Közélet
Alexander Dubček (Fotó: fortepan.hu)

Hatalmi sakkjátszma vagy kommunista bábjáték? Dubček és Kádár tárgyalásai 1968-ban

ÚJ SZÓ ONLINE

2018. augusztus 12. 18:00

Fél évszázaddal a Varsói Szerződés öt tagállama és négy hadserege által felszámolt 1968-as csehszlovákiai reformkommunista kísérlet után ma is sok új kérdés merülhet fel a korabeli folyamatok értelmezésében.

Alexander Dubček csehszlovák kommunistapárt-vezetővé való 1968. januári megválasztását a moszkvai vezetés támogatta ugyan, de L. I. Brezsnyev szovjet pártfőtitkár kezdettől fogva a kommunista tábor egységére nézve veszélyes játszmaként kezelte a prágai tavasz eseményeit. A kádári Magyarországnak sajátos érdekei fűződtek a táboron belüli reformfolyamatok megerősítéséhez, szemben a keményvonalas keletnémet Walter Ulbricht és a lengyel Władysław Gomułka minden reformban ellenforradalmat sejtő elképzeléseivel. Tény, hogy a csehszlovákiai változásokat a táboron belül csak Bukarest és Belgrád köszöntötte fenntartások nélkül.

Hatvannyolc öröksége 

A csehszlovákiai kommunista reformkísérlet történelmi helyét, jelentőségét már eddig is sokszor és sokat vitatták.  Mint ahogy a rövid időn belül páratlan ismertségre és népszerűségre szert tett Alexander Dubček szerepének megítélésében szintén jelentős véleménykülönbségek alakultak ki. Mindazonáltal ma már több-kevesebb egyetértés van abban, hogy az 1956-os lengyelországi lázadáshoz és a magyarországi forradalomhoz hasonlóan 1968-as csehszlovák reformnak ugyancsak nehezen alábecsülhető szerepe volt a kelet-közép-európai államok szabadságvágyának kifejezésében, az itt élők többsége által elfogadhatatlannak tartott szovjet pártállami blokklogika elutasításában. 

A „prágai tavasz” majd az 1980–1981. évi lengyelországi Szoli­daritás-mozgalom az ötvenhatos tradíciókat folytatva a világ elé tárta a szovjet típusú, kelet-európai kommunizmus zsákutcás jellegét és meghaladhatóságát. Ezek nélkül Gorbacsov, a peresztrojka, az 1980-as évek ellenzéki mozgalmai valószínűleg évekkel, évtizedekkel később érvényesültek volna, s a kétpólusú világrend még inkább tartósította volna Európa megosztottságát.

A totalitárius hatalom bornírt kommunista állampárti gyakorlatával szemben előbb a cseh, szlovák értelmiség – írók, színházi és s filmművészek, kutatók lázadtak fel. Az Irodalmi Szemle, a Hét, az Új Szó és az Új Ifjúság hasábjain mindezt a csehszlovákiai magyar írók, újságírók, közéleti szereplők is „lekövették”. Másokkal együtt ők készítették elő azt a szellemi közeget, amelyben Dobos László, Szabó Rezső, Gyönyör József, Tolvaj Bertalan, Böszörményi János megfogalmazhatta a reformfolyamat részeként elképzelhetőnek tartott önkormányzati és arányos részvételi modell alapjait. Ezzel 1989-ig érvényes fogódzókat adtak a szlovákiai magyarság önvédelméhez és önbecsüléséhez. 

A vélemény- és vallásszabadság korlátai az egyházakat, az ifjúságot tették fogékonnyá minden újításra. A földjüktől megfosztott parasztság, az európai kulturális kapcsolatoktól, utazási szabadságtól elzárt, illetve az emberi, állampolgári és politikai jogok semmibevételével gúzsba kötött polgárok és kisemberek sérelmeit többé nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Maguk az állampártok is rákényszerültek saját gazdaságpolitikájuk átértékelésére. A valódi piaci értékviszonyokat, az egyre inkább behozhatatlan távolságra kerülő nyugat-európai fejlődést figyelmen kívül hagyó és nyomorúságos hiánygazdálkodásba menekülő pártállami logika egyre inkább fenntarthatatlanná vált. 

