„Ha mond valamit, akkor a mögött százszázalékosan ott van...”

Az Osztrovszkij-darab huszonháromszor ment, a Peer Gynt, nyári produkcióként mindössze kétszer. Hogy mégis miért vállalta Törőcsik Mari Aase anyó szerepét? Kaszás Gergő miatt. Ezt ő maga mondta ki, még a bemutató előtt.

Szakmai kapcsolatuk nem új keletű, hiszen már főiskolás korában személyesen ismerték egymást. De mi volt a legelső élménye Törőcsik Marival?

Színházra nem nagyon emlékszem. Filmes emlékeim vannak róla, és egy tévéműsor, amelyet a férje, Maár Gyula rendezett. Kint voltak Vietnamban, és ott fogadtak örökbe egy kisfiút, de az is tetszett, hogy Mari a játéktechnikát illetően ott is mindenféle új utakat keresett. Ez így megmaradt bennem. Én már akkor középiskolás lehettem, erősen vonzódva a színészet felé. Rendszeresen bejártam a rádióba, ahol Kornis Mihály, Kertész Mihály néven tízéves gyerekeknek stúdiót vezetett. Az nagyon komoly iskola volt. Ott nem sztárocskákat képeztek, mint mostanában, s mivel rengeteg rádiójáték készült, én is ott bohóckodtam. Eleinte ugyan régésznek készültem, tizennégy éves korom körül azonban, amikor középiskolába mentem, a színészet mellett döntöttem. Közben megtudtam, hogy van egy színésznő, Törőcsik Mari. Láttam a filmjeit, és nagyon tetszettek. Tudtam, hogy sikerei vannak Cannes-ban, Karlovy Varyban és másutt, de ez olyan nagyon sok mindent nekem nem jelentett. A rádióban, úgy emlékszem, nem is találkoztam vele, ellentétben Ruttkai Évával és Páger Antallal, akikkel még dolgozni is volt lehetőségem. Főiskolás koromban aztán mindkét Gábortól, a Székelytől és a Zsámbékitól is, akikkel akkor már jó viszonyban volt, nagyon sokat hallottam Törőcsik Mariról. Harmadévtől pedig tanított is bennünket.

Szerencsés osztály lehettek, hiszen Törőcsik Mari sem előtte, sem azóta nem tanított a főiskolán.

Minket is csak fél évig tanított. Illetve, dehogy tanított! Kurzust adott görögökből. Zsámbéki Gábor kérte meg őt, hogy foglalkozzon velünk. Nagyon helyes órák voltak ezek. Azzal kezdte, hogy neki fogalma sincs, hogyan kell görögöket játszani, de most fél évig erről fogunk beszélni. Nagyon furcsa, finom dolgokra hívta fel a figyelmünket, amelyekről később kiderült, mennyire fontosak a színpadon. Például, hogy mit jelent a színészi készenlét, mi az, hogy koncentrálni. Az ember, főleg, ha civil, úgy képzeli: összpontosítani annyit jelent, hogy jól összeszorítom a fogam, és nagyon erősen gondolok valamire. Nagy túróst! Ebből csak görcs jön ki, más nem. Törőcsik Mari arra tanított meg bennünket, hogy este héttől, vagy ha kell, délután öttől hogyan juthatunk el abba az állapotba, amiből aztán héttől játszani lehet. Meg, hogy miképpen bánjunk a szöveggel. Ő ezt fiatal korában jeles mesterektől, Gellért Endrétől, Major Tamástól és nagy orosz rendezőktől sajátította el. Aztán amikor Balikó Tamás rendezésében játszottuk a Teljes napfogyatkozást, ő megnézte, majd nagyon gratulált Balkay Gézának, aki Verlaine-t alakította, és Rimbaud-ért egy kicsit nekem is, s akkor ez nagyon jólesett. Onnantól már én is képben voltam neki, és a következő vizsgaelőadásunkat is látta, amelyben harmadévesként a Bolondot játszottam. Azt a szerepet, amelyet most ő játszik a Nemzetiben. Tehát ha találkoztunk, tudta, ki vagyok és köszönt.

Aztán, már diplomás színészként, bekerült az Ártatlan bűnösökbe. Abba a darabba, amelyet Anatolij Vasziljev rendezett Szolnokon.

Ez már ’98-ban volt, nyolc évvel azután, hogy elvégeztem a főiskolát. Ott játszottam először a fiát.

Ez nem egy igazán ismert Osztrovszkij-darab.

