Ifik: kimentés a klímabajból?

Tudósok sora figyelmeztet: ha 2050-re a világ népessége eléri a tízmilliárdot és a GDP a jelenleginek a négyszeresére ugrik, illetve ha a folyamatos felmelegedés az évszázad végéig a 4-5 fokot is eléri, akkor a természet visszavág: nemcsak a földkerekség majdani népességének jelentős hányada, hanem mai formájában az életvitel biztonsága szintén (vég)veszélybe kerül. Mindez csak úgy kerülhető el, ha haladéktalanul felhagyunk az „élj nagy lábon, autódban csak egymagad közlekedj, szelj nagyot, locsold szét, dobd el” könnyelmű gyakorlatával, és ehelyett az élet valamennyi területén figyelembe vesszük az egyre intenzívebbé váló éghajlatváltozás intő tüneteit. Az életmódunkat pedig – mondhatni: percekkel 12 előtt – a fenntarthatóság elveihez igazítjuk. Ezzel szemben egyelőre ott tartunk, hogy a 2015-ös párizsi klímaegyezményt aláíró országok zöme nem tartja be a szóban forgó világkonferencián még nagy hangon vállalt, majd a tavalyi katowicei klímacsúcson is megerősített kötelezettségeit. Napjaink „hamleti” kérdései tehát, hogy ki bírja tovább – a forrósodó Föld vagy a nemtörődömségével a jövőjét kockáztató emberiség? Illetőleg: már csak ökodiktatúrával vagy még lendületes ökodemokráciával is elejét lehet venni a legrosszabbnak? A klímaválság okozta hőség vagy a józan ész iránti hűség kerekedik-e felül?

A klímaváltozás veszélyei és társadalmi gondjai Eugen Gindl közírót, színpadi szerzőt is élénken foglalkoztatják. A jelenről beszélgetve pillantottunk a jövőbe.

Közeledik április 22-e, a Föld napja. Ön szerint tudjuk, hogy meddig tűri bolygónk a jelenlegi ökológiai folyamatokat? Nyersebben szólva, hány ujjal vagyunk a merülési vonal felett?

Ha az aggasztóan szaporodó környezeti jelenségek megengednék a cinikus iróniát, akkor a klímatagadók populizmusával kajánul azt kérdezhetném, hogy a választ angol inchben vagy inkább a mifelénk ismert centikben szeretné hallani? Ugyanis egy inch úgy másfélszerese az egy centiméternek... Persze, a felvetés komolyságának a fele sem tréfa, mert ahogy az emberiségnek, úgy a földi élővilág összes egyedének is joga van a fennmaradásra. Úgy kell hát élni és kielégíteni a mai generációk igényeit, hogy ezzel ne kockáztassuk a következő nemzedékek jövőjét. Ezzel szemben manapság, az állandó növekedési pályán tartott modern kapitalizmusok társadalmaiban, az emberek még fanyalogva fogadják azt a felismerést, hogy nagy különbség van az igények és a szükségletek között. Tárgyilagos hozzáállással viszont nyilvánvaló, hogy mindenki igényeit képtelenség kielégíteni.

Gandhival szólva, a Föld ki tudja elégíteni mindenki szükségletét, de nem tudja kielégíteni mindenki kapzsiságát!