A dubčeki vezetésben meghatározó szerephez jutott reformszárny – Josef Smrkovský, Ota Šík, Zdeněk Mlynář, František Kriegel vagy a szlovák pártirányítás­ban Viktor Pavlenda – a hasonló irányultságú magyarországi reformkommunistákkal egy időben ismerte fel a reformok szükségét. Míg azonban Prágában és Pozsonyban igen gyorsan az egypártrendszer és az ideológiai kizárólagosság célszerűségét is megkérdőjelezték, Kádár megpróbálta a kommunista dogmák érinthetetlenségét fenntartva, csak a gazdaság működését racionálisabb alapokra helyezni.  A két ország ezzel együtt 1968 tavaszán jórészt közös pályán mozgott. 

Kétezer szó

Egy nappal a cenzúra eltörléséről és a sajtószabadság helyreállításáról szóló törvény életbe lépése után 1968. június 27-én a Literárny listy című prágai lapban és három országos napilapban megjelent Kétezer szó című felhívás. Akadémiai kutatók kezdeményezésére Ludvík Vaculík cseh író készítette el a végleges szöveget. Több száz közéleti személyiség – köztük Jaromil Jireš és Jiří Mencel, a cseh új hullám két kimagasló képviselője, Jaroslav Seifert, a később Nobel-díjjal kitüntetett cseh költő vagy például Emil Zátopek, a legendás távfutó – és közel százezer állampolgár támogatta a felhívást aláírásával. A szocialista demokrácia  demokráciaellenességét, a munkásságra hivatkozó, de a munkásságot háttérbe szorító kommunista rendszer  önkényeskedését bíráló és elutasító manifesztum kíméletlen látleletet adott a „létező szocializmusról”: „A párt és az állam összefonódása azt eredményezte, hogy az előbbi elveszítette a végrehajtó hatalomtól való távolságtartás előnyét. Az állam és a gazdasági szervezetek tevékenysége nélkülözte a bírálatot. A parlament leszokott a tárgyalásról, a kormány a kormányzásról, az igazgatók az igazgatásról. A választásoknak nem volt értelmük, a törvények súlytalanokká váltak.” Mindez Vaculikék szerint odavezetett, hogy az emberek nemcsak képviselőik iránti bizalmukat veszítették el, hanem többségük elveszítette a közügyek iránti érdeklődését. „Az emberek közötti kapcsolatok megromlottak, a munka öröme szertefoszlott, röviden szólva a nemzet olyan időket élt meg, amelyek veszélybe sodorták a lelki egészségét és a jellemét.”

Magyarországon, amint azt a párt központi napilapja, a Népszabadság főszerkesztője, Gosztonyi János írta, a Kétezer szó felerősítette az aggodalmaskodó pártvezetők hangját. 

„A mi álláspontunk Csehszlovákia és az ott folyó folyamatok megítélését illetően nem változott. Nem változott szolidaritásunk sem. Nem változott az a hitünk, amit a kö­zelmúltban az emlékezetes budapesti csehszlovák–magyar barátsági gyűlésen Kádár János elvtárs így fejezett ki: Meggyőződésünk, hogy csehszlovák testvérpártunk a szocialistaellenes, az ellenséges erőkkel vívott következetes harcban, e harc során kikovácsolódott egységben, a munkásosztály, a dolgozó nép támogatásával teljesen győzelemre viszi a szocializmus ügyét.” Maga Kádár is mérföldkőnek tekintette a felhívást a csehszlovákiai reformok radikalizálódásában és az „ellenforradalmi” irányvételében, s ennek a véleményének a Dubčekkel folytatott utolsó tárgyalásán is hangot adott.  

Az első találkozó

Dubček januári hatalomra kerülése után természetesen azonnal, már január 10-én meghívót kapott Moszkvából, hogy a szovjet vezetés előtt számot adjon elképzeléseiről. Erre reagálva vette fel a kapcsolatot Kádár Jánossal. Minden bizonnyal azért kezdeményezte az informális megbeszélést Kádárral, mert valószínűleg benne látta a Moszkva által is elfogadott, de a reformokkal is kísérletező potenciális partnert. 

Az 1960-as évek magyarországi belpolitikai desztalinizációs sikerei, a kádári modell „aki nincs ellenünk, velünk van” logikájának vagy a „három T” – „támogat, tűr, tilt” – művelődés- és ideológiai gyakorlatának az eredményei az igen óvatos és feltétlen Moszkva-barát Dubček számára akár mintát is jelenthettek volna a csehszlovákiai reformok megtervezésében. Egyébként is régóta ismerték egymást, a szlovákiai párt első embereként többször találkozott Kádárral.