Vasziljev el is mondta, hogy ez egy poros darab. Sok tekintetben. Ráadásul szentimentális egy kicsit. Vasziljev egyfajta alapanyagként kezelte a művet, és nem titkolta: Mari miatt volt nagyon fontos neki, mert egy idősödő színésznő nagy ívű portréja a darab. Ez volt az egyik szempont, ami miatt ezt választotta. A másik: elmondta, hogy ő már annyira a színháznak él, hogy igazából már nem is szeret másfajta előadásokat létrehozni, csak ilyen színházi történeteket, amelyben a szereplők színészek. A kész előadás aztán sokkal dúsabb lett, mint maga a darab, sokkal több mindenről szólt. Erkölcsről, morálról, vallásról. S ami külön érdekessé tette az előadást: csak a végén derült ki, hogy itt egy anya-fia kapcsolat bontakozott ki. Hogy az ünnepelt fővárosi színésznő a múlt századi Oroszországban egyszer csak találkozik rég nem látott, zűrös, botrányokba keveredett fiával, aki szintén színész, de még nem vitte semmire. Eleinte el is utasítja a színésznő közeledését. „Nekem maga ne segítsen! – mondja erélyesen – Megoldom én magam!” Bár Osztrovszkij csak a darab vége felé leplezi le őket, mindketten csak akkor tudják meg, hogy ki is a másik, kapcsolatuk kezdettől fogva leköti a nézőt.

Két hónapos próbafolyamat során sok minden kiderül a partnerről. Főleg egy ilyen színpadi anya-fia kapcsolatban.

Törőcsik Mari különleges ember. Én akkor hatalmas szerencsének éreztem, hogy az édesanyám hasonló alkat, mint ő. Külsőleg is, belsőleg is. Finom, törékeny aszszonyok mindketten. Marival ezért nagyon könnyen megtaláltam a hangot. Borzasztóan érdekelt az ő dús élete. Vidéken pedig azért jó dolgozni, mert a délelőtti és az esti próba között nincs mit tenni, nem kell OTP-be rohanni, ezért mindig ott üldögéltünk a társalgóban. Hoztam neki egy sört, aztán sikerült belediktálnom még vagy három-négy pikolót, közben kérdeztem, ő pedig elkezdett mesélni. Mivel minden történetére roppant kíváncsi voltam, megeredt a nyelve, és órákon át hallgattam őt a büfében. Valószínű azonban, hogy ha csapnivaló lettem volna a próbákon, vagy ha csak nehezítettem volna a munkáját, akkor nem alakul ki köztünk egy ilyen mély, barátinak nevezhető kapcsolat. Ő nagyon tisztességes, becsületes ember, akinek nincsenek allűrjei, de ha nem tudott volna olyan jól dolgozni velem, magánemberként aligha jutottunk volna el arra a pontra, ahova – magázódva! – végül is eljutottunk. Nagyon kedveltem azt is, hogy soha nem ment intimitásokba a köztünk zajló beszélgetés. Én soha nem panaszkodtam neki, ő se nekem, nem mentünk bele egymás életébe, és mégis nagyon kellemeseket beszélgettünk. S ami legalább ennyire fontos: igazán remekül próbáltunk.

Ami nyilván azért volt, mert szakmailag is hasonlóan gondolkodnak.

Olyan partnerrel, akitől próba közben annyit kapok, mint tőle, még soha nem dolgoztam. És most nem elsősorban szakmai segítségre gondolok, hanem erős jelenlétre. Hogy úgy tud belenézni a partnere szemébe, hogy ha mond valamit, akkor a mögött százszázalékosan ott van. S mivel én is erősen figyeltem rá, tulajdonképpen nem kellett „dolgoznom”, hiszen a válaszaival mindig feldobott. Csak el kellett kapnom a szelet. Csomós Marival is valami hasonlót éreztem a Hamletben. De az viszonylag ritka, hogy enynyire jól tud dolgozni egy partnerrel az ember. Ez hatalmas plusz amellé, hogy egészen kivételes színész. És igen! Bár én egy korosztállyal fiatalabb vagyok, mint Törőcsik Mari, tehát civilben is bőven a fia lehetnék, ennek ellenére nagyon hasonlóan gondolkozunk a színházról. Ez most olyan nagyképűen hangzik, tudom, de a Peer Gynt próbáin is ezt vettem észre. Hogy egy jelenet elemzése vagy már a megoldása során is hasonló felé jár az agyam, mint az övé. Ez is nagyban megkönnyítette a munkát.

Azt is nyilatkozta, hogy „Gergővel azért is szeretek annyira dolgozni, mert nagyon jó partner, ami nem minden színészről mondható el, én viszont már csak jó partnerekkel szeretnék összekerülni”.

