Ginsberg üvöltése

HORVÁTH GERGŐ

Ginsberg az árbocot simogatta. Nem tudom azt mondani, hogy – ismerve őt – ebben nem volt semmi visszataszító, de a hajó akkorra már úgyis visszafordíthatatlanul süllyedőben volt. Szegény Whitman apróra húzva magát gubbasztott a kantin szélében és siratta a kapitány segédjét, aki elsőként hagyva el a hajót, heroikus mámorában a vízbe vetette magát, majd elsüllyedt. Kierkegaard, aki épp Szicíliából tért volna haza, éppolyan csöndes volt, mint bármikor máskor, csak sétált fel s alá, poroltóval a kezében csurom vizesen.

Hát ebben a látszólag szomorú és életidegen környezetben, valahol a misztika és a popkultúra kettős határán utaztunk valahányan. Armstronggal, Bachhal, az elsüllyedt kapitánysegéddel, valamint Shakespeare-rel együtt összesen ötszázhuszonegyen.

Nem volt nagy felfordulás. A hangszóróból recsegve szóló Máté passiója ellenére sem mondhatnám, hogy nem volt kielégítően vidám a hangulat. Sokukkal találtam időt egy kis diskurzusra. Nekik mindegy volt, én meg... Azért őszintén megvallva, egy kicsit nekem is mindegy volt ám.

De Ginsberg aznap este jót mondott ott az árboc mellett.

– Ebben a kultúrában az a szép – szólt –, hogy mindig képes megmosolyogtatni az az önálló önáltató szelleme, amely jó alkimista módjára még az ürülékből is képes aranyat csinálni, de legalábbis drágán eladható nemesfémet. Úgy tűnik, fiam, ez itt és most a retro keresztény barokk, a csillogó templomok és bűnbocsátó cédulák kora a 20. században. A mögöttes tartalom meg, nos hát, a disznók martalékává lesz, ami viszont Orwell Állatfarmja után nem is hangzik olyan jól – pislantott kettőt, majd újra.

– Lehet, hogy a disznó tényleg okos állat?

Bambán rám nézett, majd üvöltve Orwell nyomába eredt, feltehetően azért, hogy igazolja magát, egyébként meg, kicsit ittas is volt már. Egyedül maradva ezek után felmentem a hídra, majd rövid időzést követően a báltermet választottam ideális helyemnek. Igaz, száraz Martinit sem kaptam volna másutt, így hát lényegesen könnyűvé vált meggyőznöm magam. Lent hatalmas volt a tömeg, annak ellenére, hogy bokáig álltunk a vízben. Szerencsére a hömpölygő és nihilista popkultúrának – ahogy Ginsberg fogalmazott – még nem sok nyoma volt. Említettem, még csak a cipőnk ázott el, ha értik, mire gondolok.

Ezek ellenére, vagy talán éppen ezek nyomán volt valami egészen bámulatos abban az estében. Azt bántam csupán, hogy idővel egyre kevesebben maradtunk. A hosszú éjszakát sokan megunták, csónakba szálltak, és jobb híján kezükkel evezve, evezőlapátok nélkül messzire sodródtak a hajótól.

Az éjszaka vége felé egy kócos öregember közelített hozzám. Mikor már elég közel volt, hogy ha kiabál is, de tisztán halljam, rám kiáltott.

– Minden bezárt! Találtam egy deci rumot, egy fél sört, meg egy törött cigarettát – közelebb lépett, és felém nyújtotta a bal kezét.

– Egyébként hello! Bob Dylan vagyok.

Igazság szerint ekkor már rá sem néztem. A lépcsők tetejéről körbejárattam tekintetem a teljesen alámerült báltermen, majd ismét a híd felé vettem az irányt. Pirkadt már, szárazföld meg sehol. Kiálltam a szabad ég alá és hallgattam Ginsberg üvöltését. Orwellt, úgy tűnik, nem találta meg, én meg sajnos nem tudtam őt igazolni, pedig kellett volna.

Később, mikor a nap már belopta magát az éjszakába, egy madár szállt le olajággal a csőrében a korlátra, és hosszasan nézett. Untam, ezért elkergettem.