Igaz, mélyreható történetek hús-vér emberekkel

Trapé című vizsgafilmjével, amely döbbenetes erejű dokumentum egy hetvenéves légtornászról (volt SS-tisztről), 1997-ben első díjat nyert a trencsénteplici Art Film Fesztiválon. Két évvel később ugyanott a Kazinczy utcával, 2001-ben pedig a Vityebszk felett – Chagall álmai című alkotásával nyert. A Córeszben ismét a származásával, a zsidó kultúrával, a kelet-európai zsidóság történetével foglalkozik, akárcsak Csoda Krakkóban című, tavaly forgatott első játékfilmjében.

Groó Diana legfrissebb alkotása, az Urlicht, amelyet Mahler második szimfóniája ihletett, most lépi át Magyarország határait, s külföldön ezt is Trencsénteplic fesztiválján vetítik először. Álomutazás egy lánynyal, aki sokáig rettegett a vonatoktól, de már elmúlt a félelme – szeretett Máli nénije levette válláról az örökül kapott súlyos köveket. Szép film. Költői film. A tegnapelőttből visz át a holnaputánba.

Urlicht. Ősfény. Képi megfogalmazásában, poétikájában nekem Huszárik Zoltán Szindbádjával rokon.

Talán mert mindketten örök utazók vagyunk. Huszárik is, meg én is. Utazom időben, térben, múltban, jelenben, nem nagyon tudok egy helyben álldogálni. Ez ellentétes az én természetemmel. De nem volt egyszerű feldolgoznom a múltat. Húsz évem van benne. Fájdalommal és békebeli pillanatokkal együtt. Noha eltűnt az a világ, én gazdag vagyok, mert itt hordom magamban. Az illatok, a színfoltok folytatódnak. Én hiszek ebben. Még akkor is, ha nem találkoztam az őseimmel. A gének üzeneteket is hordoznak. Van egy hátizsákom, benne a múlt, cipelem. Az Urlicht tíz éve zakatol bennem. Tavalyelőtt aztán, amikor kisfilmforgatókönyvvel lehetett pályázni a Magyar Mozgókép Közalapítványnál, remegő gyomorral leültem este a gépemhez, és hajnali négyig írtam azt a szöveget, amely szó szerint elhangzik a filmben. Adél szövegét. Akkora teher volt rajtam, hogy a gyomrom fájt tőle. Másnap pedig hulla fáradt voltam. Megírtam, elolvastam és azt mondtam: ennek nem lesz több változata, ezt így akarom leforgatni, ahogy beküldöm. Ez nem is forgatókönyv volt, hanem filmnovella. Nem voltam hajlandó részekre bontani. Csodák csodája így is elfogadták, de a technikai forgatókönyvet nem úsztam meg. Majd belehaltam, míg megcsináltam.

Fontos, hogy mikor kezdte el forgatni a filmet?

Fontos, mert ez is olyan sorsszerű volt. 2005 májusában. Pontosan hatvan évvel azután, amikor a nagymamám felszabadult Auschwitzban. Tizenhét éves volt, amikor deportálták, tizennyolc, amikor visszajött. Ez volt az ő születésnapi ajándéka.

Máli néni szerepében Lázár Kati, Adélként pedig a lánya, Jordán Adél szinte levegőt is egyszerre vesz a filmben. Lenyűgöző alakításukkal rengeteget hozzátettek a film értékéhez.

Mivel soha nem játszottak még együtt, nagyon izgultam, melyikük fogja befolyásolni a másikat. De nem szerettem volna, ha figyelik egymást. Nem is figyelték, mégis úgy lélegeztek együtt, mint ahogy én lélegzem a múltammal. Pedig még csak próbafelvételt sem csináltam velük. Húsz percet töltöttünk együtt a forgatás előtt, és csak egyvalamit kértem tőlük. Hogy hallgassák meg a zenét, Mahler muzsikáját, és olvassák fel mindketten a szöveget. Leültek egy székre, egymásnak döntötték a hátukat, és kánonban olvastak. Még csak azt sem határoztam meg nekik, hogy ki mikor kezdje el. Olyan hihetetlen fizikai-szellemi kapocs volt köztük, ahogy összetartoztak, hogy nem is kellett játszaniuk, csak önmagukat adni. Amikor elkezdtük a forgatást, Kati szinte percenként elsírta magát. „Dini, ez olyan gyönyörű!” – mondta. Én forgatás közben inkább a munkára koncentrálok, mint az engem érintő érzékeny pontokra. Azoktól előtte szenvedtem, még mielőtt dolgozni kezdtünk volna. A vágás után nagy kő esett le a szívemről. Akkor már én is „lefutottam a vonatot”, akárcsak a filmben Adél, és nem éreztem azt a fájdalmat, amely húsz évig bennem volt. Az Urlicht után nagyon megkönynyebbültem. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ezzel a témával már nem akarok foglalkozni. De egy bizonyos korszakom ezzel a filmmel mégiscsak lezárult. A bolygó zsidó története itt-ott-amott vissza fog még térni, de a mondat végére kitettem egy pici pontot.

