Frankfurt, Takashi Murakami

CSANDA MÁTÉ

Amikor nemrég utánanéztem, kiderült, hogy a Derrick végig müncheni, a reklámnak pedig több változata is van, de Frankfurt egyiken sem kerül elő. Első, tehát az összes többit is meghatározó Frankfurt-képzeteim ezek szerint teljesen hamis alapokon álltak. Maradt tehát néhány későbbi kép, régebbről, például amikor még érdekelt a foci, sőt érdekelt a Bundesliga, tudtam, hogy van az Eintracht (milyen szép név egy futballcsapatnak!), piros-feketék, általában a kiesés határán. Persze később már oda-odafigyeltem arra, hogy óriási repülőtér, tőzsde, bankszektor meg euró, meg úgy általában, mindenféle gazdasági helyzetek, komoly újságcikkek szoktak innen íródni. Azt meg nemrég olvastam, hogy Frankfurt a legveszélyesebb város Németországban, itt történik évente messze a legtöbb bűncselekmény, gondolom, úgy egybeszámítva mindent.

Majna-part

A legkülönösebbnek a Majna-partot találtam. Vagy inkább a folyót magát, hosszan sétáltam mindkét parton, néztem, hogy mi olyan különös ebben a folyóban, mitől olyan fényképszerű. Rájöttem, hogy a sekélysége, hogy hiszen ennek alig van medre, semmi alsó rakpart vagy kváderkövek, rögtön ott a víztükör. Úgy folyik, de inkább úgy áll ez a víz, mint egy végtelen nagy medencében, alig hullámzik. Érdekes is volt, amikor itt-ott súlyos teherhajók siklottak végig ezen a Majnán. Mindenesetre az egész nagyon passzolt a magasba meredő toronyházakhoz. Reggel fél nyolc körül mindkét part nyugodt, szinte üres, mintha csakis biciklin kerekező egyetemista (vagy olyan egyetemistás) lányok közlekedtek volna.

Mr. Pointy

Takashi Murakami a Museum für Moderne Kunstban, ebben a fura, tortaszelet alakú épületben, szerte a városban színes nagy nevető anime-figurák. Készültem is már rá, dél körül megváltottam a négyeurós diákjegyemet, és irány a kiállítás, a © MURAKAMI. Nagyjából tudtam már, hogy mi vár majd rám, nagy sztár manapság ez a Murakami, ha kortárs japán művész, és nem Kawamata, akkor általában ő. Az első, legnagyobb teremben rögtön a legendás Tongari-kun (vagy másik, ismertebb nevén Mr. Pointy) vigyorog, ez a gusztusosan glancos, tetőtől-talpig műanyag alak, a maga hétméteres magasságával. Lapos, lencseszerű (a katalógus szerint vízcsepp alakú) feje hosszú, hegyes spiccben végződik, törzséből kezek sora nyúl ki, az egyikben valami varázspálca-féleség, olyan, mint egy virágban végződő pásztorbot: édi szuperhős és különös keleti istenség elegye, mindenesetre tekintélyt parancsoló. Tartozik hozzá négy kisebb figura, ezek általában körülötte szoktak őrködni (így járta be az együttes a fél világot), itt – gondolom, a legnagyobb terem sem volt méreteiben elég – a szemközti falra lettek illesztve, jó magasan, el is tart egy ideig, míg észreveszem őket, és rájövök, hogy ez a kompozíció része. Részben kár, mert elsikkad a csoportos jelleg, a szuperistent, az avatart védő-körbevevő mellékisten-jellegük, másrészt pedig érdekes, mert így fent, négyen egymás mellett olyanok, mint a négy evangelista, ráadásul szemben, éppen párbeszédhelyzetben a tarkabarka Mr. Pointyval. Lehet, hogy valami revánsra készülnek vagy talán lázadásra is. Bár nem valószínű, mert ők is vidámak, és csak aztán egy picit szakrálisak.

Továbbmenve lassan rá is kell jönnöm, hogy ez volt nekem az egyetlen izgalmas dolog, az összes többinél már picit fintorgok, persze csak halkan, kezdő egyetemistaként nagy tisztelettel, és valamivel gyorsabban át is sétálok a következő termeken. Monokróm, nagy liláskék vászon, egyedi, saját lilával, ezzel tudatosan Kleinre célozva, csak éppen a közepén egy aprócska ezüstös DOB-jel, Murakami egyik márkaneve, mikiegérfej alakú logószerűség. Azon gondolkodtam, miért éppen egy lila, miért nem egyenesen az IKB-kéket sajátítja ki, és miért pont a vászon közepén, én talán az egyik sarkába helyeztem volna el, jobbra fel, mint egy pulóveren, vagy mint egy szignót, lent, nem tudom, no. Artefaktumnak talán elegáns, de festményként szerintem nem működik. Mondom ezt én, huszonkét évesen, frankfurti turistaként.