Valóban, hiszen a társadalmi létminőségnek nem lenne szabad meghaladnia a Föld eltartó képességét, környezeti tűrőképességét. Azonban az ilyen szemléletmód mögött máig nincs igazi politikai hátszél és globális társadalmi beágyazottság. Ezért valószínű, hogy lehetnek területek, ahol már régen túlléptük a határt; és lehetnek olyanok, ahol egyelőre távolabb vagyunk tőle. Igaz, a bajhoz elég, ha egy generáción belül és a számos részterület közül mondjuk 10-12 vonalon egyszerre lépjük túl azt a bizonyos tűréshatárt. Például a tengerek felmelegedése és savasodása miatt egyes halfajok eltűnése lehet ilyen fejlemény, ami a halállományokon alapuló táplálkozáshoz szokott társadalmak számára jelenthet szinte megoldhatatlan problémát. Másutt az ökológiai katasztrófák okozta talajkészlet-csökkenés vagy a talajminőség rohamos romlása állíthat jelentős táplálékbiztonsági korlátokat. De az sincs jelen kellő hangsúllyal a köztudatban, hogy a Földön közel ötmilliárd embernek nincs meg a problémamentes ivóvízellátása, másfél-két milliárdnak pedig alapvetően hiányosak mind a tisztálkodási, mind az egyéb higiéniai feltételei. Tudatosítva ezt, a klímaváltozás egyik lényeges közéleti és közpolitikai feladataként, végre céltudatosabban kellene foglalkozni a különböző társadalmak különféle társadalmi rétegei közötti iszonyú különbségekkel, mert lehetséges, hogy éppen ebben a tekintetben máris túlléptük a természetes határt. A globális klímaváltozás ütemét és kihatásait mutató összképbe ugyanis azokat a regionális és több esetben nyílt konfliktusokat is bele kell értenünk, amelyek éppen a globális felmelegedés hatására keletkező környezeti katasztrófák után tovább élezik az amúgy is súlyos helyi szociális feszültségeket. Ráadásul épp ezeken és a földkerekség jómódban élő társadalmainak szándékos vakságával sújtott területeken ma még nagyon messze vagyunk azon ökológiai alapelv általános elfogadásától, amit azért Nyugaton a közvélemény már felfogott. Azt, hogy az életkörnyezet pozitív együtthatóit durván semmibe véve képtelenség igazságos szociális viszonyokat teremteni. Sőt, a különböző szociális programok egyik meghatározó tartóeleme pont az elmaradhatatlan zöld pillér! Ellenkező esetben az ember nem tud összhangban élni a környezetével, a természetet sem védi, hanem szó szerint rombolja.

Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy csupán környezetvédelemről beszélünk, amikor a klímaváltozás veszélyeiről van szó. Miért túlzott ez a leegyszerűsítés?

Mert ők abban a hiszemben élnek, hogy a társadalom, a fejlődés és a fenntarthatóság tulajdonképpen olyan három párhuzamos fogalom, amely – szerintük – önműködően igazodik egymáshoz az ember és a környezete közötti harmonikus állapot megőrzése érdekében. Viszont a klímaváltozás határozottan azt jelzi, hogy az emberi társadalom nem viselkedhet idegenként a természeti rendszerrel szemben, hiszen az hosszabb távon okvetlenül megbosszulja magát.

Nemcsak tematizálni, hanem kedvező szellemben radikalizálni is kellene ezt a kérdéskört?

Mind politikai és etikai értelemben, mind a klímavédelem meg a környezettudatosság gyakorlati teendőit nézve határozottan igen. Különösen, ha azt is szemügyre vesszük, hogy például a mindenáron való versenyképesség, növekedés és fejlődés sem éppen klímabarát rokonfogalmak. Ezért nyomós érvek szólnak amellett, hogy a saját önszabályozó rendszeréhez igazodó természettel szemben ne mi akarjuk meghatározni a „diskurzust”, ne mi akarjunk változtatni az állapotán, hanem alapvetően az egyenlők „párbeszéde” alakuljon ki a történelme során eddig is változó természet és az emberiség jelenlegi nemzedékei között. A követendő stratégia, így a klímaharc ránk háruló kötelessége is arról szólhat, hogy az előttünk álló egy-másfél évtized alatt hogyan tudjuk a társadalomban ezt a gondolatot közös nevezőre hozni. Elvi, elméleti és szemléleti szinten tisztázni.

Ez a sürgősnél is sürgősebb felismerés a klímaválság megfékezésének legjárhatóbb útja?

Feltéve, ha az ökoszisztémát védelmezve végre következetesen szem előtt tartjuk, mennyi szennyezést bocsáthatunk ki anélkül, hogy visszafordíthatatlanul károsítanánk az emberi civilizációt. Méghozzá nem is a távoli jövőben, hanem máris, egymásfél évtizeden belül. Mindenesetre annyi viszont már most biztos, hogy az észszerű klímavédelmi szabályokat felrúgó jelen generációk hibájából – a globális felmelegedés mai szintje szerint – egy-két utánunk jövő nemzedék vállát súlyos környezeti gondok fogják nyomni.

