Ilyen volt 2016 ANKÉT

Beke Zsoltszerkesztő, irodalomkritikus A brexit és Trump elnökké választása az emberek többsége számára meghatározó eseményt jelent, akár negatív, akár pozitív értelemben. A sok szempontból közös nevezőre hozható két történés, amely az idősebb generációk akaratát tükrözi, a tényektől való elfordulással nagy hatással van a politikai beszédmódra. Ez az attitűd jellemzi mindkettő átgondolatlan gazdasági elképzeléseit, a világpolitikai „egyensúlyra” tett hatását. De főleg Trump klímaváltozással kapcsolatos nézetei lehetnek károsak. Hosszú távon mindkét esemény új hatalmi központok megerősödéséhez vezethet. 2016-ot emellett Európa térvesztése és etikai zavarai szintén meghatározták. S ha már etika: valószínűleg az év legaljasabb történése Aleppó embertelen letarolása. Európa megint csak néz – egy része ráadásul cinikusan migránsozik is. Hogy pozitív világesemény is jusson: Bob Dylan Nobel-díja – elmozdulást jelez a popkultúra megítélésében, és bizonyos szempontból válasz lehet a brexitet és Trump győzelmét hozó, mítoszokkal teli, konteós beszédmódra: a populáris kultúra mint eszköz az emberi és kritikai gondolkodás népszerűsítésére. Ami Szlovákiát illeti, itt a legfontosabb esemény egyértelműen az egyszerre (szoft)orbánizmussal és pragmatizmussal jellemezhető új kormány megalakulása, amelynek működésére a benne részt vevők hozott tulajdonsága mellett szerencsére a kompromisszumkényszer is hatással van. Ebből aztán lehet profitálni is, például a Kisebbségi Kulturális Alappal a szlovákiai magyar kultúrának, amely – ha felelősen bánik a lehetőséggel, illetve ha koncepciót is tud kínálni hozzá – sokat nyerhet az új konstrukcióval. Ha képesek leszünk számításba venni, hasonlóképpen fontos esemény lehet a PISA-tesztek lesújtó eredményeinek közzététele is.  Csepelyi Adriennújságíró, a Népszabadság volt munkatársa Nem próbálok objektívnek tűnni, hiszen belülről, a sűrűjében éltem meg a Népszabadság „gazdasági okokból történő” bezárását, ami talán a legjobban modellezi 2016 legfontosabb közéleti változásait Magyarországon.  A Simicska-féle G-nap után sokan csak a fejüket kapkodták a Magyar Nemzet és a Hír TV átalakulása nyomán. Az Origo egyértelmű irányba állítása már azt sugallta: a médiapiaci mozgolódásokhoz a kormányoldalnak is lesz néhány szava. A mind szélsőségesebben elosztott állami hirdetési pénzek már sok rosszat előrevetítettek, ám az októberi, eredménytelen népszavazás után beindult a henger. A Népszabadság megsemmisítése – azzal, hogy gazdaságilag nehezen indokolható módon hosszú időre felfüggesztették az online archívumot és bizonytalanságban tartották a lap dolgozóit – és az ide-oda vándorló tulajdonjogok világosan kirajzolták, mire megy ki a játék. Hol Mészáros Lőrinc vesz tévét mintegy véletlenül (Echo TV), hol Schmidt Mária szerzi meg a Figyelőt. Kálmán Olga Hír TV-hez igazolása remek táptalaja a kétségbeesett találgatásoknak – kérdés persze, mennyire kell összeesküvés-elméleteket gyártani, amikor Habony Árpád, Andy Vajna és az ATV-tulajdonos Németh Sándor tényleg együtt ebédel. Az ellenzéki-független újságírók tömege került utcára, a beszűkülő tér miatt a piac képtelen ennyi embert felvenni. A nagy számok törvénye alapján a többséghez a közmédia és a kormánycsókosok alternatív valósága jut el. A TV2 karaktergyilkos ámokfutásai, a Metropol terjesztési helyére férkőző Lokál, a Népszava eladása körüli kalandregény, a nem auditált, állami hirdetésekből felpumpált kormánypárti lapok, a fideszes tulajdonba kerülő nyomdák és a Népszabadság-utódot finanszírozni nem merő üzletemberek mind-mind ugyanazt támasztják alá: Magyarországon komoly veszélyben forog a sajtószabadság. Hogy mekkorában – és hogy ennek mekkora ára lesz –, az attól tartok, csak 2018-ra derül ki igazán.  