Margit néni

Aztán óriási vásznak sora, tátogó nagy kedves szörnyek, egymás hegyén-hátán, az anime-kultúra neves és névtelen hősei, részben saját teremtményei, újra és újra a nevető-szmájlis virágfej, ez is Murakami-találmány, igen, el kell ismerni, jól megkomponált, dinamikus képek, nem is zavar a színvilág, ehhez a lila, a rózsaszín, a sárga mindennemű árnyalatai illenek, finom, csillogó akrilos-lakkos színek, néha el sem hiszem, hogy kézzel van festve, mert minden kontúr szabályos, akár egy számítógépes animációban. Szegény Margit néni jut eszembe, egyszer azt mondta, hogy ő már be sem kapcsolja ezeket a kereskedelmi csatornákat, mert folyton csak a pirosan tátogó szájú, ugrálós mesefigurákat látni, hát itt és most gondoltam vissza arra, hogy ezt nézhette ő is. És ezekből a cukorkaszínű kreatúrákból jön még több is, sorra a következő termekben (az épület, főleg a belső terei amúgy nagyon izgalmasak, rengeteg átjáró, érdekes zegzug, termeket összekötő, néhol erkélyszerű nyílás, éles szögben záródó terem és sok-sok átjárható félemelet). Az egyikük neve Homage to Francis Bacon, nem is rossz, csak kérdem magamban, mi ebben a Bacon, aztán látom, hogy hiszen ez a nagy dagadó gumiszörny ordít, éles fogak, hosszan kiöltött, nagy piros nyelv, hihetetlen, lehet, hogy szenved is. A legjobban a mellette lebegő kisebb figura, meg az itt-ott felbukkanó hasonló antropomorf lények-buborékok tetszenek, ebben sok fantáziát látok, kivehetetlen, hogy hol kezdődik a test és hol ér véget egy-egy végtag, gömbölyded szörnyecskék, sok-sok szemmel, kinövésekkel, füllel, csáppal, a szokásos színekben.

Nem nagyon tetszettek azok a festmények, ahol Murakami csöpögtetve, lazúrozva, szabadabb modorban folytatja a figurákat, a megszokott elnyújtott, ugrós-esős pózban levő anime-figurákat variálja lezserebben, nekem túlságosan is egymás ismétlődései voltak, picit olyanok, mint amikor egy jó vagy kevésbé jó képet azzal intéz el a grafikus, hogy photoshopban rárak egy filtert, és kész van az újabb kép, Murakami még esetleg meghagy egy sima akrilos, kidolgozott fület, farkat vagy szájat, a többit meg jó „művészien” elmossa, hígítja, állítólag hagyományos japán festéstechnikával. Szerintem csak túl sok a terpentin, az expresszívebbnek szánt hatás meg nem nagyon jön át.

Louis Vuitton

Az első jelenetek monokróm vagy figurális hátterei után olyanok jelennek meg, ahol a főhősök mögött-körül csupa virág, csillag, tipográfiai elem, díszek tarkállanak, egyre több, és egyre tapétaszerűbben jelennek meg. Szerintem ez néhol a kompozíció rovására ment, mert az apró mintás háttér nem mindig erősítette az előtérben pózoló szuperlények statikus alakjait. Azután már tényleg csak tapéták jönnek, egyre redukáltabb kiadásban, a szó szoros értelmében mintává lazult elemek, végig, a mennyezetig. Jó néhányuk textúrája maga a Louis Vuitton márkajelzés, L-ek és V-k, majd hosszú sorban félig wunderkammerosan, de inkább a mai luxusmárkához méltóan vitrinben őrzött, cselesen megvilágított táskák sora, egy komplett, amolyan Limited edition kollekció, Murakami tervezte őket, de legalábbis a mintájukat, itt is csupa virág, csupa nevető piros száj, mosolygós gyümölcs. Igen, rögtön tudtam, értettem, dizájn és magas művészet, popkultúra és white cube összefolyása itt ezek a táskák, Murakami egyszerre művész, dizájner, kurátor, műsorvezető, animációs stúdiója van, közel száz alkalmazottja, Kaikai Kiki Co. Ltd. néven futó vállalkozás az egész.

My Lonesome Cowboy

A fenti emeleteken további szobrok, a már félig-meddig ikonszerű My Lonesome Cowboy, egy izgalmi állapota csúcsán levő meztelen anime-figura, testéből magasra kacskaringózó fehér folyadék-gejzír tör elő (a nagyjából életnagyságú verzió piaci ára, ez látható itt is, másfél millió dollár, persze kapható kisebb méretekben is, számtalan formában), mindez megintcsak műanyag, a cowboyjal szemben Hiropon nevű, rikító kék hajú leány-párja, hatalmas méretű melleiből alakját gyűrűszerűen körbeölelő tejsugár fakad, mintha ugrókötelezni próbálna. De van itt alakváltoztató android szupernő, ezüst Buddha és szilikonból hiperrealisztikusan megformált gnómszerű gyermekkori alteregó is. Megnéztem a videovetítést is, két rövid animációs film fut körbe-körbe, természetesen a két saját figura, Kaikai és Kiki egy-egy szürrealisztikus kalandja.