Erre kívánja rádöbbenteni a világot a klímaváltozás elleni nemzetközi mozgalom péntekenkénti diáksztrájkjait életre hívó fiatalka, alig 16 éves svéd Greta Thunberg, illetve a New YorkENSZ-palota előtt már december óta tüntető, még fiatalabb diáktársnője, Alexandra Villasenor?

Nagy rokonszenvvel figyelem és őszintén szurkolok ennek az utóbbi hetekben-hónapokban kibontakozott nemzetközi diákmozgalomnak. A tizenévesek március 15-én megtartott globális klímavédelmi sztrájkja pedig bámulatos siker: ez a gondolat a világ 123 országának több mint 2000 városában mozgatta meg a diákok százezreit. Nem kevésbé érdekes, hogy ezek a klímajövő iránti aggodalmakat kifejező sztrájkok péntekről péntekre azóta is folytatódnak. És talán az sem véletlen, hogy a klímavédelem élharcosává lett Greta Thunberget időközben Nobel-békedíjra is javasolták!

Az élet fintora, hogy a globálisan elviselhető klímajövőért harcoló diákság nagyobb felelősségérzéssel viszonyul a körvonalazódó ökológiai válsághoz, mint a felelősségteljes posztokat betöltő politikai elit?

Világszerte egyre több tekintetben tapasztalható széles körű elégedetlenség az arrogáns politikai elittel szemben. Angliában ennek egyik vadhajtása a brexit, Franciaországban erre vezethető vissza a sárga mellényesek már ősz óta tartó mozgalma, Németországban az úgynevezett haragos polgárok, azaz a „Wutbürgerek” erősödő hangja. A Greta Thunberg kezdeményezését követő fiatalok sokaságáról azonban azt gondolom, az ő tömeges sztrájkjaik indítékait nem családi körben vagy az iskolai oktatásban kell keresni, hanem abban, hogy egyszerűen tudatára ébredtek a saját életüket és így a jövőjüket is veszélyeztető éghajlatváltozás drámaiságára. Arra, ha ők sem lépnek a hatékonyabb klímavédelem érdekében, akkor könnyen megtörténhet, hogy a szemük előtt kezdenek széthullani az emberiség létét biztosító ökoszisztémák. Rádöbbentek, hogy a ténylegesen fenyegető 4-5 fokos felmelegedés az emberek számára fokozatosan valóban lakhatatlanná tenné bolygónk nagy részét. A tizenévesek életösztönével megérezték – és meg is értették! – az egyre szélsőségesebb időjárás veszélyeit, az áradások, az aszályok és a tomboló erdőtüzek, a gleccserek gyors olvadásának, az édesvíz egyre szűkösebbé válásának reális veszedelmeit.

Hasonlítanak ezek a mai diáktüntetések, diáksztrájkok az 1960-as évek számunkra legendás emlékű és a világ eseményeinek sodrását akkoriban igazán befolyásolni képes ifjúsági mozgalmaira?

A szándékaikban mindenképpen. Hiszen azokban a fél századdal ezelőtti években mi is „megjavítani”, a mozdulatlanságából kimozdítani akartuk a politikailag-társadalmilag kétpólusú világot. A mai fiatalok legégetőbb társadalmi gondja viszont a klímaharc. Annyiban egyszerűbb a helyzetük, hogy már egy nyitott világban élnek, érthető törekvéseiket a mindenütt jelen levő média, szüntelen kapcsolattartási lehetőségeiket pedig a világháló segíti. Joggal vethetik a szemünkre, hogy nyugtalanító örökségként egy erősen betegeskedő bolygót hagyunk rájuk. És mert a baljós környezeti jelenségek miatt a tudósok sem légből kapottan kongatják a vészharangot, egyelőre legfeljebb csak reményt keltő a ma még megválaszolhatatlan kulcskérdés: hogy a fiatalos eréllyel és kitartással – közvetlen jövőjük érdekében – vajon sikerre tudják-e vinni impozáns küzdelmüket?! Diáksztrájkjaik, sorozatos tüntetéseik nyíltan a felnőtteknek szánt és a kritikát sem elhallgató, bizalmas üzenete viszont egyértelmű: Kapjatok észbe! A holnapokban meg a holnaputánokban mi fogunk itt élni ezen az általatok mármár elfuserált bolygón!