Sipos Zoltánaz Átlátszó Erdély portál vezetője A Szociáldemokrata Párt (PSD) földcsuszamlásszerű győzelmével zárultak a parlamenti választások Romániában. Annak ellenére, hogy a PSD-nek, valamint a kisebb szövetségesének, az ALDE-nak megvan a kormányalakításhoz szükséges többsége, a kormányalakítás nem ígérkezik egyszerűnek: a bonyodalmak oka az, hogy a PSD elnöke, Liviu Dragnea – aki magától értetődő módon saját magát szeretné látni a kormányfői székben – büntetett előélete miatt nem töltheti be ezt a tisztséget. Az államelnök, Klaus Iohannis viszont elutasította a PSD által nevesített kormányfőjelöltet, egy olyan, szinte ismeretlen politikust, aki minden valószínűség szerint Liviu Dragnea bábjaként vezette volna a kormányt.  Ebben a helyzetben az RMDSZ-nek sok mozgástere nincsen: a magyarok parlamenti voksaira legfeljebb akkor lehet szükség, ha alkotmánymódosításra kerül sor. Az RMDSZ sem erőlteti különösebben az együttműködést: az erdélyi magyarok többsége eleve elutasítja az egyre inkább nacionalista retorikával rendelkező PSD-t, Liviu Dragnea eddigi megnyilvánulásaiból egyértelmű, hogy az erdélyi magyarság engedményekre nem számíthat. Gál Zsoltpolitológus Miután Ká-Európa – Szlovákiát is ideértve – belépett az EU-ba és a NATO-ba, és úgy tűnt, véglegesen kikötöttünk a nyugati civilizációban, optimistán sokat gondolkoztam azon, miként fogom majd a gyermekeimnek elmagyarázni, hogy mentek régen a dolgok. Például volt diktatúra, egypártrendszer, határellenőrzés, vámos, pénzváltás… Fontosnak tartottam, hogy majd egyszer (vagy inkább minél többször) beszéljek velük erről, hogy tudatosítsák, milyen szerencsés helyzetben vagyunk, és milyen fontos értékek azok, amelyeket természetesnek veszünk: a szabadság, a demokrácia, a piacgazdaság, a határok nélküli utazás, tanulás, munkavállalás az unión belül…  A mögöttünk hagyott esztendőben azonban egyre pesszimistábban láttam a jövőt, és igazán elkezdtem félni attól, hogy a gyermekeimnek szóló magyarázat ugyanarról szólhat ugyan, de teljesen másképpen. Mert mi van, ha azt kell majd elmondani, milyenek voltak a boldog békeidők az Európai Unióban, milyen volt az, amikor határellenőrzés (és jórészt pénzváltás) nélkül lehetett utazni Európa nagy részén, milyen jó volt, hogy szabadon lehetett más országban élni, tanulni, munkát vállalni, ne adj’ isten, milyen volt szabadságban és békében élni… Valami hasonló ez, mint az első világháború előtti idők visszaidézése a háború utáni évtizedekben – a világé, amely tele volt gonddal, problémákkal, és részben megágyazott a két világégésnek, de amely – minden tökéletlensége ellenére – mégis összehasonlíthatatlanul jobb volt annál, mint ami az utána elkövetkező évtizedekben jött. Meggyőződésem, hogy most is hasonló lenne a helyzet: ha összeomlik az Európai Unió és a NATO, ha megbuknak a liberális demokráciák és a piacgazdaságok, akkor kevesebb szabadság és kisebb jólét lesz, és a béke puszta léte kerül veszélybe. Ezért mindent meg kellene tenni, hogy megóvjuk értékeinket és intézményeinket, mert azzal szabadságunkat és jólétünket védjük. Ká-Európában máig nem alakultak ki stabil demokráciák, amelyek külső támogatás nélkül is képesek lennének garantálni a