Jordán Adélnak végig egy belső monológot kellett „kihangosítania” a filmben. Mivel indította őt?

Én nem tudok hosszas instrukciókat adni, nem is látom értelmét, inkább a rövidebb szavakat használom. „Picit így, picit úgy, most többet, talán kevesebbet...” A forgatás idején már nem bonyolódhatunk ilyen-olyan mélységekbe, a színészszel már előtte meg kell beszélnem, hogy miről szól a szerep. Megsúgom: én az intelligens színészeket szeretem, ami nem azt jelenti, hogy nálam nagyon műveltnek kell lenni, de a hetedik érzék működjön akkor is, ha az adott időszakról esetleg semmit sem tud az illető. Adéltól csak annyit kértem: „Nézz a kamerába, és mondd el a szöveget!” Nem könnyű ezt így megcsinálni, de azt hiszem, a szememből ki tudta olvasni, hogy mit szeretnék hallani. A receptorai érzékelték, mi a tét. Nagyon érdekes, hogy amikor páran látták az Urlichtot, azt mondták: olyan, mint egy mese. Csakhogy ez kőkemény valóság! Álom, amely megtörtént, és a szereplők is léteztek. Ha ez hollywoodi produkció lenne, akkor az elején az állna: „A szereplők nem a képzelet szülöttei, hanem egy igaz történet hús-vér emberei.” Bennem ez a történet már régóta zakatolt.

Szomorú-szép álmai lehetnek.

Simó Sándor gyakran figyelmeztetett a főiskolán: „Groó kisaszszony, tessék már elszakadni az álmaitól!” Én ugyanis mindig azzal kezdtem, hogy „Volt egy álmom...” Igen, nagyon kemény álmaim vannak. Jók is, rosszak is, de hiszek abban, hogy a dolgok nem történnek véletlenül. Ha fel is ébredek egy álomból, miután visszaalszom, tovább futnak a képek. Kardos Sándor operatőrrel nagyon jól tudok dolgozni. Természetesen mindig összetesszük az ötleteinket, de ha kell, ki tudom erőszakolni nála, hogy megvalósítsa azt, amit az álmomban láttam.

Egy ilyen tízegynéhány perces remekmű, mint az Urlicht, milyen esélyekkel indul a világba?

Ma egy egész estét betöltő játékfilmmel sem könnyű elindulni, nem még egy rövidfilmmel. Az Urlicht az idei budapesti szemle versenyprogramjába sem került be, csak műsoron kívül vetítették le a külföldi vendégeknek. Nem felelt meg az előzsűri ízlésének. Az elején nagyon bántott, hiszen a Magyar Mozgókép Közalapítványnál, ahol a támogatást kaptuk, nagy tetszéssel fogadták. A Magyar Filmunió munkatársainak köszönhetően végül is volt egy vetítés, a külföldi sajtónak meg tudtam mutatni a filmet. Amszterdamban és Trencsénteplicben már biztos, hogy ott lesz. Budapesten a Művész mozi mutatta be. Hajdú Szabolcs Fehér tenyér című rendezése előtt láthatta a közönség kísérőfilmként. Szabolcs az osztálytársam volt a főiskolán, tetszett neki a film, én meg az övétől ájultam el. Finom, érzékeny alkotó, ellene megy minden trendnek.

Rendkívüli osztály tagja volt a főskolán. Pálfi György, Hajdú Szabolcs, Török Ferenc, Fazekas Csaba, Miklauzics Bence, Erdélyi Dániel, Fischer Gábor... még öszszetartanak?

A mi osztályunk valóban rendkívüli csapat volt, és tényleg együtt vagyunk. Olyannyira, hogy közösen hoztuk létre a Katapult Filmet, amely a mi produkciós cégünk. Maga a főiskola egy fabatkát sem ért volna, ha nekünk nem Simó Sándor az osztályfőnökünk. Azt is neki köszönhetjük, hogy együtt maradtunk. Már a főiskola évei alatt is nyitottak voltunk a másik felé, és lelkesen fogadtuk egymás munkáját. Lehet, hogy teljesen különbözőek vagyunk, ebből eredően pedig különböző filmeket készítünk, de a közös nevező megvan bennünk. A produkciós irodánk pedig a mi filmjeink útját egyengeti, és segít a koprodukciós partner megkeresésében.

Kihez áll a legközelebb e tehetséges csapatból?

