Haldokolni nehéz

Haldokolni nehéz. Főként egy beteljesült álmokkal átszőtt dicsőséges élet végén...

A szülőágyánál szegődött mellé Fortuna, biztatóan huncut mosolya beragyogta csaknem valamennyi döntését. Dölyfös kényurak, buja úrhölgyek kényeztették, pátyolgatták szűnni nem akaró lelkesedéssel, egymásra féltékenyen, kora ifjúsága óta. Ha időlegesen megszerezték, dicsekedtek vele, mutogatták, mint valami ritka, sziporkázó gyémántot. Pompás lakomákon, estélyeken ültették maguk mellé, fényében sütkéreztek, és elaléltak, ha egyszer-egyszer nekik dalolt.

Mesternek szólították. És valóban az is volt. Az élet mestere... Hány költőt részesítettek büszke, válogatós dámák nyilvánosan elszavalt, hozzájuk írt versikékért dunnák közt lerótt, sikolyoktól hangos hálában? Élt valaha e Földön rímfaragó, kinek az ihletet pucéran düllesztett, kéjtornától verejtékes tomporok biztosították szinte minden éjjel? Olykor párosával. Mely szóhalmozó ízlelt mézédes mártásokkal összekent, vérbő mellbimbókat?

Lehunyta a szemét, múlttá fagyott erotikus képeket idézett maga elé. Az emlékezés fanyar mosolyt csalt az ajkára: mozdulni érezte férfiasságát, melyből hamarosan a föld férgei lakmároznak mohó lelkesedéssel... Mindegy, legyen az övék... Neki már úgyse lesz rá szüksége.

Nehéz meghalni. Főként annak, aki tudja, milyen élni...

Mindenből a legjobbat követelte ki magának, nem elégedett meg az átlaggal soha. Jogot formált a halandók számára elérhető valamennyi élvezetre. Mámorosan ünnepelte, ha ellenfelei, pályatársai belerokkantak a vele folytatott küzdelembe, és kegyesen, leereszkedően fogadta, ha az őt ajnározó, apró kiváltságokkal bíró nyájhoz kívántak csatlakozni. A költészet atyjának neveztette magát, ő határozta meg, mi értékes és mi alávaló. Tisztában volt az irodalmi értékekkel, de számtalanszor hazudott. Önös érdekből. Mert ugye, nála kiválóbbat nem írhatott senki.

Elvigyorodott. Meg kell hagyni, színésznek sem volt utolsó... Olykor még az ellenzék szerepét is magára vállalta, hogy árnyaltabbá tegye a róla alkotott képet. Néhányszor az uralkodónak is beszólt... Szellemesen, kedvesen oktató, atyai hangon. Jól ismerte a királyt, tudta, meddig mehet el. Tisztában volt vele, mennyit enged meg az ő gyámolítottjának az a szerencsétlen bábu. Egy kritika, tíz nyalás. Hehe. Sose vetette el a sulykot. Na jó... Egyszer-egyszer azért túllőtt a célon. Ilyenkor gyorsan kerített egy cikornyás magyarázatot, mely után a megalázott mentőövként kapott. A pojácából újra bölcs lett, a félreértésből dicsfény. Minden a helyére került.

Nem könnyű meghalni. Azazhogy... meghalni könnyű... Csupán a tettekkel nehéz elszámolni. Mindig ettől félt. Titokban remélte, hirtelen ragadja el a kaszás. Hogy nem kell diszkréten gyertyafényes szobában, puha ágyikóban szembenéznie önmagával. Ráadásul éppen az a szerve hagyta cserben, melyet oly vehemensen kímélt, érzelmi ügyekben alig használt.

Hideg tekintetű, pufók szolgálólány csoszogott be a szobába.

– Parancsol valamit, uram? – kérdezte szenvtelenül.

Erőlködve fordította felé a fejét. A lány szemét kereste a gyenge, ide-oda libbenő fényben. Megrettent a látványtól. Hát igen, szolgákkal sose alakoskodott. Nem maradt ereje hozzá. Most mégis szíven ütötte a közöny mögött meglapuló gyűlölettenger. Aztán a szemközti falon lógó, kisméretű női festmény vonta magára a figyelmét. Lassan ráemelte mutatóujját.