demokratikus és szabadpiaci elveket. Arról nem is beszélve, hogy ezekben hinne a lakosság jó része, hogy ezt külső támadás esetén is védelmezné, mert látná az összefüggést, hogy szabadság nélkül nincs jólét. Épp ellenkezőleg: régiónkban sok országban a lakosság csak a jólétre vágyott (mintha azt egyedül át lehetne venni Nyugatról), de nagyobb szabadságra – pláne, ha az felelősséggel is jár, és piacgazdaságra – különösen, ha az nem megy megrázkódtatások nélkül, már nem. Sokan képtelenek tudatosítani, hogy ezek a dolgok együtt járnak. Röviden és leegyszerűsítve: Szlovákiában például a lakosság kritikus többsége már csaknem a kezdetektől a helyi Trumpokra, Le Penekre, brexitekre szavaz (csak ezeket itt Mečiarnak, Ficónak, Slotának stb. hívják), és ezért nem tudunk ötről a hatra jutni.  Most a helyzet annyival rosszabbodott, hogy Nyugaton a beágyazott demokráciákban is feljövőben a populisták, és egyre több alapintézmény inog meg (ideértve az EU-t és a NATO-t is), aminek a vége az összeomlásuk, de a későbbi stabilizálódásuk is lehet. A soha véget nem érő harc a szabadságért (politikaiért és gazdaságiért) tehát folytatódik, klisé, de igaz, hogy minden generációnak meg kell küzdenie érte (mert csak akkor érdemlik meg igazán). Tény az, hogy e küzdelemben az elmúlt évben nem a szabadság javára mozdult el a mérleg nyelve, de ez nem jelenti azt, hogy feladjuk, mert nincs értelme tovább küzdeni.   A tét egyébként is túl nagy, úgyhogy én is folytatom, a magam szerény eszközeivel az ÚJ SZÓ oldalain kommentárjaimmal – nem nehéz kitalálni, hogy a liberális demokrácia és a kapitalizmus védelmében. Remélem „védenceim” számára a 2017-es év már csak jobb lehet, mint amit magunk mögött hagytunk. Mert ekkor nekünk is csak jobb lesz, még azoknak is, akik ezt nem tudatosítják, sőt az ellenkezőjét kívánják.  Kósa Andrásújságíró, Magyar Nemzet, Hír TV Mit nekünk globális „post-truth jelenség”? 2016-ban a kormány megteremtette nekünk a maga saját kis igazságon túli világát. 2016-ban Magyarország a globálsorosista civilszervezetek és az Európai Unió nihilista brüsszelitáinak első számú célpontjává vált, egy ostromlott sziget, amit mindenki el akar pusztítani, de leginkább a liberálisok természetesen. És a magyar történelemben először a magyar választók egy olyan dologra mondhattak nemet (a kötelező menekültkvóták), amik azóta sem léteznek, és ehhez képest a hálátlan magyar szavazók nem mentek el elegen, hogy egy érvényes népszavazást produkáljanak, de ez mégis érvényessé vált, mert… mert a Fidesz szerint csak. Majd amint ez lecsengett, kiderült, hogy a Jobbik Gyurcsány Ferenccel közösen fenekedik a hatalomra, meg természetesen a globálsorosistákkal… Cseh Tamást kedvelő miniszterelnökünk jogal dúdolhatta egész évben, hogy Valóság Nagybátyánk elutazott otthonról, és ahogy látszik, jövőre sincs kedve visszajönni, a kilátásokról pedig mindent elmond, hogy újra terjed a régi vicc: 2016 rosszabb év volt, mint 2015, de legalább jobb, mint 2017. Jarábik Balázskülpolitikai elemző 2016 a demokrácia deficitjének éve volt. Elsősorban azért, mert a hazai és nemzetközi közvélemény sokkolva érzi magát a demokratikus választások eredményeit látva.  Maga az eredmény, ám az erre való reakció is (elutasítás és megvetés) a demokratikus intézmények további erózióját hozhatják magukkal.   Itthon a parlamenti választás, illetve az abból született „vegyes” koalíció létrejötte volt a meghatározó.  