Az új helyzetben először január 20–21-én egy Tótmegyer és Kistapolcsány közelében megrendezett diplomáciai fedőakcióként megszervezett vadászaton találkoztak. Kádár az új csehszlovák pártvezetőt a „gratulálok, és egyben fogadja részvétemet is” köszöntéssel jelezte, hogy tisztában van a Novotný-örökség és a reformkihívások kezelésének nehézségeivel.  

Amikor pár nappal később a magyar párt központi vezetésének ülésén beszámolt a találkozóról, Kádár  a csehszlovák–magyar párhuzamokat érzékeltetve így fogalmazott:  „Nagyon jó légkör volt, Dubček elvtárs olyasmit is mondott, hogy: nincs még két ember, akivel ugyanígy és ugyanezekről a dolgokról tudott volna beszélgetni, érthető okoknál fogva.” A tárgyalások során tisztázták a januári prágai fordulat Dubček által legfontosabbnak gondolt okait. Köztük az 1950-es évek koncepciós pereiben elítéltek rehabilitációjának ügyét, amelyben főként az életben maradt és börtönből már kiszabadult szlovák „burzsoá nacionalisták”, Gustáv Husák és Ladislav Novomeský politikai megtisztítása volt a főkérdés. Kádár maga is érintett volt a koncepciós perekben, hiszen 1952 decemberében életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 

Ugyanakkor Dubček tisztában volt azzal is, hogy a magyar pártvezetőt szintén súlyos bűnök terhelték. Nagy Imre és társai ellen 1958 februárjában indított gyalázatos koncepciós perének, 1958. június 16-i kivégzése mellett az 1956 utáni kádári megtorlások további mintegy kétszáz magyar forradalmár életét ontották ki, ezreket juttattak börtönbe, kétszázezernél többen hagyták el az országot. Mindezeknek és az ország tragikus belső megosztottságának kezdeményezőjeként, előidézőjeként bármennyire is próbálta feledtetni saját felelősségét, a magyar és az európai közvélemény nem felejtett. Ennek egyik jele volt Nagy Imréék kivégzésének 10. évfordulóján a prágai Literární listy hasábjain megjelent megemlékezés is. (Lásd keretes írásunkat!) 

Szintén egy évforduló

A Cseh Írószövetség lapja, a prágai Literární listy 1968. június 13-i – száma jelentette meg Osvald Machatka Szintén egy évforduló című írását. Az 1956-os magyar miniszterelnök, Nagy Imre 1958. évi kivégzésének tizedik évfordulóján a cseh történész Nagy Imrét „a demokratikus és nemzeti jellegű szocializmus reprezentatív úttörőjének” nevezte, s példaként állította a csehszlovákiai reform vezetői elé. Az írás magyarországi fogadtatását felerősítette, hogy Dubček vezetésével a csehszlovák párt- és kormányküldöttség ugyanezen a napon, 1968. június 13-án  érkezett Budapestre. Machatka nyíltan megírta, hogy a magyar miniszterelnököt ártatlanul végezték ki, ami nagy felháborodást keltett a budapesti pártvezetők körében. 

Kádár, az MSZMP KB június 19–20-i összejövetelén azt „egy piszok és aljas, szerintem provokációs célzatú cikknek” nevezte.  Ugyanitt Aczél György számolt be a cikk ügyében a CSKP titkárával történt levélváltásról. Ebben a legfelső magyar pártvezetés határozottan tiltakozott az 1958. évi kivégzések ügyének „politikai célzatú” felhasználása ellen.

A cikk Dubčekéket is váratlanul érte és kellemetlenül érintette, mert érezhetően eltávolította Kádárt a csehszlovák reformok addigi teljes támogatásától. A július 13-i komáromi kétoldalú eszmecserén Fock Jenő miniszterelnök a következő szavakkal vetette Dubček szemére: „...vagy Machatka rágalmazó cikke ellenséges, de akkor úgy kellett volna eljárni, vagy igaza van, de akkor maguk gyilkosokkal tárgyalnak”.

Dél-Szlovákia és a föderáció  

Kistapolcsányban szóba került a Novotný-féle centralizált gazdaságpolitika is. Ennek kapcsán Dubček utalt az elmaradt szlovákiai gazdaságfejlesztés kérdéseire is: „A cseh területek és a nyugati határmenti zóna ipara fejlesztésének kérdései. A KB 1967. májusi ülésén Novotný elvtárs a fentieket javasolta. Dél-Szlovákia elmaradottságának megszüntetése érdekében Dubcsek (így!) ellenezte ezt, mert Novotny elvtárs javaslata ellenkezett a Csehszlovák Kommunista Párt és a Szlovák Kommunista Párt idevonatkozó kongresszusi határozataival.” Mindez jól jelzi, hogy a Novotný-években a cseh–szlovák viszony a társadalmi, gazdasági, értelmiségi, nemzetiségi kérdésekben egyaránt súlyosan terhelődött. 