Én azt szoktam mondani: nekem hét bátyám van, és mindegyiket tiszta szívből szeretem. Természetesen nem ugyanazon időpontban kerültünk közel egymáshoz. Ők nagyon hamar elfogadtak. Szerintem azért, mert „Kemény csaj a Dini!” Köztünk nem volt tabu, mi mindent megbeszéltünk. A legszorosabb kapcsolatban Fazekas Csabával és Fischer Gáborral vagyok. Ők sokkal érzékenyebbek, mint „a menő csávók”. Egészen más filmeket csinálnak. Erdélyi Dani mindig a jobb kezem, ha forgatok, de nagyon jó viszonyban vagyok Török Ferivel is. Hajdú Szabolcs teljesen különböző egyéniség volt. Vele nehéz kezdeni. Zárt, öntörvényű ember, igazából most érzem, hogy nyitott felém. Ő mindig a saját útját járta, ő volt a kakukktojás a fészekben. Nagyon megérintett a filmje, s talán ő is így van az enyémmel. Tehát azt kell hogy mondjam: a munkánkon keresztül találtunk egymásra. De Pálfi Gyurival is jó a viszonyom. Őszintén tisztelem őt, földig hajolok a tehetsége, a formaérzékenysége, a fantáziája előtt, az ő világa és az enyém nagyon távol áll egymástól. Ami nem is baj. Én nagyon drukkolok neki. Tudom, hogy rengeteget dolgozott a Taxidermián.

Ha pontot tett a mondat végére, akkor most teljesen más irányba fordul?

Önmagamtól természetesen nem fordulok el teljesen. A következő filmem is izgalmas, mélyreható emberi történet lesz. Londonban voltam tavaly ősszel, az ottani Magyar Intézetben vetítették a Csoda Krakkóbant. Üzenetet kaptam egy nyolc éve ott élő magyar színésznőtől, Erdélyi Krisztinától, hogy sajnos nem tudja megnézni a filmet, mert játszik egy darabban, A halott ember kabátjában, de hagy nekem jegyet, menjek el. Angolul ment a darab, egy szerb írónő írta. A délszláv háború idején, egy lakásban játszódik, teljesen civil történet. Katonaszökevény a fiú, a lány civilként éli meg a háborút. Megnéztem a darabot, és teljesen beszippantott. Filmre akarom vinni. Nagyon meg akarom csinálni. Eszembe jutott egy hatásában nagyon közel álló film, A halál és a lányka Polanskitól. Az is egy felkavaró lélektani dráma. Ami megdöbbentett: a szerb írónő olyan mértékben fogalmazta meg, hogy az embereket miképpen fordítja ki a háború, hogy az örökérvényű. Erős történet. Már le is fordítottam magyarra, Tizedik parancsolat címen írom a forgatókönyvet.

A második játékfilm persze valamitől mindig nehezebb, mint az első.

Azért, mert az ember folyton arra gondol, hogyan tudná túlszárnyalni az elsőt. Ez viszont egy egyszerű történet, viszonylag alacsony összegből megvalósítható, s mindenképpen angol nyelven szeretném leforgatni. A főszereplő lány angolul is kiválóan beszél, és elhoznám a fiút is, aki iraki származású, de ott nőtt fel Londonban. Kifejező, egészen egyedi arca van. Szívem szerint már év végén elkezdeném a forgatást. Ilyen erősen még nem hatott rám darab. Nem a látványával vitte a történetet, hanem a két ember kapcsolatával.

Rövidfilmekben most akkor nem is gondolkodik?

De igen. A Tarka képzelet sorozatban. Chagall és Renoir után legközelebb Gulácsy Lajosról szeretnék filmet készíteni. Én mindig a gyerekkoromba nyúlok vissza. Most is. A szecesszió, az impresszionizmus, a szimbolizmus nagyon közel áll hozzám. Ha készen leszek vele, Rippl-Rónaival folytatom a sort. Őt is imádom. Az Urlicht a legnagyobb elkeseredettségemben, éhezésemben jött a Csoda Krakkóban után. Nem volt munkám, nem tudtam, mivel folytassam, a pályázatra is várnom kellett. A Nakonxipán-történeteket mindig lázas kíváncsisággal olvastam gyerekkoromban. Különleges színeivel, meseszerűségével, álomvilágával, őrületével a gimnázium lázadó évei alatt nagy hatással voltak rám ezek a történetek. A Gulácsy-film is húsz-huszonöt perces epizód lesz, mint a sorozat korábbi darabjai.

Gondolom, van még más is a zsákban.

Thomas Mann egyik korai novellája, a Lujzi. Ez közeli terv, régóta foglalkoztat. De van egy másik álmom is, csak a megfilmesítési jogokat kellene megszerezni hozzá. A náci és a fodrász. Bestseller volt a maga idejében. Ez nagyon nagy kihívás lenne. Elkezdtem olvasni, és nem tudtam letenni. A németeknél van a jog már vagy tizenöt éve, de még mindig nem nyúltak hozzá a történethez. Lehet, hogy csak Spielberg tudná filmre vinni. A Schindler listája nekem a mai napig hatalmas élmény. Azt még most is végigzokogom.

Kiknek az alkotásait szereti még ennyire?

Sándor Páltól a Régi idők fociját és a Szabadíts meg a gonosztól!-t, Fellinitől a 8 és 1/2-et, Menzeltől a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, Herztől A hullaégetőt, Formantól a Fekete Pétert, az Egy szöszi szerelmét és a Tűz van, babám!-at. Pasolinitól a Máté evangéliumát, Vittorio de Sicától a Csoda Milánóbant, Bergmantól a Personát és A hetedik pecsétet. Az én mozimban ők a mesterek.