Gumiangyal, imaraktár, gyóntatósziréna

SZÁVAI ATTILA

Ifjabb, vagyis hát gyerekkoromban gyakran kíváncsi voltam, mit csinálnak a rendőrök az autójukban, mikor szolgálatban vannak és néznek ki a szélvédőn, mint két membrán. Úerhámagány, ez jutott eszembe most, vagy az ülésről, hogy anti-tornasebesség. Később azon is morfondíroztam, vajon tanítják-e a rendőröknek azt a nagyon rendőri nézést, vagy csak magától jön ez, felveszik a szép kék adjusztírungot, és mindjárt megmerevedik a toka, görcsbe vágja magát a szemöldökcsont, szigorodik a tekintet, ez a dupla biodinamit, fél gondolattal a gyufa előtt. Galkovics szerint csak szimplán szomorúak a rendőrök, akik duplázni szeretnék a szigonynézést.

Tényleg érdekelt már régen a rendőrlét, a gumibot nyers szaga, a rémült nyugdíjasok, mikor az esti utcán véletlenül megreflektorozzák őket, vagy, ahogy szépen kacsintgat a sárga lámpa egy zárlatos kereszteződésben. Aztán kábé a huszadik krumpliásáson túl és a harmincas táblán innen az sípoltatta meg a mentális tolatóradart bennem: talán csak-csak beszélgetnek ezek egymással, ha nem látszik is. Nem kell talán száj ahhoz, ha az ember sokáig van összezárva valakivel közös szolgálatba. Például a házasságba se (ez is szolgálat ám, törvényekkel, bűnözőkkel, devianciákkal) kellenek egy idő után a szavak, a megfelelő köbméternyi vasárnapi húsleves elfogyasztása után már elég, ha csak mutogat az ember olyanokat, mint: oltsd el a lámpát. Vagy mint mikor annyira vallásos az ember, hogy már nem is imádkozik hangosan. Mikor már csak magában mondja, hogy gumiangyal, imaraktár, gyóntatósziréna. Hidd el, néha szavak nélkül is megy a világ.

Néma borjúnak Isten se érti a szavát Galkovics szerint, pedig dehogyisnem. Nem kellenek mindig a szavak, csak elterelik a figyelmet. Elég, ha annyit adsz, amennyit érdemel az ügy, se többet, se bruttószódát. Később rájöttem, mikor egy hete nem szóltunk egymáshoz a szolgálati kollégával, hogy ebben tényleg sok minden van, a csendben. Néma szirén, ha süket matrózra gondol. Van ilyen rokonunk is: Galkovicsné Masz Irén. Először nem értette, ha lenémasziréneztem, úgy kellett neki elmagyarázni, mint akiben tényleg elnémult a szellemi csíra.

Az tetszett gyerekkoromban leginkább a rendőri munkában, amikor mondták szép kazánhangon a kocsma előtt, hogy oszoljanak, kérem, nincs itt semmi látnivaló. Pedig nem volt ott senki az ájult-részeg Galkovics mellett, felett, talán benne se sok, csak körülötte a két rendőr és három részeg nézelődő, ők szintén rendőrök voltak (akik civilre itták magukat), úgy kellett megmutatni nekik, mit kell nézni. Később rájöttem, illetve közösen a kollégával, hogy mivel lehet elütni az időt. Például az olyanokkal, hogy miután felvettük a szolgálatot, azzal a lendülettel le is tesszük a hangos beszédre való hajlamot, és bent tartjuk az olyanokat, hogy robotoperett. Maximum csak az olyanokat mondjuk a szájunkkal, amik benne vannak a kötelező szakzsargonban. Galkovics szerint – aki önmagát gyakran hobbirendőrként emlegeti, szerintünk meg az egyik vele született rendellenessége a világnak, hasonló, mint a tócsagaz (Ceratophyllum) –, tehát szerinte csak arra jó a szakzsargon, hogy lássák a tévénézők, milyen akadályfutásra képes édes anyanyelvünk, micsoda verbális rúdugrásokat lehet kihozni egy bevágott beszédből a híradó rendőrségi rovatában. Állítólag tanítják az ilyen beszédet, ami leginkább ahhoz hasonlít, mikor úgy akarsz úszni, hogy a lábadra egy jelentős szovjet hurkatöltő van kötve. Galkovics felesége, a Jolán nem cifrázta, csak annyit mondott, egy ilyen mondat a rendőri műsorban olyan szép, mint egy vödör szétszórt ceruzaelem.

A fantázia nálunk nem feltétlenül tartozik a szolgálatba. Nem mesemondóverseny vagyunk mi. Az első héten azt gondoltuk ki a kollégával, két némakacsa, hogy egy előre megbeszélt időben gondolni kell valami közlekedési szabályra, aztán háromra kimondani. Volt, mikor véletlenül bekapcsolva maradt a rádió, kérdezték is bentről, hogy mi a fenét jobbkézszabályolunk ordítva, pláne hajóvonták találkozása tilos. Megnyugtattuk őket, hogy vannak dolgok, amiket nem szeretnénk elfelejteni, kell a gyakorlat, meg, ha csak annyiban merül is ki, hogy bentről mondjuk előrefelé a szájon. A hajóvontákra nem mondtunk semmit.

A másik meg a megkülönböztető jelzés. Erre is gyerekkoromban szoktam rá. Galkovics szerint az angyalok szárnya is megkülönböztető jelzés, hogy szépen tessék előreengedni őket a forgalomban, oda kell érni időben, ahol elkél némi angyali rátüsszentés az emberi sorsokra. A Galkovics családra is akkor tüsszentett rá az angyal (a legenda szerint), mikor egy vallási jellegű családi közös eszmélkedés (így hívták ezt) után, kifelé jövet a Galkovics mindkét kezét az ég felé lóbálta, hogy oké, most már értem, miként mennek a dolgok körbe-körbe a világ bozótjában, tudom, miből lesz a kazánajtó. Később, már a kocsmában mesélte a Galkovics, hogy az angyalok, azok tulajdonképpen olyasféle szerzetek, mint nálunk a rendőrök, hasonló a funkció, vigyázzák a rendet. Operatíve. A kollégám persze felélénkült ettől, és a kocsiban elfogyasztott dupla kávé hatása alatt kérdezte gyorsan, hogy oké, operatív angyal, de akkor és hogy a stratégia… És itt vége szakadt a kíváncsiskodásának, megszólalt a rádiós kolléganő, hogy menni kell, melyik utca, melyik ház, elloptak egy gáztűzhelyt, a nyom még forró. Forró, akár egy glória.