Hinni vagy nem hinni (a Színházban)

MIKLÓSI PÉTER

Ha az ember színházi profilról és lehetőségekről, az illúziókról és a valóságról akar társalogni, akkor egy-egy teátrum dramaturgjának ajtaján tanácsos kopogtatni. Már csak azért is, mert ő az a személy, aki a művészbejárón bévül, de a színpadon kívül végzi napi munkáját. Nyilván e „lebegő” helyzet valamennyi kézenfekvő kétségével. Így tulajdonképp az sem meglepő, ha a dramaturg egy, már évekkel ezelőtt nyomdafestéket látott vallomásában kétféle érzés lüktet. Ahogy ő írja ott: a „dejóhogyidetartozom” eufóriája és a „nemtudommiértelme”-féle kétségbeesés. Erről beszélget egy előadás nélküli sima próbanapon – tágabb összefüggésekben – a riporter Varga Emesével, a Komáromi Jókai Színház dramaturgjával.

Nem bánta meg, hogy a bakfiskori terveitől eltérően mégsem fiskális, hanem dramaturg lett? Napjainkban befutott jogásznak lenni akár kész aranybánya is lehet...

Egzisztenciálisan biztosan más, bár nem hiszem, hogy mondjuk az ügyvédi pálya tényleg nekem való lett volna. Ellenkezőleg, azt gondolom, nem vagyok itt rossz helyen. Persze, az más kérdés, hogy a körülmények milyenek, s azokban milyen lehetőségek vannak. Mert most nemcsak gazdasági, hanem morális és értékválság is van. Ennek nem csupán a színház, hanem a kultúra egésze issza meg a levét. Mégsem gondolom, hogy tévesen választottam volna pályát.

A művészeteknek ebből a mai labilis tekintélyéből fakad olykor a „vargaemesei” talajtalanság?

Már a főiskolai évek alatt aránylag sok időt tölthettem színháznál. Láttam közben, mit mondanak akadémiai szinten, illetve mi a realitás. Valószínűleg akkoriban kezdett érlelődni bennem egy önmeghatározási igény. Legalábbis a saját szakmám, a saját helyem és ennek révén önmagam keresése. Az ember ilyenkor könnyen rádöbben, hogy tulajdonképpen nincs precízen megszabva: mi is a dramaturgia, mint ahogy a színház küldetése, kézzelfogható szerepe sincs leszögezve. Én folyamatosan ezt éreztem/érzem, pedig lassacskán másfél évtizede vagyok a komáromi társulat tagja. Minden évad, minden premier, minden helyzet maga az állandó újrakezdés. És bár az embernek van is, lehet is elképzelése, hogy mit lehetne vagy kellene, de a dolgok azután nem úgy alakulnak... Az érem másik oldalát tekintve viszont azt gondolom, hogy ez a sok kérdőjelet felvető állapot lényegében a színházak működésének egyik alapvető jellemzője.

Komáromban nem azért tapasztalható ez, mert e színésztrupp szinte állandóan vendégrendezőkkel dolgozik? Idestova húsz éve, hogy (fő)rendezőileg nincs kivel – legalábbis huzamosabb ideig – egy határozottan kicövekelt utat járni!

Bizonyára ez is közrejátszik. De eleve olyan képlékeny helyzetekben élünk – és ami nemcsak a két színházunkra vonatkozik, hanem a szlovákiai magyar értelmiségre meg a művészkörökre általában –, hogy nem tudunk közösséggé válni. Inkább az elmagányosodáshoz vezetően izolálódunk egymástól. Viszont a színházcsinálók csak inspiratív közösségben képesek megtalálni az igazi helyüket. Az én szerepemnek is akkor van értelme, ha emögött közösség áll.

Ebben a szituban dramaturgként nyilván nem könynyű évadonként öt-hat érdekes, ígéretes darabot találni.

Valóban sokféle igénynek kell megfelelni. Vannak óvodás és kisiskolás korú nézőink, vagy ha vidéken tájolunk, oda is megfelelő előadást kell vinni. Aztán van egy réteg, amelyik a kissé kísérletezőbb színházi szemléletre vágyik, és van a zenés darabokat kedvelő közönség. Dramaturgiailag legyen még eközben a repertoáron egy-egy fajsúlyosabb előadás vagy éppenséggel ifjúsági bérletben is játszható…

És mert a kibic könnyen beszél, én hozzáfűzhetem: ráadásul gyakran kell a bécsi operetten, a pesti népszínműveken nevelkedett publikum igényéhez igazodni... Öt évvel ezelőtt talán ezért írta akkori vallomásában azt is, hogy a jó színház már-már szellemi luxus! Most is így érzi?

