Haláljelek, halálhelyjelek a folklór tükrében

VOIGT VILMOS

L. Juhász Ilonának a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja kiadásában 2013 karácsonyára megjelent könyve mind ez ideig a legrészletesebb áttekintése az ilyen szlovákiai és magyarországi emlékeknek. A szerző – akinek jó érzéke van az új jelenségek felfedezéséhez – két évtizeden át gyűjtötte anyagát, és azt is tudjuk, ez idő alatt több tanulmányban foglalkozott a téma egyes részeivel. Jelen munkájában tüzetesen megvizsgálja a magyar tudománytörténetet, megállapítja, hogy az eddigi magyar leírások nem értelmezték a jelenséget vagy annak részeit: általában csak mozaikszerűen érintették a témát. Mára érhettünk el odáig, hála éppen L. Juhász Ilonának, hogy a maga komplexitásában lássuk a haláljelek, helálhelyjelek témakörét.

A harmincnégyes kőnél… áttekintés, szerzője nem vész el a részletekben, nem idézi szöveg szerint mindazt, amit az ilyen emlékekről feljegyzett. Annál fontosabb, hogy szemléjében igen sok ide (is) tartozó jelenséget mutat be, könyve igen logikus, részletesen tagolt. Mivel adatfelvétele pontos, megállapításai valóságosak, az olvasó nem is ellenkezik vele, inkább továbbgondolja azt, amiről olvasott, és a maga példáit megpróbálja elhelyezni a bemutatott fejezetekbe.

Már a könyv legelején felveti a szerző a megnevezés problémáját. Miért volt célszerű a korábban használt haláljel megnevezést halálhelyjelre cserélnie? Logikus választ kapunk: mivel ez utóbbi emlékjelek konkrétan a halál helyszínén vannak, és az ottani jelképzés a funkciójuk. A haláljelek viszont legtöbbször másutt vannak, mint ahol a halál bekövetkezett – a temetőkben, amelyeket a legtöbb kultúrában el is különítenek a mindennapi élet színterétől. Noha a temetői haláljelek is lehetnek szimbólumok, a halálhelyjelek sokkal egyszerűbben és nyilvánvalóbban ikonikus jellegűek: egy bukósisak, egy rendszámtábla ugyan elképzelhető lenne a temetői sírjeleken is – ám ott nem, az utak mentén viszont tipikusnak nevezhető. Az út menti emlékjelek felépítése azonban elválaszthatatlan a sírjelekétől (tágabb értelemben a szakrális kisemlékektől), és L. Juhász Ilona be is mutatja ezt a kölcsönhatást.

A könyv kitér a balesetek megelőzését célzó különféle óvintézkedésekre, megelőző rítusokra is. Például a keleti kereszténységben ismert az „útonjárók Máriája”, amelyet kis fémikonként az utazók csakugyan magukkal vittek. A modern autószentelés – amikor Szent Kristóf matricákat vagy szentképeket osztanak – ehhez képest propagandisztikusabb, ám „olcsóbb” megoldás. (Egyébként épp e mondatok írása közben látom, hogy a Travel Channel a barcelonai szent kristófos autószentelést mutatja, amely eszerint turistacsalogatóként szerepel a televízióban…)

Ha valaki meg akarja határozni, milyen tudományszakhoz is tartozik ez a könyv, látszólag könnyű dolga van: modern néprajzi tárgyúnak tarthatja. Én azonban jobban hangsúlyoznám, hogy a néprajzon belül folklorista szemléletű ez a munka, és nem csupán akkor, amikor a halálos balesetek színhelyén megjelenő szellemekről (fehér menyasszony, hideget fuvalló óriásdenevér) közöl adatokat. A könyv kitűnő megfigyeléseit, részletes leírásait olvasva felvetődik például a szerencsétlenül jártak túlvilági „státusának” a kérdése. A leghatározottabban a római katolikus egyház képviseli azt a gondolatot, hogy a halálra fel kell készülni, és ezt a folyamatot az utolsó kenet csak befejezi és szentesíti. A hirtelen elhaltak tehát nem egyszerűen jutnak el az örökkévalóságba, a mennybe. Ezt a befejezetlenséget valahogy fel kell oldani, egyebek között erre utalnak a halálhelyjelek. Vajon mi tükröződik ebből a szövegekben? Különösen erős-e az ilyen felfogás akkor, ha fiatalok hunytak el?

Nyilvánvaló, hogy az emlékjelek állítói nem ócsárolják a halottakat, nem nevezik megérdemelt büntetésnek a halált: az italozás, a gondatlan vezetés, a sebességőrület vagy éppen a drogozás „logikus” következményének. Nem tudom, hogyan lehetne olyan statisztikára szert tenni, mely rögzíti, összesen hány országúti halálos baleset után nem állítanak emlékjelet, és miért. Közismert a protestáns teológiában az a felfogás, hogy nem a halottaknak, hanem az élőknek szól a temetési prédikáció. Hány adatunk van arra, hogy a pap néven nevezi a szerencsétlenség okát és óva inti nemcsak a lelkiismeretlen gázolót, hanem a buli után száguldozó motorosokat is? Ha bíróságra kerül a haláleset, ott valószínűleg bátrabban fogalmaznak az ügyvédek és a bírák… A halálhelyjelek önmagukban is felvetik ezt a problémát – és ha látszólag hallgatnak is róla , az is vélemény.

Komáromban megint megszületett egy olyan monográfia, amelyről példát vehetnek mind a szlovák, mind a magyar kollégák – nemcsak adatait, hanem szemléletét tekintve is. Ezért L. Juhász Ilona nemzetközi mércével is társtalanul sokrétű és kiváló munkája remélhetőleg nemcsak őt ösztönzi a folytatásra, hanem másokat is.

L. Juhász Ilona: A harmincnégyes kőnél... Haláljelek és halálhely-jelek az utak mentén. Fórum Kisebbségkutató Intézet – Etnológiai Központ, Somorja–Komárom, 2013.

A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem folklore tanszékének emeritus professzora