Szlovákiában először született egy politikai ideológiákon áthidaló politikai összefogás, ám ezt a „seftesek” összeborulása okozta.  Ez a kommunista rendszer utáni „pártokrácia” (vég)eredménye, amit demokrácia helyett (sz)építettünk. A pluralizmus pártérdekek mentén való praktizálása egyre erőteljesebb polarizációt eredményez, ami jelentősen kikezdte a törékeny intézményekbe, illetve a demokráciába vetett hitet.  Külföldön sem jobb a helyzet. Donald Trump sikere az amerikai elnökválasztásokon, illetve a brexit győzelme a referendumon hasonló reakciókat szült. A szindrómák kategóriában érdemes megemlíteni az iszlám terrorizmus európai megjelenését, a migránskrízist, Ukrajna forradalmának belefakulását az orosz agresszióba, illetve saját korrupciójába, és a szír háború véres kifulladását (Aleppó ostroma). Egyik sem jelenti a Nyugat végét, ha az elitek levonják a megfelelő konzekvenciákat, lassítani tudnak a globalizáción, enyhíteni a város és a vidék konfliktusán, illetve csökkentik a globális feszültséget.  Vagyis az év embere nem Donald Trump, sőt legkevésbé sem Vladimir Putyin. Őt, sajnos, a nyugati média nagyobbá teszi, mint amennyire valójában veszélyes (azért lebecsülni sem kell!), hogy az egyre akadozó gazdasági-politikai gépezetről inkább egy régi-új hidegháború felé terelje a figyelmet. Az év embere a dühös polgár, aki otthon és külföldön egyaránt keresztülhúzta a számításokat, mivel bizalma megingott a globális rendszerben. Ám míg az elitek a politikai korrekciók s az önös érdekek visszafogása helyett egyre hisztérikusabban hangoztatják megfakult gazdasági és politikai mantráikat, 2017 aligha lesz jobb a mostani esztendőnél.  Bolemant Lillanői jogi szakértő A 2016-os év egyik fontos üzenete számomra újra az, hogy az emberek nagyon kis része törekszik arra, hogy meglássa és megélje a valódi értékeket, és ne hagyja magát befolyásolni a mindenkori (politikai és gazdasági) hatalom érdekei által. Vonatkozik ez például a menekültek, a más vallásúak, másneműek, más kisebbségek ellenségként való kezelésére.  Az év legnagyobb csalódása számomra, hogy egy gazdag pojáca lett az amerikai elnök, egy olyan emberrel szemben, aki évtizedek óta komoly munkát végez, tapasztalt szakember, és nem csak a saját egója érdekli! Nagy hátránya Hillary Clintonnak, hogy nő, hiszen még mindig olyan patriarchális társadalomban élünk, amely ugyan deklarál különféle jogokat a nőknek, a valóságban azonban nem érdeke, hogy betarttassa őket, hiszen akkor a hatalmi viszonyok átrendezésére is sor kerülhetne. Az Európai Nemi Egyenlőségi Hivatal 2015-ben készített felmérése szerint Szlovákia rosszul teljesít ezen a téren, az EU 28 országa közül az utolsó előtti helyen kullog. Nagy a gond a munka, a tudás, a pénz s a hatalom megosztása terén, de a nemi alapú erőszak elleni harc terén is. Idén sem ratifikálta Szlovákia a nők elleni erőszak felszámolására kidolgozott Isztambuli Egyezményt, hiába jelentette ki, hogy EU-elnöksége lejártáig megteszi. Petőcz Kálmánemberi jogi szakértő Az elmúlt év a liberális demokrácia temetésének az éve volt. Legalábbis ez volt az ember érzése, ha beleolvasott a nyugati világ véleményformáló sajtóorgánumainak cikkeibe, vagy ha belehallgatott a politikusok egy részének nyilatkozataiba. Az exitust sokan ünneplik és óhajtják, mások aggodalommal és félelemmel tekintenek az új idők felé.  