Hol élnénk, ha nem mondhatnám el a véleményem?

„Nem vagyok az a fajta, aki egyfolytában nyüzsög, csak hogy lássák”Somogyi Tibor felvételeA titok egyszerű, Rózsi szerzeményei valahol a tudatalattinkban élnek, korlenyomatok és személyes vallomások is egyben, utánozhatatlanul eredeti énekhangja pedig évtizedek óta aranylemezek és teltházas koncertek garanciája. December 27-én az elóKoncert műsoriroda szervezésében Dunaszerdahelyen lép fel Demjén Ferenc – ennek apropóján, de a körülmények alakulása folytán nem csak erről beszélgettünk vele.

Három év után először, december 30-án a budapesti Sportarénában lesz egy nagy buli. A dunaszerdahelyi koncert ennek a főpróbája?

Igen, abszolút. Nagyon készülünk erre a fellépésre, azt szeretnénk, hogy senkinek ne legyen hiányérzete, ezért a honlapomon szavazhatott a közönség, melyik számokat szeretnék hallani. Nyilván léteznek kihagyhatatlan slágerek, de sajnos, vagy hál’ istennek ezekből is több van már, mint amennyi egy koncert műsorába belefér, úgyhogy nagyon át kellett gondolni a válogatást. Majdnem negyven évet sűrítettünk össze egy estébe, és ha egynémely dal ki is marad, azoknak az éveknek a hangulatát, amikor ezek a slágerek születtek, felidézheti velünk a publikum.

Somló Tamás és Tóth Veronika ugyancsak ott lesznek Dunaszerdahelyen is. Veronika a Megasztár mivoltának köszönheti a lehetőséget, hogy önnel egy színpadon léphet fel, vagy inkább annak, hogy olyan jól énekelte el a Szabadság vándorait?

Mindkettőnek. Nagyon tehetséges kislány, és előadói stílusában is közel áll hozzám. Remélem, hogy a közönség szeretettel fogadja majd őt, és neki is lesz elég akaratereje, szorgalma és türelme ahhoz, hogy igazi énekesnővé válhasson.

Kettejük viszonylatában érdekes az összehasonlítás, hogy míg őt tehetségkutató versenyen fedezték fel, az ön generációja saját magának fedezte fel ezt a zenei műfajt.

Mi akkor kezdtük, amikor az egész popzene még csak születőben volt Magyarországon, és magunkat kellett megcsinálnunk, menedzserek nélkül, miközben a fogadtatásunk sem volt mindig barátságos. Sokan azt mondták, ez az angolszász kultúra nem nekünk való, semmi közünk hozzá, de mi hittünk abban, hogy ha magyarok művelik, akkor magyar kultúra válhat belőle, és igazunk lett. Később, persze, a lemezkiadók és koncertszervezők is belátták, hogy nem tehetnek úgy, mint ha nem is léteznénk, hiszen a fiatalok tömegeit már csak velünk lehetett megmozgatni és nem a táncdalénekesekkel. Mi menet közben tanultunk, a saját hibáinkból is, de mivel annyira új és friss volt, amit csináltunk, hatalmas volt a közönség befogadókészsége is. Akiben volt tehetség és szufla, annak viszonylag gördülékenyen beindulhatott a pályája azokban az években, anélkül, hogy művileg kellett volna őt támogatni és rátukmálni a közönségre.

Ön sem panaszkodhatott a kezdetekre.

Nem is panaszkodtam soha. Lépcsőfokonként lettem ismert, először a Bergendivel, aztán a V’Motorock-kal, és ez így volt jó, mert fokozatosan én is hozzánőttem a feladatokhoz. Az ekkor már fel sem merült bennem, hogy más is lehetnék, mint zenész, hiszen a sikert nem lehet otthagyni. Ha szerénytelenül mondhatok ilyet, mostanra talán az is beigazolódott, hogy a mi generációnk szinte kortalan, mert hiába nem vagyunk már fiatalok, a mai fiataloknak is zenélünk még. A mi zenénk soha nem volt trendi, mégis minden korosztálynak fűződnek hozzá emlékek, és szerintem ez az, ami a zenélésben igazán fontos.

Az, hogy a zenekarosdi után végre a szólókarriert választotta, a személyiségéből kifolyólag alakult ki, vagy egy bizonyos ponton nem volt más választása?

Egy idő után a zenekarok kifáradnak, mert már mindent eljátszottak, ami bennük volt, és minden megtörtént velük, ami megtörténhetett. Tizenkét év után a V’Motorockban is megállt minden, és én úgy gondoltam, hogy nincs időm újabb lendületre várakozni, mert lehet, hogy nem is lesz ilyen. Tovább kellett lépnem, de ez nem volt nehéz döntés, mert a zenekarokban is szólista alkat voltam. Már csak zenészeket kellett találnom, akik alkalomadtán kísérnek.

Ha egyszer azt mondaná, hogy elég volt a fellépésekből, zeneszerzőként is megélne. Nagyon megválogatja, kinek ír dalt?