Marival nem lehet nem élvezni a próbát. A Peer Gynt extrém helyzet volt. Nagyon rövid ideig próbáltunk. Az írott darab egynegyedét játszottuk. Ez egy nagyon erősen meghúzott változat volt. Peer és Aase anyó két nagyjelenete változatlanul megmaradt, azon kívül igazából nem is találkoztunk a színpadon, tehát mindig csak erre a két jelenetre koncentráltunk a próbákon. Mari minden alkalommal úgy jött be, hogy odaszólt Csizmadia Tibornak, a rendezőnek, hogy „Menjünk inkább sörözni!”. Aztán mégis elkezdtük a próbát, és szólt nekem, hogy „Jó, mi már úgyis ismerjük egymást, a Csizmadia majd mond mindenfélét, mi figyelünk egymásra, én majd mondok valamit, maga arra válaszol, és megcsináljuk, jó?” Én meg mondtam, hogy jó. Több színházban megfordultam már vendégként, amióta eljöttem a Katonából, így elmondhatom: sok helyen azt tapasztaltam, hogy a próbát nem próbára használják a színészek, hanem könnyű kis beszélgetésekre, hogy „Te itt majd csináld azt, én meg majd akkor…” Mari nem ilyen!

Pedig nyugodtan megtehetné.

De nem! Bejött, a szemembe nézett, és azt mondta: „Hazudsz, Peer!” Provokatívan, nekem, Kaszás Gergőnek. Erre én azt feleltem: „Egy nagy túróst! Nem hazudok.” Mire ő: „De hazudsz!” És érzelmileg már fent volt, nagyon fent. Tehát én, a partnere sem maradhattam lent. Hozzáteszem: nem úgy provokált, hogy elkezdett ütögetni, veregetni, hanem egyszerűen bekapcsolta a színészi lényét, és vitt, sodort magával. Ilyen intenzív háromnegyed óra után már nincs is mit próbálni. Felraktuk a jelenetet, Csizmadia hozzászólt, Mari is mondott pár dolgot, de csak úgy, hogy „Hallgasson az öreganyjára, próbáljuk ki!” Kipróbáltuk, és tényleg jobb volt. Meg is jegyezte egyszer, hogy azért szeret nekem mondani dolgokat, mert én meg is csinálom, és neki jó azt látni. Mert vannak, akik idegesek, vagy csak bólogatnak, de nem csinálják meg. Biztosan azért, mert képtelenek rá. Háromnegyed óra nem sok, mi az alatt mégis annyi munkát elvégeztünk, mint egy roszszabb, agyonbeszélt próbafolyamat alatt négy óra során. Mari úgy dolgozik, mintha bekapcsolna egy turbómotort. A tizennégy éves kislány és a bölcs guru egyszerre jön ki belőle. Ha a szöveget még nem tudja is pontosan, már akkor is erősen a dolgok mögé rakja magát, és iszonyatosan pezseg. Mindig jó fajta munka költözik a színpadra, ha elkezd próbálni. Volt a Peer Gyntben egy rövid rész, amelyet a végén a takarásban kellett beolvasnia, miközben szólt a zene. Abban sem lazított. Én még ilyet nem láttam. Ilyen idősen, annyi mindennel a háta mögött ki a fenének kell még bizonyítani? Ez egy iskola, amelyet ő tökélyre fejlesztett. Nagyon a sajátja.

Aase anyó halála a darab egyik szívbemarkoló pillanata.

Ott és azzal ért véget a közös színpadi munkánk. Az első rész végén.

Hogyan búcsúztak a második előadás után?

Lement a fény, én fogtam a kezét, és elindultunk ki, oldalra. A takarásban még megölelt, mondta, hogy nagyon gratulál, és köszöni az egészet, jó munka volt, nagyon örül, hogy ezt velem játszhatta. „Menjen, öltözzön, magának még van itt dolga!” – mondta, és már el is köszönt. Én nagyon szeretek vele dolgozni, és érezteti, hogy ő is szeret velem. Nagyon sok apró dologra hívta fel a figyelmem. Például, hogy induljak el két mondattal korábban, és majd meglátom, hogy jól fogom érezni magam. Igaza volt. ĺgy egy rendező sosem tud segíteni. Az első jelenetnél, amikor átöleltem, elkaptam a derekát. Mondtam is neki, hogy „Tudja, hogy’ néz ki maga a végén? Mint egy csitri. Igen, igen!” Mert olyan huncut, olyan kópé tud lenni, hogy az ember megzavarodik tőle. Tényleg egy tizennégy éves pimasz kiscsaj volt, de a vége előtt, amikor bejött, és „némában” megöregedett, akkor azt éreztem, hogy fel kellene pattanni, odamenni, megfogni, mert mindjárt össze fog esni. És tette mindezt fakszni nélkül. Nála nincs olyan, hogy „Ez az én művészetem, csendet kérek, mindjárt valami nagyot alkotok!” Rettentő könnyedén csinál egészen kivételes dolgokat. Amikor lehunyt szemmel ott feküdt a karjaimban, néztem a vonalakat az arcán, figyeltem a szemét, és azt éreztem: imádom őt. Ezt az ember ide-oda tudja tenni a fejében, miközben a legszívesebben azt mondaná neki, hogy „Ne tegye már ezt velem, mert ej, ha…!” Szóval lenyűgözött, megint lenyűgözött.