Igen sajátos módon rögzítette Kádár pártközponti beszámolója a cseh–szlovák viszony rendezésében kezdetben még fölöttébb bizonytalan dubčeki álláspontot. Jóllehet a Novotný által folyamatosan korlátozott szlovákiai közigazgatási jogkörökkel szemben ekkorra már általánossá vált az ország föderatív átalakításának az elfogadása, a tárgyalásokról adott kádári beszámoló a két kommunista csúcspolitikus hajmeresztően zavaros elképzeléseit rögzítette: „A konkrét kérdések között a nemzetiségi kérdést is megemlítettem. Ők is vitatkoztak azon, hogy a föderáció reakciós dolog. Mondtam, hogy én ebbe beleszólni nem akarok, de van ilyen nemzet, hogy szlovák? Azt mondta, ilyen nincs, mert ezek már a cseh nyelvet beszélik, de más mentalitású emberek. Azt mondtam, így nézve a dolgot, olyan benyomása van az embernek, hogy az állam egyik lába hosszabb, mint a másik. Ha van szlovák nemzetiségi tanács, miért nincs cseh, vagy ha van szlovák központi bizottság, miért nincs cseh és a kettő fölött egy csehszlovák? Az ember úgy gondolja, ha ennek az államnak a neve Csehszlovák Szocialista Köztársaság, akkor ezen a konstrukción változtatni kellene és meg kellene nézni, hogy valóban igazi vezető szerv-e a szlovák központi bizottság. Ott már a szlovák központi bizottság nem csinál semmit.” 

Kádár a beszélgetés során figyelmeztette partnerét, hogy „egyes testvérpártok” vezetői, különösen a kelet-németek és a lengyelek, de hamarosan a szovjetek is gyanakodva fogadták Dubček és a pártközpontba bekerült reformerek első megnyilvánulásait. Emellett felhívta figyelmét az óvatosságra a Ceausescuval való legmagasabb szintű romániai tárgyalások veszélyeire is. Alapvetően türelmet, a fokozatosságot és a sérelmi politizálás elkerülését javasolta. Dubčeket a kistapolcsányi konzultáció megerősíthette, hogy Kádár személyében olyan partnerre talált, aki saját tapasztalatai alapján képes lehetett egyszerre a moszkvai elvárások és a reformpolitika lehetőségei felől hasznos tanácsokat adni neki.

Dubček budapesti látogatása

Miután a Varsói Szerződés országainak vezetői 1968. március 23-án először ütköztették véleményüket a csehszlovákiai helyzetről, s ott Kádár egyedüliként szolidaritást vállalt Dubčekékkel, a magyar pártvezetés sajátos kettős játszmába kényszerült. Támogatta a prágai reformok folytatását, mert azok a magyarországi törekvéseket is erősíthették volna. 

A csehszlovák reformpolitika a CSKP akcióprogramjának értelmezési vitáiban, a párton kívüli értelmiségiek, a szociáldemokraták többpárt-rendszer irányába mutató szervezkedésével, s végül a Ludvik Vaculik által készített Kétezer szó  memorandummal új szakaszába jutott. (Lásd keretes írásunkat!). Ezzel szemben Brezsnyevék 1968 júniusától kezdve már első számú megoldásként kezelték a katonai beavatkozás alternatíváját. 

Nyár elejére tehát az a paradox helyzet állt elő, hogy amikor 1968. június 13. és 15. között Dubčekkel az élén népes csehszlovák párt- és kormányküldöttség érkezett Budapestre, valójában már Kádár is elkezdett kihátrálni a csehszlovák reform támogatása mögül. Pedig a delegációt a város utcáin felsorakozó tízezrek megtapsolták, s maga Kádár a látogatás csúcspontját jelentő nagygyűlésen még nyíltan kiállt a dubčeki vezetés reformpolitikája mellett. A január óta tartó magyar–csehszlovák közeledési kísérletet Budapesten a kétoldalú barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződés 20 évre szóló meghosszabbításával koronázták meg. 