Ahhoz képest, hogy eléggé termékeny szerző vagyok, nagyon kevés embernek írtam dalt, mert úgy érzem, hogy senkit nem ismerhetek olyan jól, mint saját magamat. Márpedig a dal csak akkor hiteles, ha a közönség úgy érzi, hogy belülről jön és az előadó érzéseit tolmácsolja, én pedig vagyok annyira hiú, hogy akinek dalt írok, attól el is várom a teljes azonosulást. Ennek ellenére nagyon sok dalomat a megkérdezésem nélkül átdolgozták, és már tőlem teljesen független életet élnek, minőségileg sokkal alacsonyabb szinteken, de hát ezt nem tudom befolyásolni.

Amikor filmzenét ír, mennyire hagyja, hogy beleszóljon a rendező és a producer, a szereplők, meg még ki tudja, ki mindenki?

Ők néha csak azért is szeretnek beleszólni, hogy mondjanak valamit. A Szerelem első vérig fődalának az első verzióját is visszaadták, aztán mindössze két szót változtattam meg benne, és akkor már azt mondták, hogy na látod, ez az! Sajnos, a hihetetlen nagy siker ellenére akkor mindössze ötszáz lemezt adott ki a lemezgyár, ennyire nem vették észre, mekkora lehetőség van benne.

Bár évtizedek óta az egyik legnépszerűbb magyar előadó és zeneszerző, nem az a kimondott sztártípus, aki minden fogadáson ott van és hetente szolgáltat témát a bulvármagazinoknak.

Nekem ez a sztárdolog soha nem imponált, nem vagyok az a fajta, aki egyfolytában nyüzsög, csak hogy lássák. Eleget láttak már, nem is vagyok valami gyönyörű, a közönség jobban jár, ha a régi fényképeimet nézegeti. Ráadásul azt sem szoktam elhinni, amit kötelező bókként ilyenkor az újságírók mondanak. Magát a sztár szót sem szeretem, mert most már mindenki az, és amikor a sztárvendégeket bejelentik valamelyik tévéműsorban, csupa olyan figura jön, akiket akkor látok először és talán utoljára is. Lassan olyan ez, mint egy pejoratív jelző, ezért én inkább nem szeretnék sztár lenni. Az újságok írtak már rólam eleget, a rádiókban úgyis csak a harminc év alatti előadók dalait játsszák – én beérem azzal, ha veszik a lemezeimet és eljönnek a koncertjeimre, a sztárságot, minden külsőségével együtt, meghagyom másoknak.

Ez elől menekült vidékre?

Részben igen, de inkább azért hagytam ott Budapestet, mert meguntam. Nagyon jó kéthetente visszajönni egy-két napra, ilyenkor mindenki örül nekem és én is örülök mindenkinek, de a vidék nyugalmát már nem cserélném fel a nagyvárosi rohanással. Gyerekkorom óta arról álmodoztam, hogy lesz egyszer egy tanyám lovakkal, kutyákkal, csacsival, és az első adandó alkalommal ezt meg is teremtettem magamnak. Negyvenéves voltam, amikor elköltöztem Budapestről, és rögtön otthonosan éreztem magam, mert a természet elvarázsolja az embert és nagyon jó az, ha időnként azt sem kell számon tartani, milyen nap van. A tanyán én döntöm el, mennyire foglalkozom a showbiznisz történéseivel, és hívatlan vendég nem kukucskálhat be hozzám a kulcslyukon, hogy másnap meglepetten olvassak magamról kitalált sztorikat. Nem azt mondom, hogy elefántcsonttoronyban élek, mert mindenki megtalál, akinek meg kell, de meggondolom és megválogatom, kinek nyitok kaput és kit engedek be az életembe.

A feleségének viszont, amerikai létére nemcsak Magyarországot kellett megszoknia, hanem a New York-i forgatag után a tanya csendjét is. Soha nem akart összecsomagolni és viszszamenni?

Amerikában könnyebben mozognak az emberek, ő is lakott több városban is és az, hogy idejött csak egy újabb váltás volt számára a sorban. Persze, a más mentalitást és körülményeket is meg kellett szoknia, meg kellett tanulnia a nyelvet, de nagyon rugalmasan, igazi amerikai könynyedséggel vette az akadályokat. Mára megszokta a mi édesbús magyaros természetünket is, de mivel mégiscsak kívülről néz bennünket, nagyon sokat segít nekem abban, hogy tisztán lássam önmagamat és a körülöttem zajló dolgokat. Neki és az utóbbi években megadatott utazási lehetőségeknek köszönhetően megtanultam egészben látni a világot és benne Magyarországot. Sajnos, ez a kép ránk nézve nem túl bíztató, mert amíg egész Európában azt keresik a nemzetek, ami öszszeköti őket, mi azoktól is elidegenedünk, akik nem csak választott szövetségeseink, hanem hozzánk tartoznak.

A kettős állampolgárságról szóló népszavazásra gondol?