A háború után született nemze­dékek által ismert világ végét leginkább Donald Trump megválasztásával és a brit EU-s népszavazás eredményével szokás összefüggésbe hozni. Habár a liberális demokrácia kimúlását Orbán Viktor már két éve megjósolta és meg is hirdette. Európában az emberek jelentős részét a liberális demokrácia ügye nem hozza lázba. A jót könnyű megszokni. A több mint hetven éve tartó békét, a stabilitást, a néha megtorpanó, de azért tartós gazdasági növekedést, a szabad mozgást, általában az emberi jogokat természetesnek veszik az emberek, főleg a fiatalok. Ők háborút, kemény diktatúrát, valódi nélkülözést nem éltek meg. Így aztán kidomborodnak előttük a liberális demokrácia árnyékos oldalai. Mert vannak. Hiszen a politikát itt sem félistenek vagy robotok művelik, hanem emberek. Azok pedig, mint tudjuk, gyarlók. A népet irritálja a korrupció és a növekvő egyenlőtlenség a társadalom egyes rétegei és csoportjai között. A nép új vezérek felé néz. Ám a liberális demokráciában mindig megvan az esély a korrekcióra. Egy diktatúrában nemigen.  Az államok elhanyagolták az oktatásügyet és a művelődést, ezen belül a demokrácianevelést különösen. Ezért a populista propaganda az új információs eszközöket kihasználva akadálymentesen hódíthat. Másrészt az úgynevezett standard politikusok felelőtlenül kezdtek viselkedni. Iveta Radičová öt éve önként megadta magát, idén David Cameron brit és Matteo Renzi olasz miniszterelnök dugta a fejét oktalanul a hurokba. Az amerikai liberális demokraták – mindkét pártból – pedig nem voltak képesek komoly elnökjelölteket állítani.  Lucia Žitňanská igazságügy-miniszter, egyben kormányalelnök, nemrég egy írásában kifejtette, hogy Szlovákiában nem a Kotleba-jelenség jelenti a fő gondot, hanem az, hogy a liberális demokrácia ellenségei az összes pártban megtalálhatók. Ez új fénybe állítja a márciusi kormányalakítást is, amelynek fő célja ugye az lett volna, hogy megakadályozza az „extrémizmus” megerősödését. Žitňanská húsbavágó kommentárja nem indított el szenvedélyes társadalmi vitát. Ez önmagában is jelzi a szlovákiai liberális demokrácia helyzetét manapság. Én mégis optimista vagyok. Jövőre Franciaországban és Németországban talán megáll a negatív folyamat.  Milan Ničkülpolitikai elemző Régiónk számára a két legjelentősebb világpolitikai esemény egyértelműen a brexit és Donald Trump megválasztása. Az első az EU dezintegrációjának az előhírnöke lehet, a másik pedig azt jelentheti, hogy az USA feladja vezető szerepét a nemzetközi szerződések és szövetségek rendszerében, amelyek a mi biztonságunkat is garantálták. Mindez ballépések sorozatát indíthatja el, ami a régi és új problémák megoldásának képtelenségét jelentheti, amit egyfajta kijózanodás követ. Mindkét esemény közös nevezője az establishment elleni lázadás, a fennálló állapotok elutasítása, s az olyan kampányok és jelöltek támogatása, akik a legjobban fel tudták karolni a brit és az amerikai társadalom jelentős részének mély csalódottságát, haragját, tanácstalanságát és frusztrációját. A 2017-es esztendő tehát arról is szól, mihez kezdenek mandátumukkal az újonnan megválasztott vezetők Londonban és Washingtonban. Az első benyomás az, hogy az új brit vezetés nem igazán tudja, hogyan fogjon hozzá az EU-val való tárgyaláshoz a brexitről, Donald Trump pedig szabad kezet kapott, hogy felállítsa kormányát, amelyet a választói egyetlen kézmozdulattal lesöpörnének az asztalról, mint a gyűlölt újgazdag elit kvintesszenciáját. 2017-ben az is eldől, hogy a meghatározó európai országok és politikusaik mennyire állják ki az említett trendek nyomását a németországi, franciaországi, olaszországi és hollandiai választások során.