– Add ide azt a képet, és távozz! Ne zavarjon senki! Csak ő... Tudod, kire gondolok...

A cseléd bólintott, kezébe nyomta a portrét és ment.

Nem nézett utána. Felhúzott lábának támasztotta a szívének oly becses emléket, szemlélte egy ideig, majd fáradt mozdulattal pihegő keblére ölelte. Szegény, drága Katalinom... – gondolta fásult aggyal. – Már nem tehetem jóvá a számtalan ocsmányságot, melyekkel bemocskoltam ártatlan lelkedet... Még a túlvilágon sem találkozhatunk... Rám a másik nagyúr feni véres agyarait. Bocsáss meg a sok megaláztatásért! Az ébren töltött éjszakákért... Pontosan tudtad, hol járok, és mit teszek... Elfogadtad a hazugságaimat... Igen, élveztem a dicsőséget! Bevallom, nem bántam meg semmit... Sajnálom... Nem illettél a világomba. Bűnös azért vagyok, mert asszonyommá tettelek! – Lehunyta a szemét, önfényező érvekként felhasználható múltszeletek után kutatott. – Emlékszem ám az égszínkék ruhádra, a bálra, melynek pillanatok alatt királynőjévé emelkedtél, az első, gyermekien éretlen csókodra, a selymes bőrödre, a karcsú derekadra, az álmaidra, a nevetésedre! – Hatalmasat sóhajtott. – Méltóbb hitvesre nem akadtál? Miért szeretted feltétel nélkül, halálba vezető utad kikövezőjét? Netán kényszer hatására cselekedtél? Ugye nem! Igaz, én írtam át a sorsodat... És te hagytad... Sőt, te akartad így. Engedj hát békében elmennem! Kérlek...

Tudta, nem kaphat feloldozást. Holtakat meggyőzni lehetetlen. Önámítás, elkésett térdre hullás nem befolyásolja a lélekbe írt, kitörölhetetlen tetteket. De talán az élő, a másik szívfájdító enyhíthet valamicskét az ítéleten... Ebben még reménykedett. Csak jönne már! Nehogy késő legyen...

A tanítványát várta. Ó, Isten, mennyire ártatlan az a gyerek! Milyen naiv! Álmában se gondolná, hogy az orránál fogva vezették... És éppen az ő imádott, rajongásig szeretett tanítója tette ezt vele...

A szavakat keresgélte. Miként közölje vele az igazságot? Kiengeszteli vajon a pénz, a vagyon? Biztosan. Ki tudna ellenállni a gondtalan élet ígéretének? Az érett asszonyoknak, a vágytól kipirosodott arcú lánykáknak. Talán nem is kóstolt még fehérnépet... Nem is élt még. Miért nem látszik ez a versein?

Nyílt az ajtó, a szolgáló száraz hangja csapott végig a helyiségen. Fogalma sem volt róla, mekkora érzelmi vihart kavar szavaival gazdája lelkében.

– Ferenc fiatalúr megérkezett – jelentette unottan.

– Tedd azt a széket az ágyamhoz, és küldd be! – mondta a mester. A festményt gyengéden az éjjeliszekrényre helyezte, vetett rá egy búcsúpillantást, majd az ajtó felé fordította a fejét. Szíve a torkában dobogott.

Ferenc szélvészként száguldott végig a szobán. Letérdelt az ágy mellé, és vigyázva markába fogta a haldokló kezét. Ártatlan ifjúsága minden hevületével adta át magát kínzó érzéseinek.

– Ugye, csak tréfálsz, mesterem? Apám... Ha te meghalsz, a világ is elpusztul! Színeit veszti minden! Ki emeli csodává az eget, a földet, a szerelmet, ha te nem leszel?!

A mester meghatódott.

– Itt maradsz te... – Kiszabadította a kezét, és leültette a fiút. – Nagyon kérlek, hallgass végig! Ne szakíts félbe, mert sürget az idő! Odaát már melegítik az üstöt... Csend legyen! Egy... vallomással tartozom neked, fiam... Ha megbocsátasz, boldogan halok meg...

– Megbocsátásról beszélsz? Nem emlékszem, hogy bántottál volna... – tiltakozott a tanítvány.