Ezzel párhuzamosan azonban sűrűsödtek a jelei annak, hogy Dubček nem képes a Kádár által javasolt óvatos, fokozatos reformok forgatókönyvét megvalósítani, és miközben egyre népszerűbbé vált, kezdte elveszíteni a politikai kezdeményezést és a folyamatok feletti ellenőrzést. Brezsnyevvel tárgyalva  Kádár már  júniustól kezdve egyetértett azzal, hogy nem szabad engedélyezni a csehszlovák reformfolyamat parttalanná válását. Ha a változások a Kommunista Párt vezető szerepét, a szocialista tábor egységét is veszélyeztetni fogják, az MSZMP első embere jelezte, hogy egyet fog érteni a csehszlovák események erőszakos megállítását szorgalmazó szovjet héják katonai beavatkozást szorgalmazó politikájával. (Lásd keretes írásunkat!)

Šumava, Zala és Duna

Grecskó marsall, szovjet had­ügyminiszter 1968. július 10-én arról tájékoztatta Czinege Lajos honvédelmi minisztert, hogy a Varsói Szerződés tagállamainak hadseregei „Magyarországtól északra” újabb hadgyakorlatot terveznek.  Kádár és Brezsnyev állítólagos megegyezésére hivatkozva azt kérte, hogy az újabb hadműveletben a magyar hadsereg két hadosztállyal vegyen részt. 

A katonai megoldás alternatívája szovjet források szerint 1968 januárjában azonnal felmerült. Moszkva ugyanis a csehszlová­kiai fejlemények katonai kezelése mellett tartós katonai jelenlétet szeretett volna biztosítani a maga számára Csehszlovákiában. Egy korábbi döntés alapján ugyanis stratégiai atomfegyverek csehszlovákiai telepítéséről szü­letett döntés. 

Ezt a katonai alternatívát volt hivatott előkészíteni a Šumava néven 1968 júniusában Csehszlovákia területén megszervezett hadgyakorlat. Felmerült, hogy a hadgyakorlatban részt vevő szovjet egységek maradjanak az országban, de ez ellen Csehszlovákia hangosan tiltakozott. 

A Kétezer szó megjelenése, a szeptemberre meghirdetett XIV. CSKP-kongresszustól való félelmek miatt 1968. július 22-én az SZKP Politikai Bizottsága döntött Csehszlovákia katonai megszállásáról. Ennek célja a dubčeki vezetés leváltása, és az Alois Indra, Vasiľ Biľak vezette konzervatív kommunista vonal hatalomba ültetése lett volna. A magyar részvételről ugyanezen a napon Kádár személyesen döntött. Hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország a szovjet főparancsnokság alá rendelt egyetlen hadosztállyal vegyen részt Csehszlovákia megszállásában. Kádár tudomásul vette, hogy a megszállásban részt vevő szovjet hadosztályok Magyarországot is felvonulási térként használják fel. A magyar állampárt vezető testületei utólag hagyták jóvá a döntést. A magyar hadosztály a Zala hadművelettel készült fel a bevonulásra, amelynek több fedőneve közül az 1968. augusztus 20-án 23 órakor kezdődő akció végül a Duna nevet kapta.   

Komáromi konzultációk

Az 1948. februári kommunista fordulat huszadik évfordulóján Prágában rendezett kommunista emlékünnepségen való rövid találkozó után Kádár és Dubček február 4-én Komáromban immár rövid hivatalos találkozón folytatta a kétoldalú eszmecserét, amelynek részeként rövid időre a két küldöttség átlátogatott Dél-Komáromba is. Dubček ekkor már túl volt az első moszkvai látogatásán,  amit Kádár megpróbált a helyzet konszolidációjához vezető fontos lépésként értékelni: „Kádár elvtárs megköszönte az információkat, és hangsúlyozta, hogy a pártja nagy jelentőséget tulajdonít Dubček elvtárs moszkvai útjának és annak eredményeinek. Hangsúlyozta, meggyőződése, hogy a szovjet és magyar elvtársak pozitív hozzáállását a Csehszlovákiában zajló jelenlegi eseményekhez osztani fogja a többi szocialista ország is.”

