem tért ki a dolgozat fő hiányára, ellenben rikító színekkel festették a magyarság sorsát a környező államokban, azt mondtam: mit szegezzünk ellene a mindenfelől dühöngő sovinizmusnak, ha kiirtjuk azt a csekély magyar öntudatot, ami még tán népünk egy részében megvan. A dolgozatból az hiányzik, ami az első tíz év kormányzásából: a magyar nép ismerete és szeretete. Ezt mondtam, magnetofon és gyorsíró nem volt, hát mindenki úgy adhatja tovább, ahogy akarja. Azt gondolom, a kormányzat nem hagyná a katonai akadémián és nevelő intézeteken Zrínyi Miklós nevét, ha nem állná szavait, hogy „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.” Ezzel még nem mondjuk, hogy különbek vagyunk. De ha ehhez sem ragaszkodunk: elveszünk.

Levele őszinte hangját külön köszönöm. Nemhogy megbántásról lehetne szó, hanem megtiszteltetésnek veszem részletes kritikáját. Örülök, hogy látja törekvéseim végső célját, nézetem szerint a nép anyagi és szellemi felemelkedésén csak párhuzamosan lehet dolgozni, sőt a szelleminek mindig elöl kell járni, hogy tudja, mire használja az anyagit. A belga munkások pl., akik legelőször harcoltak ki magasabb béreket, napi fél kg-nyi húsadaggal betegségeket és korai halált ettek maguknak.

Végül egy külön kérés: amint írja, emlékszik Borus Endrére. Hárman 1500 Ft nyugdíjjal küszködnek. De nem ez a főbajuk. Kis adyligeti házuk manzardjába betelepített a tanács egy gonosz házaspárt, akik gyötrése Borust már kétszer hajtotta kórházba szívtrombózissal. Jogerős végzések ellenére sem tudnak megszabadulni kínzóiktól. E kérésem elvi alapja talán az lehet, hogy a népi demokrácia nem hagyhatja jóvá, hogy egy érdemes munkása utolsó napjai pokollá váljanak. Ha módjába volna itt beavatkozni, egy jobb sorsra méltó ember utolsó éveit vagy hónapjait tenné boldoggá.

Köszönettel és tisztelettel

Kodály Zoltán

*A levelek a Huszár Tibor szerkesztette Kedves, jó Kádár Elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből 1954–1989 című kötetben (Osiris, Budapest, 2002) jelentek meg. Terjedelmi okokból mindhárom levelet némileg rövidítve közöljük.