Furcsa pár-beszéd, az összekovácsoló könyv

Az idei ünnepi könyvhét alkalmából közös könyvvel jelentkeztek, azt dedikálták a Vörösmarty téri forgatagbanA szerző felvételeAz előbb látványosan ugratták egymást a vásárlók előtt, válogatott szidalmakat vágtak egymás fejéhez. Ez része a promóciós „műsornak”?

Sándor György: Andris vérig sértett! Itt, mindenki előtt azt merte mondani, hogy én már öreg vagyok ahhoz, hogy megjegyezzem a neveket a dedikáláshoz, ezért inkább bízzam ezt rá, és csak kanyarítsam oda az autogramomat a lap aljára, ha odanyomja nekem a könyvet. Kikérem magamnak! Hiszen csak kilenc év van köztünk!

Nagy Bandó András: Azért remélem, látod a pajkosságot a Gyuri szemében, és nem hiszed el, hogy komolyan összevesztünk! Az emberek szeretik a felhajtást, és két humoristától joggal várják el, hogy emlékezetessé tegyenek egy ilyen dedikálást, ami egyébként minden standnál nagyjából egyformán zajlik. A közös könyv apropóját is az adta, hogy a közvélemény azt hitte, nem tudunk szót érteni egymással, hiszen politikailag állítólag eléggé távol állunk egymástól.

Sándor György: Sokan el sem tudták képzelni, hogy mi ketten egymás mellé üljünk, és a nyilvánosság előtt beszélgessünk sokakat érdeklő témákról. Az ötlet az Andrisé, 2002-ben született, a Pécsi Harmadik Színház pedig teret adott nekünk. Ezekből az estekből készült a könyv.

Jól értem, hogy a színházi beszélgetések valamelyest demonstratív céllal zajlottak?

Nagy Bandó András: Valamelyest igen. A rendszerváltás után, amikor kivonultak az oroszok és eltűnt a „közös ellenség”, Magyarországon kialakult egy jobbnak és egy balnak mondott oldal. Hajdani barátok, rokonok hidegültek el egymástól emiatt. Mára a helyzet az abszurditásig éleződött, és nem tudni, hová fajul. Szinte minden közszereplőre politikai bélyeget ragasztanak, a jobb- vagy a baloldalhoz sorolják. Ez persze nem baj, mert mi is felvállaljuk, amiben hiszünk, de ettől még nem kell feltétlenül gyűlölnünk egymást. A magunk szerény eszközeivel igyekeztünk megmutatni, hogy ebben a groteszk, feje tetejére állított világban is szót lehet érteni egymással. Hogy a barátság, a humánum, a kreativitás sokkal fontosabb értékek a napi politikánál. Lengyel László politológus és Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát „beszélgetős könyvét” néhány évvel ezelőtt nagyon kedvezően fogadta a közönség. Tulajdonképpen ez adta az ötletet. Éreztük, hogy ők ketten is úgy ültek le beszélgetni, hogy kíváncsiak és nyitottak voltak egymás véleményére. Bennünk szintén megvolt ez a kíváncsiság a másik iránt, fel akartuk fedezni az értékeket, a szeretni való dolgokat egymásban, és meg akartuk mutatni az embereknek, hogy igenis testvérek vagyunk, sok mindenben hasonlóan gondolkodunk, és ami különbözőség van közöttünk, lényegét illetően elenyésző ahhoz képest, amennyi azonosság van bennünk