Más kérdés, hogy Kádár a csehszlovák reformok támogatásával a varsói szerződés állampártjainak vezetői körében egyre jobban elszigetelődött. Ez különösen a július 14–15-i varsói értekezleten vált egyértelművé. A prágai pártvezetés  döntése alapján Dubčekék nem vettek részt ezen tanácskozáson, mert annak előkészítésében már felismerték a „testvérpártok” eltúlzott gyámkodását. Ez a döntés Kádár szemében súlyos taktikai és politikai hibának minősült, hiszen az egyértelműen a katonai megoldás híveinek pozícióját erősítette meg. 

Július 13-án Dubček meghívására Fock Jenő társaságában újra találkozott Észak-Komáromban a csehszlovák pártvezetővel és Oldřich Černík miniszterelnökkel. Mindkét oldalon tisztában voltak a hatalmas téttel, hiszen egyre több jel utalt arra, hogy Moszkvában már megszületett az előzetes döntés a katonai beavatkozásról. A második komáromi találkozón Kádár egyértelműen jelezte, hogy a csehszlovákok varsói távolmaradása rendkívüli mértékben korlátozhatja a tárgyalásos megoldások lehetőségét. Dubčekék Bukaresttel és Belgráddal beindított közös közeledési kísérletei pedig szintén tovább élezték a Prága és Moszkva közti viszonyt.

Kádár aggodalmai Varsóban beigazolódtak, mert a magyar pártvezetés – különösen Ulbrichtól és a bolgár Zsivkovtól – kíméletlen támadásban részesült, amiért Kádár továbbra is Dubček védelmére kelt. Ulbricht szerint minden arra utal, hogy Prága után Budapest lehet az „imperialista beavatkozás” következő állomása. Maga Brezsnyev pedig egyértelműen „ellenforradalmi helyzet” kialakulásáról beszélt Csehszlovákiában.

Amikor 1968. augusztus 17-én Észak-Komáromban  a csehszlovák és a magyar kommunista párt vezetője utoljára leült a tárgyalóasztalhoz, valójában már minden eldőlt. A dubčeki vezetés demokratikus átalakításának sorsa felett a szovjet blokk országainak teljhatalmú kommunista vezetői gyakorlatilag már kimondták a megsemmisítő ítéletet. A június óta folyó katonai előkészületek a végéhez közeledtek. 

Kádár, aki elvben még megkísérelhette volna Dubček határozott személyi kiállásának a kikényszerítését, ami a reformer vezetés eltávolítását jelenthette volna, már maga sem bízott az amúgy is megtört partnere erejében. „Elmúlt 8 hónap, az embernek olyan érzése van, nincs Önöknél megfelelő elhatározottság, hogy határt szabjanak. Úgy mennek a dolgok, mintha az ujjuk között folyna a víz. (...) A párttagság, a közvélemény egy része nem látja világosan, mi a cél, mire törnek. Mi az Önök ügyeit soha nem értékeltük egyértelműen negatívan, de nem értékeltük egyértelműen pozitívan az egész folyamatot. Mi mindig azt mondjuk, bizonyos hibáktól – szubjektivizmus, szektarianizmus – mindig el kell határolni magunkat. Mindig kevésbé látjuk a következőt. Húzzanak egy vonalat balra, egy vonalat jobbra.” A magyar pártvezető szerint kétfrontos harcként elképzelt dubčeki fordulatra azonban már nem maradt idő…

Ebben a Brezsnyev által irányított – szimultán sakkjátszmaként is felfogható – kelet-európai hatalmi játszmában különösen a Csehszlovákiával szomszédos szocialista országok kommunista állampártjainak vezetői igyekeztek önálló partnerként fellépni. Mindenki megpróbálta saját belpolitikai érdekei alapján megválasztani a maga lépéseit. Helyette azonban – amint azt Kádár és Dubček találkozói is tanúsítják – egyre inkább a Moszkvából irányított bábok játékává vált a csehszlovák kérdés kezelése. 

A „szovjet tábor” egységét fenyegető bomlás jeleire Moszkva egyre határozottabb elvárásokat fogalmazott meg a csehszlovák reformok leállításáért. A cenzúrától megszabadult csehszlovákiai sajtó, a kommunista párt vezető szerepét megkérdőjelező megnyilvánulások oda vezettek, hogy a szovjet, kelet-német, lengyel, magyar és bolgár állampárti vezetők a drezdai, majd – a csehszlovák delegáció tüntető távolmaradása mellett megtartott – július14-15- i varsói értekezletükön a szocialista országok „korlátozott szuverenitásának” elmélete is megjelent, amely a csehszlovák beavatkozást utólag legitimálni hivatott Brezsnyev-doktrína alapjává vált. 

Szarka László történész

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk