Ha rosszkedvű, beül egy bárba, vagy csavarog egyet

Bruce Weber felvételeA fotók pedig, Bruce Weber fotói nemsokára meg is jelentek róla a L’Uomo Vogue oldalain. Matt Dillon köldökig nyitott csíkos ingben, fekete nadrágban, behunyt szemmel énekel. Matt Dillon fehér trikóban, fekete bőrmellényben, ábrándos tekintettel. Matt Dillon fekete pólóban, cigivel a szájában, derekán fehér lepedővel. Lazaság, betörhetetlenség, vadság és érzékiség árad a képekből. Egy új Marlon Brando kihívó mosollyal, rokonszenves szemtelenséggel, ellenállhatatlan vonzerővel. Impozáns külsőhöz izgalmas lélek. Aztán ugyanez az arc huszonhét évvel később, ugyancsak Bruce Weber objektíve előtt. Matt Dillon fehér pólóban, farmernadrágban, partvisra támaszkodva egy konyhaszekrény előtt. Matt Dillon könyvvel a kezében egy terebélyes bőrfotelben. Matt Dillon elegáns zakóban, fehér ingben, egy pohár ásványvízzel. Ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet, de most már negyvenhárom év nem könnyű terhével. Válla izmos, akár egy hordárnak, de a szíve olyan, mint egy kisgyereké. A képek is egytől egyig erről beszélnek. Szerepei szerint azonban tud ő más is lenni. Született gazember, veszedelmes fenevad, mocskos csirkefogó. Őszinteség, nagy fokú intelligencia, értelem és érzelem járja át játékát. Matt Dillon korosztálya egyik legjobb arca, Hollywood egyik legmarkánsabb tehetsége. New York külvárosában született 1964-ben, apja bróker, anyja háziasszony, aki hat gyereket nevel. Matt mellett még négy fiút és egy lányt. Az öt fiú – Kevinből ugyancsak jó nevű színész lett – Bruce Weberre is akkora hatással volt, hogy Beauty Brothers címmel rövidfilmet is készített róluk. New York azonban a két Dillon gyerek közül sokáig egyiket sem akarta magához ölelni. A váratlan lehetőség elsőként Matt számára teremtett helyzetet. Amikor Karlovy Vary fesztiválján arra kértem őt, elevenítse fel azt a bizonyos nagy napot, lezserül a hajába túrt, könnyű nyári zakóját egy üres székre dobta, és pár mondattal pillanatok alatt felelevenítette a régi történetet.

Bizonyára olvasta valahol, hogy eleven kamaszokat keresnek ilyen-olyan szerepre.

Én? Olvasni? Akkoriban nem is vettem újságot a kezembe. Tizennégy évesen vad, majdhogynem kezelhetetlen csávó voltam. Bunyóztam, cigiztem és kísérleteztem…

… mivel?

A drogokkal. Igen. Ne felejtse el, a hetvenes évek második felében járunk, azok még más idők voltak. Minden óriási titokban zajlott, vagy egy eldugott helyen, vagy az éjszaka leple alatt. Nappal semmi. Vagy éppen hogy csak. A gimnáziumban természetesen nem én voltam az osztályban a legjobb. Eszembe sem volt, hogy tanulni kellene. Ami az órán a fejembe ment, az ott is maradt, de hogy én egy percet is töltöttem volna a könyvek felett, olyan nem volt. Vagy lógtam, vagy szöktem éppen, vagy csavarogtam. Haza általában csak az este vitt. Ha apám arról faggatott, hol jártam, mit csináltam, gyorsan kitaláltam valamit. Anyám sokat gyötrődött miattam, egyvalamit azonban biztosra vett: elveszni nem fogok az életben. Ezt világosan láttam. „Apád vére folyik benned szokta mondani, amikor már ott ültem az asztal mellett, csak arra vigyázz, rendőrkézre ne kerülj!” Akkor is épp lógtam, amikor Jonathan Kaplan asszisztensébe botlottam. Jól megbámult a fickó, aztán alaposan kifaggatott, ki vagyok, mi vagyok, s mikor látta, hogy nem egy megszeppent verébbel társalog, hanem egy dörzsölt, kalandvágyó fiúval, kibökte, hogy egy készülő filmhez keresnek arcokat.

Meghallgatás, próbafelvétel?

És egy jó nagy maszlag, amit beadtam nekik. Érdekessé akartam tenni magam. Kitaláltam egy történetet, hogy apám is, anyám is alkoholista, így nekem kell eltartanom a testvéreimet. „Dolgozni jársz?” – kérdezte Kaplan. Nem, feleltem. Kirámolom az éjszakai boltokat, összelopkodom a másnapi kaját. Ha dolgozni járnék, nem lenne, aki vigyázna az öcséimre. Úgy hazudtam, olyan folyékonyan, mintha szerepet játszottam volna. A végén aztán színt vallottam. Röhögtem egy jót, és elmondtam nekik, hogy az egész mesét csak kitaláltam. Semmi sem igaz a lopásokból, és a szüleim is rendes emberek, csak én vagyok ilyen kalandéhes csávó. Annyira tetszett a szövegem, hogy nem is nagyon akartak elengedni. Azt mondták, épp egy ilyen fazonra lenne szükségük. Én meg, hogy „Oké, fiúk, akkor a tiétek vagyok!” Hát, így kaptam szerepet A csúcson túlban. Jó kis csapat volt a miénk. Tom Cruise, Rob Lowe, Patrick Swayze, Emilio Estevez…

… ugyanabban a filmben?

Igen.

És milyen karaktert kapott Kaplantól?

Egy nagyszájú utcagyereket. Amiben az volt a jó, hogy egy az egyben önmagamat adhattam. Naná, hogy természetes voltam! Anynyira, hogy az ezt követő filmekben is ugyanezt a fazont kérték tőlem. A vagány, belevaló kölyköt, aki nem riad vissza semmitől, s olykor bizony fejjel megy a falnak.

Tinisztár lett az addig ismeretlen fiúból.

Pénzem lett és rengeteg csajom. A pénzből haza is adtam, a csajokat sorra lecseréltem. Mást sem hallottam magamról, csak hogy ilyen jó vagyok, meg olyan hiteles, és különböző tinimagazinok közölték a képeimet. Szerencsém volt, hogy mindez nem tudott elszédíteni.

Ennyire okosan viszonyult a dolgokhoz?

Hogy mennyire voltam okos, azt nem tudom, de mivel mások azok voltak körülöttem, igyekeztem megfogadni minden tanácsukat. Tetszett, amit csináltam, színész akartam lenni. Nem tinisztár, jó színész! Be is iratkoztam egy New York-i színiiskolába, hogy ha majd egy nehezebb feladatot kapok, azt is képes legyek megoldani.

Honnantól számítja profi színésznek magát?

A Rablóhaltól. ’83-ban forgattuk Francis Ford Coppolával.

A Kívülállókat is vele forgatta.

Ez volt az én nagy szerencsém. Hogy rögtön a pályám elején egy ilyen óriási kaliberrel dolgozhattam. És ezután talált rám Gus Van Sant, a híres független filmes, aki előbb a Gyógyszertári cowboyokban, nem sokkal később pedig a Majd megdöglik érte című rendezésében adott szerepet.

Ez utóbbiban Nicole Kidman partnere lehetett.

Nicole akkoriban még nem volt olyan nagy sztár, mint ma, gyorsan egymásra hangolódtunk.

Neve Campbellről és Cameron Diazról is szívesen hallanám.

Neve-hez a Vad vágyak, Cameronhoz a Keresd a nőt! köt. Erotikus thriller az egyik, bolondos vígjáték a másik. Neve pusztán a partnerem volt, Cameronhoz többéves kapcsolat fűzött.

Liv Tyler?

Érzéki csalódás.

A film címe. De egyébként?

Gyönyörű. Mást nem mondhatok. Nem lenne illő.

FBI-ügynököt alakított a Golden Gate-ben, második világháborús katonát A lázadóban, Los Angeles-i zsarut az Oscar-díjas Ütközésekben. Szereti az ilyen egyenruhás figurákat?

Nekem az egyenruha is csak jelmez. Egy a sok közül. De sejtem, miért tette fel ezt a kérdést. Vannak kollégáim, akiket valóban boldoggá tesz, ha uniformist ölthetnek. Elhitették magukkal, hogy növeli a férfiasságukat. Ennyire hiú én azért nem vagyok.

Az Ütközésekben nyújtott alakításáért Oscar-díjra jelölték, amelyet végül is Philip Seymour Hoffman kapott meg a Capote-ért. Megviselte a veszteség?

Egyáltalán. Nem is lovaltam bele magam, hogy megkapom. Jólesett, hogy gondoltak rám, de tudtam, színészi kvalitásaimon semmit sem változtat, ha netán nekem ítélik a díjat. Attól nem lesz jobb színész az emberből, hogy otthon Oscar-szobrot vagy éppen Golden Globe-ot szorongathat. Ez utóbbit egyébként, épp ezért az alakításomért, megkaptam. Egy ilyen díj legfeljebb a presztízsét növeli a színésznek. Egyébként azt sem hiszem, hogy az Ütközésekben valami rendkívülit nyújtottam. Egy rendőr, aki visszaél a hatalmával. Előbb megaláz egy fekete férfit, aztán az élete kockáztatásával megmenti a feleségét egy felborult és robbanás előtt álló kocsiból. Tetszett a szerep, örömmel játszottam, de egy pillanatig sem állítom, hogy ez lenne a pályám csúcsa.