Kaikai Kiki

A Kaikai Kiki termékei szintén vitrinekben, külön-külön láthatóak is, van itt minden, póló, kitűző, bögre, tányér, kulcstartó, kézzel festett figura, de még virágzó szemű plüss halálfej is. Ezek mindegyike egyébként azonnal megvásárolható a földszinti Kaikai Kiki Shopban. Mint a Murakami márkanév és stúdió egy-egy önálló, teljes rangú terméke.

Kifele jövet megbeszéltem magammal, hogy miért nem az én szájam íze ez a pop art, ráadásul a pop artnak ez a kései, (szerintem) már nem sokban új válfaja. Az, hogy stúdió meg csapatmunka meg piaci produktum, nem új dolog, ma már számos befutott művész bízza a kézimunkát szakemberekre, saját alkalmazottaira. És nem is az zavar, hogy pukkantgató, színes rakásokat szarogató mesefigurák, maszturbáló szuperhősök, vad lilák meg lakkos felületek, nem baj. Az sem igen zavar, amit sokan felrónak neki, hogy mindenből pénzt csinál, mindenben piacot lát, ha kell, táskadizájn, vagy akár rapper barátjának, Kanye Westnek készít CD-borítót. Nem baj, ez olyan Jeff Koons-os piaci stratégia, ez is egy érdekes működési mechanizmus, miért ne, ha sikeres az ember, mindegy, hogy galeristája vagy saját cége által az-e.

Anselm Kiefer

Sokkal inkább az nem tetszik, hogy rögtön értem (rögtön érteni vélem), elfogyasztom, kiszívom, le tudom írni, ha nem volna unalmas és nem volnék flekkekhez kötve, szépen-becsületesen, gimnazistásan meg tudnám fogalmazni, hogy mit akarhat és mire mutat rá és minek állít görbe tükröt vagy éppen mit emel be hova és milyen oltáron mik közé, határok mosódnak el, kategóriák kezdenek eltűnni, ugyanaz, mint a pop art, csak ezúttal egy kicsit japánosabban, merthogy most ez a sikk. Szerintem hol van ez a Bacontől, akit ugyan szintén nagyon szeretnek, és akiről tudom és tudjuk, hogy minden vásznán nagyon szenvedve van és nagyon magányos mindenki, igen, direkt, könnyen megközelíthető, ugyanakkor annyira hallgatag, olyan sokrétegű és mindez olyan egyszerűen, hogy az már egy picit félelmetes. Mindenesetre nem merném nagyon magyarázni. Hol van ez az Anselm Kiefertől, akinek a képei, szobrai, könyvei előtt-fölött húsz percekig el tudok bambulni, akiről sohasem tudnék fogalmazást írni, ahol csak a rozsdákat, gyűrődéseket, folyásokat és repedéseket nézném és nézem. Persze hülyeség az egész, művészeket összehasonlítani, pop artban az egyénit keresni.

Miután a Kaikai boltban vettem még emlékbe egy képeslapot (épp a baconoset), és mindezeket jól megmondogattam, ki is egyeztem magammal rögtön, merthogy ellenszenvesnek tartok minden egyértelmű konklúziót, és hát ha a törzsanyag nem is, de Mr. Pointy távozáskor is ugyanúgy vigyorgó, merev alakja meg az a fél tucat festmény, ami se nem tapéta, se nem lazúros filter, nos az tényleg, igenis tetszett. Sok helyen tetszettek a plasztikus, gömbölydeden torz formák, sejtszerű kreatúrák, még a színkavalkád is. És amúgy is: nagy életmű, már most, rajzolni, festeni azt tud Takashi Murakami. És megkerülhetetlen egy figura, és arról szól, ami most van, ami most a konzum, működik, gyárt, nem vonul el elefántcsonttoronyba, és ez nagy erény, összességében lehet szeretni őt. Gondolom én, sajgó lábú frankfurti turista.

Murakami január 4-ig látható Frankfurtban. Érdemes volt benéznem, nem is nagyon bánom utólag, hogy nem a Städelmuseumot választottam, a legtekintélyesebb frankfurti gyűjteményt (pedig ott aztán minden van a középkori festményektől kortárs dolgokig), fogok én még reneszánsz táblaképet látni eleget. Lassan az állomás felé indulok, még egy-két pillantás ide-oda, még betérek egy könyvesboltba, de aztán már igyekszem, mert nemsokára indul is a Kassel-Wilhelmshöhe felé tartó Regionalbahn.

Egy héttel később olvasom, hogy festő létére Anselm Kiefer az idei frankfurti könyvvásár díjazottja (Friedenspreis des Deutschen Buchhandels), engem meg megesz a méreg, hogy egyszer jár az ember Frankfurtban, és azt is három nappal a könyvvásár előtt, hogy csak a nagy neveket felvonultató plakátokat láttam, s mire a dolog megkezdődött, én már éppen száznyolcvan kilométerrel északabbra ülök az íróasztalom mögött, internetesen nézegetem Frankfurtot, és arra gondolok, hogy jövök, leszek én még a Majna-parton.