Nem lehet mostanában nem erre gondolni, és nem szégyenkezni miatta. Jó, persze, lehet azzal magyarázni, hogy ez az önző, bezárkózási effektus, a nagy nehezen megszerzett javak féltése, az értékrendek felborulása minden posztszocialista országra jellemző, de bennünket ez nem ment fel a felelősség alól, mert egészen más a helyzetünk. Az emberek többsége még nem tudja, hogy azt a kapitalizmust keresi-e, amit régen megtiltottak neki, vagy azt, ami ma létezik, és ebben a nagy kavarodásban bármit el lehet hitetni velük. Nagyon hamis képek alakulnak ki, és ezek következménye volt az is, hogy Magyarország végül úgy döntött, nem kér a határon túli magyarokból. Nincs okom azokat védeni, akik nem mentek el szavazni, lelkük rajta. Mi, akik ott voltunk, csak azért vagyunk nagyon szomorúak, mert tudjuk, hogy sokkal többen vannak, akik úgy gondolkoznak, mint mi, csak otthon maradtak, mert a nemek kampányával érdektelenné tették számukra a szavazást. Tragikus dolog, ha egy ország vezetése azt sulykolja a népbe, hogy akkor hazafiak, ha csak önmagukkal törődnek, és ennek a magatartásnak a romboló hatásai még csak később fognak megmutatkozni. Hatalmas agymosás folyik itt, politikai lózungokkal, valóságshow-kal és a tömegek riogatásával, a cél pedig az, hogy a lényeget észre se vegyék, majd minden megy a maga útján, úgy, ahogy az egy szűk rétegnek megfelel. Az egészben ez az erszényfilozófia volt a legszégyenteljesebb, amikor a magyarországi kisnyugdíjasokra és szegény rétegekre hivatkoztak – ez nem lehet érv, mert a világon mindenhol vannak szegények, és attól még egy-egy országnak fel kell vállalnia bizonyos dolgokat.

Ezek elég kemény és egyértelmű szavak. De tulajdonképpen nem meglepőek, hiszen soha nem rejtette véka alá, melyik oldalon áll.

Nagyon szégyellném, ha titkolnom kellene. Azt sem tartom helyesnek, hogy egy művész eleve ki legyen rekesztve a közéletből, lám, az amerikai elnökválasztási kampányban is hány ismert zenész és színész tette le egyértelműen a voksát valamelyik jelölt mellett. Hol élnénk, ha én az esetleges következményektől tartva nem mondhatnám el a véleményemet? A másik oldalról, azért javasolják nekem minduntalan, hogy tartsam magam távol a politikától, mert tudják, hogy sokan figyelnek rám, de én nem tudnám elképzelni, hogy otthon üljek a tévé előtt és ne tegyek semmit, amikor úgy látom, hogy nekem van igazam. Nyilván emiatt bizonyos helyekre nem hívnak meg, egyes sajtóorgánumok nem vesznek rólam tudomást, de ha az egész eddigi életemet leéltem bizonyos elvek alapján, most már nem fogok váltani. Egyszerűen nem állhatok valami olyan mellé, amit elavultnak, lejáratottnak és bukottnak látok, bármennyire is igyekeznek egyesek megújítani és elhitetni velünk, hogy megváltozott.

Ilyen hozzáállással nem lehetett könnyű tudomásul venni, hogy bizony a zenészkollégák, a művészek körül sertepertélő emberek között is akadtak besúgók.

Most már úgy vagyok vele, hogy nem lep meg semmi, mert erre is igaz, hogy „az első pofon a legnagyobb, s a többit lassan megszokod.” Emlékszem, hogy amikor először felemelték a benzinárakat, taxisblokád és országos sztrájk volt, most meg napról napra emelik és már senki észre sem veszi. ĺgy lesz ez az ügynökökkel is, egyszer csak megcsömörlünk tőlük, és már senkit nem fognak érdekelni, azokon kívül, akik ismerték, a bizalmukba fogadták őket és akikről jelentettek. Nekem borzasztó szorongást jelentett, amikor több ismerősömről is kiderült, hogy beszervezték. Másképp viszonyulok hozzájuk, nem tudom egy kézlegyintéssel feloldozni őket, mert úgy hiszem, hogy mindig lehetett nemet mondani, és ha valaki erre nem volt képes, akkor legalább a rendszerváltás után kellett volna kussolnia. Szerintem az lenne a legjobb megoldás, ha válogatás és kérés nélkül minden aktát nyilvánosságra hoznának – akkor legalább tudnánk, kihez hogy viszonyuljunk.

Nem késtünk el ezzel a nagytakarítással?

Sosincs késő, mindig jöhet egy pillanat, amikor azt mondhatjuk, hogy eddig és ne tovább. Most talán még nem tartunk ott, most még beérjük azzal, hogy válogatás nélkül átveszünk a bámult nyugattól mindent, ami ócska, ízlésromboló és butító, azzal pedig, hogy a demokrácia egészen mást jelent – egyebek között a saját értékeink megőrzését és a szigorú etikai normákat is – nem törődünk. Ennek végig kell itt gyűrűzni és én bízom abban, hogy egyszer majd lesz egy olyan öntudatos Magyarország, amelyik tudja, hogy mit kell végérvényesen elutasítania, mire lehet méltán büszke és kikért tartozik felelősséggel.