Öt évvel ezelőtt rendezőként is bemutatkozott, méghozzá egy remek szerzői filmmel, a Szellemek városával. David Lynch szerzőtársával, Barry Gifforddal írta a forgatókönyvet, ön játssza a főszerepet, egy fehér galléros bűnözőt.

A Szellemek városában minden összejött, amire vágytam. A rendezés már régóta vonzott, csak nem találtam kedvemre való anyagot. A hosszas válogatás után úgy éreztem, inkább akkor találok valakit, akivel én magam írok egy izgalmas történetet. Barryvel élvezet volt a munka. Ha egyikünk leállt, a másik azonnal továbbrángatta. Ha azt mondtam: „Bocsáss meg, én most holtpontra jutottam”, Barry már szikrázott is az ötletektől. Aztán… én imádok utazni. Dél-Kelet-Ázsia országaiban valamitől nagyon otthon érzem magam. A Szellemek városát Kambodzsában forgattuk. Phnom Phen nyüzsgése egyszerűen káprázatos. És az sem utolsó élmény, hogy olyan társakkal dolgozhattam a filmben, mint Stellan Skarsgard, James Caan vagy Gérard Depardieu.

Tótumfaktum?

Charles Bukowski. Egy zseniálisnak kikiáltott amerikai költő. Egy alkoholista író, aki a beatnemzedéknek úgy volt tagja, hogy nem is akart az lenni, s akit a hírnév, az elismerés igen későn, idős korában ért el.

Hiteles alakításával itt is lenyűgözött. Nehézkes mozgásával, furcsa gesztusaival, a folyamatos részegség és szétesés érzetét keltő állapotával az önpusztítás döbbenetes mozzanatait mutatta meg.

Amikor azt kérdezik tőlem, milyen módszerrel formálok meg egy figurát, mindig azt válaszolom: nem tudom. Csak egyvalamiben vagyok biztos. Hogy nálam a szerep megformálása belülről kifele történik, és nem fordítva. Bukowski esetében ez úgy zajlott, hogy elolvastam a verseit, elbeszélgettem a feleségével, aki elárult róla egyet s mást, s az alapján alakítottam ki magamnak egy képet, amelyet aztán megmutattam a rendezőnek, majd a nézőknek. Hogy jó utat jártam végig a szereppel, azt abból is sejtem, hogy Linda, Bukowski felesége megkeresett a bemutató után, és megajándékozott a kultikus költő egyik rajzával és utolsó verseskötetével. Ami számomra egyértelműen azt jelentette: elfogadta az alakításomat.

Ha jól tudom, ’93-ban tett egy nagy körutat Ázsiában. Bejárta Thaiföldet, Vietnamot, Laoszt, Kambodzsát… a buddhizmussal milyen a kapcsolata?

Nem lettem buddhista, megmaradok annak, aki vagyok. Katolikusnak. Még akkor is, ha a keresztény hit számomra másról sem szól, csak szabályokról és tiltásokról. A buddhizmusban azt érzem mérhetetlenül rokonszenvesnek, hogy nyitottságot és belső egyensúlyt hirdet, nem kényszerít rá semmit az emberre. Az én szélesebb családom ír katolikusokból áll, a szüleim évekig egyházi iskolába járattak. Nem akarok én senkit megbántani azok közül, akik a formálásunkkal, nevelésünkkel, tanításunkkal voltak elfoglalva, de nagyon vártam, hogy elszakadhassak tőlük. Én a szabadságot szeretem, nem bírok elviselni semmilyen kötöttséget.

A házasság gondolatától is ezért berzenkedik?

Néha azért felötlik bennem, hogy milyen jó lenne, ha reggelente, indulás előtt megpuszilhatnám a feleségem és az iskolába tartó gyerekeimet, de meg is nyugtatom magam gyorsan, hogy az én életem már más mederben folyik. Eszembe sincs csak azért megnősülni, mert az „gazdaságilag kifizetődőbb lenne”. Látom, amit nem lehet nem látni: korábban a házasság szent dolog volt, most inkább csak szerződéskötés. Nem is a kiválasztott nővel köti össze az életét az ember, hanem az ügyvédjével. De ha majd megtalálom azt a valakit, aki teljes mértékben elfogadja az én rendszertelenséggel teli életemet, bizonyára én is megadom magam. De addig…! Addig azt mondom: így is jó, hiszen a kamera előtt ennyiféle örömöt megélhettem már! Ha pedig rosszkedvűen ébredek, beülök egy bárba az East Village-ben, vagy ha több időm van, elmegyek csavarogni Olaszországba. A szabadságnál nincs nagyobb csoda az életemben. De bocs’, ezt épp az előbb említettem.