Sándor György: Szerintem ennyire azért nem volt tudatos ez a demonstráció-jelleg, még akkor sem, ha utólag úgy tűnik. Andris elég régóta szeretett volna valami közöset csinálni, hiszen tiszteljük egymást, és kicsit rokonlelkek vagyunk. Ki lehet persze találni, hogy ő úgynevezett „népi”, én pedig úgynevezett „urbánus” vagyok, ő „magyar”, én meg „zsidó” vagyok, de ezek baromságok, mesterségesen szított ellentétek. Sajnos, manapság ebben az országban a különbözőségeken van a hangsúly. Magam is meglepődtem, mennyire egyformán gondolkodunk mi ketten. Még azokban a kérdésekben is kompromisszumra tudtunk jutni, amelyekhez teljesen ellentétes álláspontból közelítettünk. Ez a majdnem ötszáz oldalas könyv nyolc nyilvános beszélgetés rögzítése, illetve írott formája. Nem volt moderátor, egyikünk sem interjúvolta a másikat, és előre behatárolt téma sem nagyon volt, csupán abban állapodtunk meg, hogy napi aktuálpolitikával lehetőleg ne foglalkozzunk.

Mi az, amiben végül mégsem sikerült megállapodniuk?

Sándor György: Az egyik ilyen sarkos dolog az volt, hogy Andris hívő ember, de nem hisz Jézus istenségében. Jézus szerinte egy mintaember volt, akit az emberek istenítettek. Én a „hagyományosabb” istenhit mellett érveltem. Mindketten árnyaltan fogalmaztuk meg a véleményünket, nagyon sok irodalmi hivatkozást felsorakoztattunk pro és kontra, és nem kaptunk hajba. Nem győztem meg őt, ő sem engem, de az életben nem kell mindig és mindenáron győzni. Én 1978-ban katolizáltam, előtte zsidóként nem voltam istenhívő, tehát az ószövetségi zsidó hitet sem vallottam. Ezt Andris számon kérte rajtam, sőt olyasmit is állított, hogy elárultam a fajomat. Más talán megbántódott volna ezen, én viszont próbáltam elmagyarázni, hogy érzelmileg továbbra is zsidó vagyok, és a kettő jól megfér bennem. Ennek kapcsán szóba kerültek a szélsőségek, például Andris megjegyezte, hogy hiába járok én mindennap templomba, ha az utcán szembe jövő szélsőjobboldali megjegyzést tesz az orromra, és kifejezi antiszemitizmusát. Én erre azt mondtam, hogy Magyarországon a szélsőségeknek soha, még a háború alatt sem volt meghatározó szerepük. Persze mindig is volt egy vékony, hőbörgő „lumpen-réteg”, de ez nem jutott komoly szerephez. Azt is elmondtam, hogy szerintem az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, főleg a holokauszt után. Ám ennél is nagyobb bűn, ha egy ártatlanra fogják rá. A nemrég elhunyt Székely Magdát idéztem, aki egy évvel volt idősebb nálam, és mindkettőnknek szinte az összes rokona elpusztult Auschwitzban. Az ítélet című könyvében nyomon lehet követni egyfajta fejlődést a holokauszt miatt érzett keserű, mély fájdalomtól az alázatig és a megbocsátásig. A jó akaratú emberek között nincs törésvonal, és ez az urbánus-népi, zsidó-keresztény, magyar-nemmagyar ellentét is avítt dolog.

Mire számíthat a humorra éhes olvasó, aki azért veszi meg ezt a könyvet, hogy jól szórakozzon, és poénhegyeket találjon egy helyen?