– Ne szólj közbe! – csattant fel az öregember rekedt hangja. – Halld hát az igazságot! Hazudtam neked, aljas módon becsaptalak! A hiúságom, az önteltségem vezérelt. Nem bírtam elviselni, hogy jobb vagy nálam! Tehetségesebb. Csaknem valamennyi költeményed az enyémek fölé kerekedik! Azok a legjobbak, melyeket leginkább pocskondiáztam... Nem engedhettem a világ elé őket, mert nyomban rádöbbent volna az udvar, hogy nem én vagyok az ország koszorús költője... Hogy bízhattál bennem enynyire elvakultan? Aki ilyen verseket ír, annak tudnia kellett volna minderről! De most jóváteszek mindent! Rád hagytam a vagyonomat, abból bőven futja kiadásra! És végre elfoglalhatod méltó helyed az udvarnál! Elő azokkal a munkákkal, legyen tiéd a hírnév! – Elakadt, levegő után kapkodott. – De előbb... meg kell bocsátanod... Ugye, megbocsátasz?

Nyomasztó, végtelennek tűnő csend telepedett a helyiségre. A tanítvány magába roskadtan gubbasztott a széken. Fejében oly vadul kavarogtak a gondolatok, hogy képtelen volt megragadni bármelyiket is.

– Nincsenek verseim... Valamennyit elégettem... Mert azt mondtad, gyengék... – motyogta végül réveteg szemmel. Még a félhomályban is látszott a sápadtsága. – Vagyonra nincs szükségem... Az igazi költőt megrontja a gazdagság... Ugye, mesterem... – Egy pillanatra elakadt a hangja, Katalin asszony portréjára vetődött a tekintete. Csak nézte, nézte a bájos arcot, hosszan, elmélázva. Hirtelen keménység uralta el tiszta vonásait. – Én is tartozom egy beismeréssel, mesterem... Remélem, megbocsátasz!? – suttogta. – Nem érdekelnek a verseim, a hazugságod... Engem mindenért kárpótoltak a légyottok, a boldogító, vad ölelkezések Katalinnal! Ifjú nem remélhet többet e gyarló világtól... Szívemben őrzöm huncut, sóvár szemvillanásait, aktusért esdeklő csábos mosolyát... Gyertyafényben ragyogó, mezítelen nimfateste itt tündököl az agyamban. Bármikor előhívhatom, és újra magamévá tehetem... Istenem, mily ingerlően domborodtak azok a tejszínű keblek, mennyit munkálkodtak férfiasságom kiteljesítésén! Meggypiros mellbimbóit ma is a szájamban érzem. Simogatásra termett öle itt bizsereg a tenyeremben, ujjaimon érzem sikamlós nedvét. Odaadó csókjai emlékétől ma is vérrel telik az ágyékom, tüzesen virgonc nyelve a hímtagomat ingerli... Jaj, istenem! – Lélegzete felgyorsult egy röpke pillanatra, de hamar erőt vett magán. – Köszönöm neked, hogy elhanyagoltad! Köszönöm, hogy a karjaimba kergetted... És bocsáss meg... Bocsásd meg nekem, hogy néha nagyokat kacagtunk rajtad... Én is megbocsátok.

A mester indulatosan az ifjú felé kapott, ám az erőtlen mozdulat nem érte el az időközben jéggé fagyott arcot. Szeme vérben forgott, hörgésszerű szavak törtek elő a torkából.

– Te, te valóban... Hogy merészelted!? Kígyót melengettem a keblemen! Kígyókat! Legyetek átkozottak mindketten! Hálátlanok!

Az udvari költő teste görcsbe rándult, levegő után kapkodott. Egyetlen dühödt sóhajjal adta át lelkét az ördögnek. Alig szenvedett.

A ifjú ráborult és sírt. Az illúzióit siratta. Majd a vénember égnek meredt szemét nézte. Reszketve, csalódottan.

– Nyugodj békétlenül, mesterem...

Felpattant, és átviharzott a bűnnel szennyezett szobán. Hányinger környékezte, friss levegőre, csillagokra, tisztaságra vágyott. Úgy érezte, valami abroncsként szorítja össze a fejét. Talán a legjobb hazug poétának kijáró babérkoszorú...

(A Szlovákiai Magyar ĺrók Társasága által meghirdetett Az Év Irodalmi Alkotása 2007 jeligés pályázat közönségdíjas műve.)