Ma még inkább. Elsősorban a kérdés gazdasági oldala miatt. Teljesen érthető, ha valakinek problémát okoz befizetni a havi számláit, akkor nem vesz színházbérletet, vagy alkalmi belépőjegyet is ritkán vált. Az ilyen pénzszűkében élő ember nem tesz önmagának szemrehányást, ha úgy találja, hogy zavartalanul lehet színház nélkül élni, ettől még nem dől össze a világ. Persze, ha a színházat a művészetek felől értelmezem, akkor annak okvetlenül megvan a szerepe és elévülhetetlen fontossága, bár társadalmilag ez mit sem változtat azon, hogy előbb-utóbb szellemi luxuscikké válhat. Sajnos, manapság egyre inkább olyan impulzusok érik az embereket, hogy nekünk nem is az ő konzekvens értékrendjükkel, hanem a sokféle közönnyel kell szembesülnünk. Ezzel pedig nehezebb mit kezdeni, mint azzal, hogy ők a „jaj, cicát” akarják látni, hallani.

Önből most pusztán a gyakorlatiasság vagy a pesszimizmus is beszél?

Hát nem vagyok túl optimista. Természetesen tenni kell azért, hogy a színház újra megtalálja helyét és rangját az élet mindennapjaiban.

Föltehetőleg nem volt nehéz társulatot keresnie, ha hazai magyar színháznál akart érvényesülni. Egyben azt is tudhatta, mit vállal – stílusban s közönségben egyaránt!

A főiskolai évek alatt Komáromban is, Kassán is dolgoztam. Tudtam hát, hová tartozom. Ez nagyon fontos volt. Magyarországra vagy szlovák társulathoz sohasem akartam elszegődni.

Ha visszapillant, az elmúlt tizennégy esztendő mutat már valamiféle ívet?

Szakmailag számomra ez a belső érés meg a beilleszkedés időszaka volt, hiszen pályakezdőként még nem lehetett kikristályosodott ars poeticám.

Immáron van?

Most talán még kevésbé, de legalább sejtem már, hogy a mindennapok körforgásában mi mindent rejt magában ez a munkakör.

A dramaturg, legalábbis Komáromban, lényegében egyszemélyes intézménye a színháznak!

Örülnék, ha többen lehetnénk, mert nagyon hiszek a kommunikációban, a beszélgetésekben, a nézetek szembesítésében. A színház ugyanis eredendően olyan műfaj, ahol sokféle szándék és vélemény jut közös nevezőre. Egyszerűen fontos, hogy olykor mást-mást gondoljunk, s erről beszélni kell. Még ha néha meredeken ellenkező elgondolásunk van is.

Vonatkozik ez a kritikára is?

Igen.

Akkor talán szabad fölvetnem, hogy szerintem a színháznak az a dolga, hogy játsszon, a kritikának meg az, hogy írjon. Ha valaki rosszul tűri, hogy róla nem írnak jót, akkor rosszul tűri a szakmáját. Mind a színészet, mind a kritika nyilvános szakma, aki csinálja, az tűrje, ha beszélnek róla. A kritikus a színházról, a színházban a színikritkusról.

Rendben. A baj csak az, hogy kissé híján vagyunk a szlovákiai magyar színházművészet iránti folyamatos odafigyelésnek, ennek függvényében pedig a több szakszerű kritikának. Az évek során egyszerűen leszoktunk a kulturált, ésszerű vitákról. Vonatkozik ez a szlovákiai magyar közélet egészére, de itt, színházon belül szintén azt érzem, hogy nem beszélgetünk.

A Jókai Színház művésze hittel tud csatlakozni az előadásokhoz?

Általánosságban igen, a gyakorlatban viszont sokszor mégsem. Színészeink, a külső körülményeknek köszönhetően, nemegyszer kerülnek olyan helyzetekbe, hogy nehezen találják meg a saját helyüket a színházi üzemmenet gépezetében. Ha például a legnagyobb odaadással dolgoznak – mint volt ez nem is olyan régen például a Cseresznyéskert esetében –, viszont a premier után csak 8-9 alkalommal tudtuk a darabot újrajátszani, akkor ez idővel azért megnyirbálja a színészek hitét, energiáját, lelkesedését.

Komáromban Csehovra feltehetően ennyi néző kíváncsi.

Bizonyosan. Bár az is lehetséges, hogy vannak rezervák, csak új kapuk megnyitása nélkül nem találjuk őket. Esetleg másként is kellene kommunikálni a közönséggel, amely szerencsére nem fogy látványosan, de a helyzet így is egyre nehezebb.

Aki ott van a nézőtéren, ő Színházba jön, vagy „csak” azért, mert bérlete van?

Mindenképpen van egy réteg, akinek fontos a színházunk. De a kérdésben jelzett dilemma, annak szélesebb összefüggéseiben, jóval árnyaltabb problémakör. Például nehéz volna bizonysággal állítani, hogy a mi épületünk vagy a kassai Thália falain kívül is lenne egy szlovákiai magyar színházi szakma, hogy szerepét és súlyát éreznénk a média folyamatos érdeklődésének, ahogy nincs igazán élő kapcsolatunk az irodalommal, a képzőművészekkel sem.

De hát ezek nem egyirányú utcák! A színház mit tehetne a dolgok kétirányúsításában?

Egyes dolgokat minden bizonnyal tanácsos volna újrafogalmazni. Egyelőre viszont a művészetek valamennyi ága a biztos, a tuti köröket futja, így játszik mindenki a túlélésre. Nem is vádolok érte senkit, csakhogy ez így senkinek sem jó.

A Jókai Színház produkciói mennyiben szólnak az egyénről, noha a teátrum elkerülhetetlenül közösségi művészet?

A szlovákiai magyar színház hagyományosan színészközpontú, és úgy gondolom, hogy társulatunk tagjai rendre megkapják a lehetőséget. Ezen a körön belül pedig van öt-hat színművészünk, akikre külön is odafigyel a közönség. És a magyarországi rendezők szintén sokra tartják, tisztelik a színészgárdánk gerincét alkotó művészeket.

Emese, ön kereken tíz éve, a komáromi társulat fennállásának 50. évfordulóján tartott szakmai tanácskozáson – a Jókai Színház művészi törekvéseit vázolva – az angol BBC kódexének tézisét idézte: „A nézőnek nem azt kell adni, amit akar, hanem amit akarnia kellene.”

Nem állítom, hogy nem volt igazam. Vagy hogy hülyeséget mondtam. Akkoriban azt reméltem, hogy ehhez elegendő pár év. Ma már látom, hogy ez bizony nagyon lassú, aprólékos, türelmet igénylő munka. És széles körű együttműködést is kíván, hogy mindez biztos alapokra épüljön.

Az alapokat firtatva beszélhetünk például „A” hazai magyar drámáról?

Igen, hiszen irodalmáraink jóvoltából születtek színdarabok és drámaszövegek. De éppen így igaz, hogy mindmáig nem született meg a joggal hiányolt szlovákiai magyar sorsdráma! Számunkra ez az elmúlt hat évtized legkomolyabb színháztörténeti mulasztása. Ennek ügyében én is csak kritikus és egyúttal önkritikus lehetek saját magunkkal szemben. Sajnos, hatvan esztendő is kevés volt ahhoz, hogy a hazai magyar irodalmi körökben feltűnjenek azok a szerzők, akik megélt tapasztalataik révén egy-egy hiteles drámában felvillantották volna a szlovákiai magyarság sajátos gondjait s élethelyzeteit. Persze, a színház hibája is, hogy nem tudta megszólítani főként prózaíróinknak azt az aktív nemzedékét, amelyben ott lappanghatott a drámaírói véna.

Az újabb generációtól már ne is várjuk el ezt?

A fiataloknak, legalábbis szerintük, ez nem perspektíva. Először is rendszeresen színházakba kellene járni, számtalan drámát elolvasni, így jutva egyre közelebb a mesterségbeli tudáshoz. De éppen így igaz, hogy a különböző akadályok ellenére jelenleg is él néhány ötlet és terv, amelyek mentén megérné kísérletezni. Feltéve, ha sikerül kialakítani az ehhez szükséges, érdeklődő szellemi hátteret. Azaz jóval többet és élénkebben beszélni a színházról, újra többet írni róla, ismét reflektorfénybe kerülni. Csak így lehetséges újra meghatározni a szlovákiai magyar színházat, saját magunkat, az identitásunkat.

A színház ürügyén ebben épp a dramaturgnak lehet komoly szava.

A körülményeknek, a helyzetnek meg a gazdasági mutatóknak van a komolyabb szavuk! Bár lehetséges, hogy ez a dramaturg hibája is, mert nem eléggé hangos és nem jól kommunikál egyes dolgokat.

Mégsem látom elkeseredettnek!

Őszintén bízom abban, hogy egyszerre csak megszületik az igény, és a sok elmagányosodott sejt mégiscsak elkezd közeledni egymáshoz. Ehhez olykor nagyon kevés is elég. Mert vannak dolgok, amelyeket érdemes lenne együtt képviselni.