Hosszúhetény dicsérete

HALMAI TAMÁS

Hosszúhetény Pécs és Pécsvárad között fekszik. Elragadó természeti környezet és gonddal belakott utcák marasztalják az ide tévedőt, az erre csábulót.

Hosszúhetény számos nevezetessége közül az egyik, hogy ebben a faluban él Fischer Mária.

Fischer Mária költő. 1937-ben született. Ez nem különös adat. Az már inkább, hogy 2003-ban jelent meg első verseskötete. S ami igazán csodálatra méltó, hogy ez a könyvecske: kitűnő. Egy prózai munka után a szerző harmadik kötete ismét lírikusi erényeket csillogtat: a Máshol fürdik a hold (Pécs, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2008) verseiben a pannon szellemet asszonyi bölcsesség hívja életre. A szonett és az epigramma verstani emlékezete kivételes módon talál itt egymásra: a verseket tizennégy rímtelen sor alkotja, jobbára szabályszerű pentameterek. Klasszikus, mégis egyéni alaktan – alanyi, mégis egyetemes versbeszéd: a vidéki (de nem provinciális!) létélményt kortárs lírikusaink közül kevesen poetizálják ilyen makacsul magas színvonalon. Az őszi-téli jelenetezés, az életképek mítoszias realizmusa, a saját sorsot faggató keménység, az önismeret munkájával derűvé emelt melankólia, a vissza-visszatérő angyal-motívum és a késői számvetések szépsége, komolysága: mindez együtt teszi, hogy a gyermekkor, a család és a valahai szerelem emlékeit fölidéző lírai én csalás és öncsalás nélkül képes szólni időről, elmúlásról, halálról.

A versek közérzeti alapját – túl a veszteglésen és a veszteségeken – az otthonlét álomi biztonsága adja: „Sejtem a fátylakon áttűnő részleteket, / távoli hajnalon ringani vélem a fény / fodrait. Ott, ahol otthon vagyok, tagadok / mindenféle vihart, őrzöm a kék nyugalom / szétrongyolt szövetét – rajta a port s a molyos, / szöszmöszös álmokat, álmoknak színe-javát.” (Novemberi rejtőzködés; 13.) A közös múltat újraalkotó nyelv a jelenben is az együttlét nyomait kutatja, s a közös sors eredőit vallatja bölcselkedő líraisággal: „Útmutatók nincsenek, és a jelen / már az egyetlen éretlen ügyünk, szerelem / híján. Rég kinevetnénk egymást, ha azok / lennénk még, akik átláttak a sok becsapós / trükkön, akik befalazták tündér nevüket.” (Balzsamos arctejeket; 23.), „Hátunkon takaróval – borzolt idegek / meztelenül fityegő férceivel – közelebb / húzódunk a szobákon belül, ünnepeket / játszunk, mintha nem is élhetnénk egyedül, / szárnyak alá gyömöszölt lelkek. Párhuzamos / minden mozdulatunk –, sírunk és nevetünk.” (Decemberben, mínusz hat fokon; 25.) Metafizikus költői magatartás néz szembe a metafizikus támaszok látszólagos hiányával: „Távolodunk, mindig távolodunk – / egymástól, a világtól –, és templomaink / szentélyébe nem ülnek majdan ragyogó / angyalok. Irgalom is kellene, békeidő –” (Gondolatok egy kiállításon; 29.), „Merthogy lomposodik / szentnek hitt etikánk, elborul őszi egünk.” (Elmondtátok, amit; 39.), „Józan idők ezek. Azt hisszük, amit hihetünk.” (Utószezon; 78.) Illúziótlan önreflexiók tolulnak egymásra: „…már toll vagyok, eszköz vagyok, elmaszatolt / emberek elmaszatolt lánya.” (Körön belül, körülbelül; 79.), „Megfestett ragyogások nézője vagyok.” (Gránátalma, madár szárnya; 85.), „Tárom még karomat. Mégsem zár ölelés.” (Lázálom októberben; 97.)

Ám nem az üresség és elhagyatottság a versek végső tapasztalata. Nem, mert éppen a művészet szolgál vigasznál erősebb reménységgel; éppen a vers alkalmas arra, hogy megteremtse, ami vágyott idillnek, aranykori képzelgésnek mutatja magát, pedig csak a sorsra érdemesek jogos igénye a valóságra: „Aranyos / színből, tiszta reményből kerekedne körénk / aztán egy gyönyörű udvar a föld közepén.” (Mások laknak a házban; 63.)

S ha mindez nem volna elég: ugyancsak a baranyai település lakója egyik legnagyszerűbb kortárs képzőművészünk, Marsai Ágnes.

Szép vagy, gyönyörű vagy, Hosszúhetény.