Háborúban nincs kegyelem

A tizenkét éves Ofélia (Ivana Baquero) várandós édesanyjával, Carmennel (Ariadna Gil) egy északi spanyol falubeli elhagyatott malomhoz igyekszik anyja új férjéhez, a kimért és zsarnok Vidal (Sergi López) kapitány főhadiszállására. A leendő szadista apa válogatott kínzási eszközökkel próbálja szóra bírni az elfogott gerillaharcosokat. A kislány már korábban is rajongott a tündérmesékért, most a helyzet kegyetlensége miatt a maga által alkotott mesevilágba menekül. Egyszerre megelevenednek a mesebeli lények, de a kép korántsem megnyugtató. Sőt: összeolvad a vad és erőszakos világ kilátástalanságával. A fegyverropogások, robbantások kereszttüzében megjelenik egy tündér, hogy elvezesse a kislányt egy elhagyatott, titokzatos kőlabirintusba. A hely őrzője egy faun, aki meggyőzi a lányt, hogy nem más, mint az alvilági tündérkirály rég elveszett gyermeke, az elfeledett birodalom jövőbeni hercegnője. Ám ahhoz, hogy visszatérhessen képzeletbeli otthonába, valódinak hitt édesapjához, három próbatételt kell megoldania. Ofélia a felkelők egyik szimpatizánsával, Mercedesszel (Maribel Verdú) köt szoros barátságot. Segítségével megoldja a nehéz feladatokat, de nem kerülhető el a tragikus végkifejlett.

Fájdalom útvesztője

A spanyol polgárháború alatt játszódó történet az emberi kegyetlenség és bestialitás világát ábrázolja. A rendező az emberiségről alkotott véleményét tárja a nézők elé a felkavaró alkotásban, melyben a kegyetlenség és az erőszak a mindennapok része. Egy olyan világba kalauzolja el a nézőket, ahol minden csupa fájdalom, kín és düh. A történetet kiválóan aláfesti-kiegészíti a kép- és hangvilág. Látványosan, és őrülten naturálisan. A horrorisztikus elemeket komor színek teszik még élethűbbé. Minden egyes kameraállás, minden mozgás tökéletesen eltalált, nincsenek klisék. A történetet nem teszik elcsépeltté az unalomig ismételt karakter nélküli jelenetek. Minden a helyén van. Mindenki jó időben, jó helyen szólal meg, és néha a premier plánban bemutatott ijedt tekintet teszi még hátborzongatóbbá a filmet. Egyedüli hiányosságnak a hajtóvadászat hétköznapivá való degradálást, illetve a kislány mesevilágba történő belépésének fantáziátlanságát lehet hibaként felróni. Ám ez a történet szempontjából mellékes, ahogy az egyes elvarratlan szálak sem zavaróak. Szimbólumokkal és képekkel mesél a történet. Az ártatlanság erejéről, az önfeláldozásról szóló misztikus rémmese egyszerre káprázatos és borzasztó. Az élet útvesztőjében eltéved, akinek nincs világosan kitűzött célja.

A kevesebb több

A Faun labirintusa című filmet Guillermo del Toro írta és rendezte. A negyvenkét éves direktort nem nagyon kedvelik Hollywoodban. Eddigi munkái (Mimic – A Júdás-faj; Penge II.; Pokolfajzat) nem kerültek be a filmtörténelem remekei közé. Legutóbbi alkotása azonban minden várakozást felülmúl. Bebizonyítja, hogy ha van egy kiválóan megírt és megszerkesztett történet, annak elmesélését nyugodtan rábízhatjuk ismeretlen színészekre. Hiszen ez esetben maga a történet vonzza a nézőket, nem pedig a dollármilliós gázsiért dolgozó hangzatos nevű sztárok. A rendező még egy nagyszerű dolgot tud: a lehető legjobb ismeretlen szakemberekkel veszi körül magát, akik könnyen a jövő filmiparának meghatározó formálóivá válhatnak. A csodaszép képekért Guillermo Navarrónak lehetünk hálásak, a zenéért Javier Navarrete érdemel dicséret. Nem beszélve a korhű kosztümök készítőiről, Lala Huetéről és Rocío Redondóról. A közel kétórás megindító film tizenhat éven aluliaknak nem ajánlott.