Nagy Bandó András: Könnyen lehet, hogy a humorra éhes olvasóknak csalódást fogunk okozni, mivel esetenként nagyon komoly témákról beszélgettünk. Főleg arról, ami összeköt kettőnket. Például mindketten ebben az országban éltük le az életünket, és mindketten szeretjük ezt az országot. A beszélgetésekből remélhetőleg az is kiderül, hogy nem fekete-fehér ellentétpárjai vagyunk egymásnak, hanem sokféle színből és árnyalatból állunk. A közhiedelem engem szoclib érzelmű, munkás-paraszt származéknak tart, Gyurit pedig nép-nemzeti, keresztény jobboldali konzervatívként skatulyázták be. Remélem, az olvasóknak sok meglepetésben lesz részük, rádöbbennek, mennyi mindenben vallunk közös nézeteket. Nem titkolt célunk, hogy a magunk szerény eszközeivel megpróbáljuk összebékíteni ezt az acsarkodó nemzetet. Mert ez így nem mehet tovább, az egész ország számára káros, ami jelenleg folyik! A csúcspolitikusok nagy része egyszerűen nem hiteles ember, mégis sikerült összeugrasztaniuk a népet. A színházi beszélgetések elején még csak sejteni lehetett, hogy „jól sül el” a dolog. Egyszerűen ki akartam próbálni, szót tudunk-e érteni mi ketten, általános érvényű problémákban. Az aktuálpolitikát pedig azért kerültük, mert azok a témák, amelyek mondjuk, tavaly februárban foglalkoztatták a nemzetet, mostanra már aktualitásukat vesztették, egy könyv pedig nem csak egy évre szól. Fontos adalék, hogy Gyuri barátom jövőre a hetvenedik, én pedig idén a hatvanadik születésnapomat ünneplem. A kötetbe ezért az elmúlt időszak történéseinek „kibeszélése” mellett az önálló estjeinkből, írásainkból is válogattunk.

Valóban azt remélik, sikerül összébb kovácsolniuk a széthúzó magyarságot ezzel a könyvvel? Nem túlzottan optimista elképzelés ez?

Sándor György: Elsősorban az értelmiséget szerettük volna felrázni. Azt a humán értelmiségi elitet, amely ott bábáskodott a rendszerváltásnál, aztán pár év múlva kiszálltak az egészből. Az ő felelősségük is, hogy a helyzet idáig fajult. Nem akarom elhinni, hogy más értékeket vallanak ma, mint akkor. Persze most is magamból indulok ki, számomra az olyan alapvető értékek, mint a szabadság, a tolerancia, az összetartás máig megmaradtak. De nem szeretem, ha állandóan azt kérdezgetik, melyik táborhoz tartozom, mintha valami háborúban lennénk… Meggyőződésem, hogy ezeket az ellentéteket egyesek mesterségesen szítják, hogy eltereljék a figyelmet a valós problémákról. „Kizökkent az idő, ó kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt!” – mondja Shakespeare Hamletje, és ezt a mondást nagyon időszerűnek érzem most. Én is erre születtem, de nálam sokkal nagyobb kaliberű embereknek is fel kellene lépniük a jelenleg tapasztalható, elképesztő gyűlöletkeltés ellen. Nem értem, miért paktálnak le egyes értelmiségiek a hatalommal, miért adják fel elveiket. A megélhetési politikusokról nem is beszélve. Van egy tipikus, kollaboráns alkat, aki úgy változtatja a véleményét, ahogy a szél fúj. Gyakran még csak nem is a meggazdagodás vagy bármilyen anyagi haszon reményében teszi, amit tesz, hanem az árulás vagy a cserbenhagyás „passziójából”. Három-négy generációnak ki kell halnia, hogy itt normális társadalom legyen. Hogy felfogjuk: itt mindenki magyar és mindenki „nemzeti”.

Nagy Bandó András: Megnyugszik a beteg, nem fantáziál a beteg! Én a magam részéről igyekszem függetleníteni magamat a politikai áramlatoktól, illetve egy védőfalat építeni magam köré. Egyszerűen nem dőlök be a leghangosabban érvelőknek, hanem igyekszem utánanézni a dolgoknak. Természetesen az előítéletek ellen is harcolok. Szerintem ez különbözteti meg a független, gondolkodó, szabad embert a csordától. A mai kort átmeneti kornak tartom, és Gyurihoz hasonlóan én is bízom benne, hogy a mostani helyzet nem fajul tovább, hogy a legrosszabbján már túl vagyunk. Hogy az utánunk jövők szá És már csak nevetni fognak rajtunk, acsarkodókon…