Frau Margot, Helene Berg és a férj mindenkori szelleme

CSEHY ZOLTÁN

Etikus-e, lehetséges-e befejezni egy másik szerző művét, s bekövetkezhet-e ez büntetlenül, ha az örökösök akarata másmilyen? Ez az alapkérdése Pasatieri Frau Margot című operájának. A történet magva valós, már amennyi a szilárd anekdoták képlékeny valóságtartalma: Leonard Bernstein és Helene Berg esetén alapszik. Helene Berg Alban Berg özvegye volt, aki Wedekind „botrányos” drámájából komponálta Lulu című immár klasszikussá lett operáját, de már nem tudta befejezni. Az özvegy hosszú ideig gátolta a mű befejezését, Pierre Boulez szerint azért, mert amorálisnak tartotta Wedekind darabját, mely egy könnyűvérű végzet asszonyát emelt műve középpontjába, aki férfisorsokat tesz tönkre, majd leszbikus szerelembe bonyolódik, végül londoni prostiként lesz Hasfelmetsző Jack áldozata. Boulez így emlékszik vissza egy beszélgetésben a befejezés történetére: „Amikor felkért, hogy vezényeljem el az operát Bécsben, megírtam neki, hogy csak azzal a feltétellel vállalom, ha hozzájárul a harmadik felvonás befejezéséhez. Az operát akkor hamisítja meg, ha ragaszkodik hozzá, hogy úgy maradjon, ahogy Berg hagyta.” És a Lulu-szimfónia, valamint a kézirat alapján Cerha be is tudta fejezni a remekművet, melynek legjobb felvétele épp Boulez nevéhez és Teresa Stratas Lulu-alakításához kötődik (Deutsche Grammophon, 1979).

Pasatieri kiváló dramaturgiai érzékű librettistája, Frank Corsaro az állítólagos amoralitás kérdését vérbeli féltékenységi drámává transzformálta, mely végül gyilkosságig fajul. Lulut ezek szerint Berg titkos szeretőjéről mintázta, s felesége részéről a folytonos tiltás, illetve a Lulu gyűlölete afféle kicsinyes, de hatásos boszszú volt. Pasatieri műve, ahogy Walter Simmons találóan írta a Fanfare-ban, lényegében a film noir poétikájának zenei testvére, operaváltozata. Érdekfeszítően izgalmas, sodró lendületű darab, könnyen (talán túl könnyen is) befogadható zenével, melyről ha azt állítanák, hogy száz évvel korábban írták, azt is hihetőnek tarthatnánk. „Amikor a függöny legördül, a néző a legszívesebben újra megnézné az egészet” – mondja Walter Simmons. Lehetséges, ám a technikailag korántsem kifogástalan cd-változat meghallgatása után erre nem biztos, hogy vállalkoznék. A posztromantikus, pucciniánus hagyomány éled itt újjá, jobban mondva Menotti szintetizáló, izgalmas világa, de hangsúlyossá válik Richard Strauss A rózsalovagjának ironikus megidézése is. Pasatieri különösen a legintimebb pillanatokban képes igazán költői erejű zenét produkálni, ám zenei gondolatfűzése sok ponton megfáradni látszik vagy képtelen az intellektuálisabb elmélyülésre. A darabban meghúzódó pszichológiai játszmák hallhatóvá tétele igazi örömforrás a finomságokra fogékony zenehallgató számára, ám a teátrális kiélezettség nem mindig fordul át hiteles zenedrámába a felvonultatott zenei megoldások kényelmes és színvonalasan (!) biztonságos homogenitása miatt. Nem szükségszerű, mégis potenciális elvárásként jelentkezhet egy ilyen tárgyú darab esetében Berg zenéjének valamilyen fokú megidézése, ám ezekbe az allúziójátékokba Pasatieri nem bonyolódott bele: őt inkább az anekdota kibontása, mintsem zenei-intellektuális vagy morális háttere izgatta. Meg aztán elképzelhető, hogy Frau Margot „straussi” egója nem igazán ért fel Berg világának kihívásaihoz.

Erich Künstler, a zeneszerző egy befejezetlen operát hagyott maga után, ám a felesége, Margot nem engedi ki a kezei közül a meglévő partitúrát. Ted Steinert, egy jeles amerikai zeneszerző és karmester rendőrségi kihallgatáson kénytelen részt venni: egy gyilkosság elkövetésében vált gyanússá. A kihallgatás egyszersmind alkalmat teremt arra is, hogy a múlt valós és emlékekben élő eseményeit megismerhessük. Ted és Frau Margot, az egykori kimagasló operadíva első találkozásának idejére repít bennünket a vallomás. Ted arra kéri az asszonyt, adja neki a férje vázlatait és a félkész partitúrát, hogy befejezhesse az operát. Kara Sondstrom, Margot barátja és társalkodónője megkedveli Tedet. Miután Ted dolgavégezetlenül távozik, Margot szellemidéző szeánszot tart, s holt férje szellemét arról faggatja, vajon Ted-e a megfelelő személy, hogy operáját befejezze. A szeánsz azonban megszakad, mihelyt Margot-ból előtör a féltékenység, és egy olyan tollat mutat a szellemnek, melyet gyanúja szerint a szeretőjétől kapott. Helene Berg állítólag valóban szeánszokon értekezett a férjével, s Bernsteint is azzal utasította el, hogy férje, Alban Berg nemet mondott az opera befejezésére. A megidézett szellem itt viszont állítólag belegyezik a befejezésbe. Az operairodalom szellemidézés-specialistája a már emlegetett Menotti volt, aki A médium című operájának tárgyává tette magát a misztika és a valóság, a csalás és a transzcendencia igazságának kontrasztját. Pasatieri mesteréhez méltó légkört teremtett.

Ted és Kara egymásba habarodnak, Frau Margot pedig egyre inkább úgy érzi, Tedben férje lelke öltött új testet. Margot végül nem engedélyezi az opera befejezését. Ted bőszülten hagyja el a házat. Walter Engelmann, Künstler kiadója lép a színre, aki látszólag a kézirat ürügyén jár Margot-hoz, noha valójában gyengéd, bár viszonzatlan érzelmeket táplál iránta. Kara és Margot az opera befejezéséről folytat vitát, mely során kiderül, hogy Kara valójában a zeneszerző szeretője volt. Az események lélektani drámából krimibe fordulnak: a rendőrségen Margot elismeri: megölte Karát, mérget csepegtetett a borába. Bevallja, hogy a befejezetlen operát megsemmisítette. Walter rémülten veszi tudomásul az eseményeket, ám Ted megnyugtatja: páratlan zenei memóriájának köszönhetően minden egyes kottát megjegyzett. Margot szenvtelenül közli: „Íme, az opera egyetlen hiteles befejezése.” Künstler művének művészi mondanivalója immár Ted számára is világossá vált. Engelmann életében az operapartitúra a szerelem és a rajongás ürügye volt, Ted számára maga a szerelem és a rajongás. Pasatieri számos felemelően szép, kidolgozottan varázsos melankolikus zenei pillanatot kínál, a felfokozott lelkiállapotok markánsan romantikus kifejezésétől sem riad vissza (kivált duettekben erős), ami korunk operaszerzői esetében egészen kivételes, kiérlelt konzervativizmusnak számít.

A Fort Worth Symphony Orchestra élén Joseph Illick karmester áll, az énekesek közül kimagasló Lauren Flanigan (Frau Margot) és Allan Glassman (Walter Engelmann) teljesítménye.

(Thomas Pasatieri: Frau Margot, Albany Records, New York, 2cd, 2007)