Forró, bangkoki capriccio boldogító igennel

„Soha nem álmodtam hófehér menyasszonyi ruháról, templomi esküvőről, nagy lakodalomról...”Eddig állta is derekasan a szavát. Még csak kísértésbe sem esett soha, pedig volt néhány komoly kapcsolata. Azok között is nem egy évekig tartó. A házasságot azonban mindegyiknél sikerült elkerülnie.

Most nem. Ezt ő akarta. Életében először.

Olinka bájos teremtés. Öt évvel ezelőtt rádióinterjút kért Jiří Menzeltől. Meglátni és nem szeretni egyetlen pillanat műve volt mindkettőjük esetében. Képtelenek voltak egymásra hangolódni. Az interjú sem sikerült. Meg kellett ismételni. A második találkozás során azonban történt valami. Mindketten színt vallottak. Elmondták, ki milyennek látta a másikat. Ma már ezen is nevetnek. Hogy mekkorát tévedtek. De miután tisztázták a helyzetet, egyre gyakrabban találkoztak, és a barátságból egyszer csak hatalmas szerelem lett. Házasságra azonban egyikük sem gondolt. És nem a köztük lévő negyvenévnyi korkülönbség miatt! Egyszerűen nem érezték szükségét, hogy egybekeljenek. Együttélésük papír nélkül is remekül működött.

Jiří Menzel és Olga Kelymanová két hónappal ezelőtt Bangkokban kötött házasságot. Thaiföld mindkettőjük számára földi paradicsom. Évente visszajárnak kedvenc helyükre. De hogy ott mondják ki a boldogító igent, az nem az ő ötletük volt.

Mikor hallotta először Jiří Menzel nevét? – kérdezem az újdonsült feleséget, aki hosszas évődés után most engedi el párja kezét.

Arra nem emlékszem – feleli –, arra viszont igen, hogy legelőször a Mesés férfiak kurblival című filmben láttam. Nyolc-tíz éves lehettem. Göndör volt a haja, nagyon tetszett. Anyámmal ültünk a tévé előtt, és hihetetlen, tudom, de esküszöm, hogy így volt... anyám azt mondta: „Képzeld, még mindig nőtlen!” És nevetett hozzá. Ilyen a sors!

Hatalmas rendező.

De tényleg!

Én nem olyan nőnek képzelem, aki alig várta már, hogy férjhez menjen.

Nem, nem!

Hogy majd feleségként...

... jaj, dehogy!...

... boruljon egyszer Jiří Menzel vállára.

Úristen! Nem! Én Vízöntő vagyok. Szabad, mindenben szabad! Nem vágytam erre a beosztásra. Hogy majd a férjem oldalán, vele, mellette, neki köszönhetően... nem! Én mindig mindent egyedül értem el az életben, úgy, hogy megdolgoztam érte. A függetlenségem ugyanilyen fontos ma is, pedig megtörtént, férjhez mentem. Anélkül, hogy szorgalmaztam volna. A kapcsolatunk hozta. Minden spontán módon jön. Görcs nélkül.

A házasságkötés is magától jött? Vagy meglepetés volt?

Mulatságos történet, ahogy ez az egész alakult. Barátunk a thaiföldi cseh nagykövet, ő vetette fel az ötletet, hogy házasodjunk öszsze, és ott, Bangkokban, ő majd összead bennünket. Hogy lesz egy kis őrület. Eszünk-iszunk, szórakozunk, és hazajövünk mint férj és feleség. Jirkának el sem mondta, csak nekem. De valahogy én sem repestem az ötlettől. Egy másik barátunk, akivel együtt járunk Thaiföldre, a papírokat is beszerezte itthon. Akkor mondtam el Jirkának, hogy itt készülődik valami. Hogy összefogtak a barátaink.

És ő hogy fogadta mindezt?

Ugyanolyan pofát vágott, mint én. Azt kérdezte: „Kell ez nekünk?” Jó ideig aztán nem is beszéltünk róla. Csak az utazás előtt került megint szóba, amikor jött a barátunk, hogy „Na, döntöttetek, lesz esküvő?” Mi meg csak néztünk egymásra, és a vállunkat vonogattuk. „De azért intézzétek el a papírokat!” – mondta. Jó, rendben, feleltük, pedig még mindig nem tudtuk, mi legyen. Pár nappal később arról kezdtünk beszélni, micsoda komikus helyzetek várnak ránk, ha mégis egybekelünk. És elmentünk a városi hivatalba, hogy elindítsuk a gépezetet. De még akkor is, amikor jöttünk ki az épületből, azt mondtuk: „Gondolkozzunk még egy kicsit!” Mint két idétlen gyerek. Nem is beszéltünk róla a családban. Senki sem sejtette, mi jár a fejünkben, és mi sem tudtuk, hogyan végződik a dolog.

Szebb helyszínt nem is választhattak volna.

Bangkok valóban gyönyörű. Alighogy megérkeztünk, már jött is az ottani barátunk, a cseh nagykövet, hogy „Nincs már sok időtök a gondolkodásra, mert pár nap múlva elutazom!”

És megadták magukat?

Reggel még a medence szélén sütkéreztünk egy luxusszállodában, idillikus körülmények között. A szobánk is olyan szép volt! Annyira romantikus! Buddhaszobrok, orchideacsokrok... és jött a konzulnő, megállt előttünk a medence mellett, és azt kérdezte: „Akkor bemegyünk a rezidenciára, vagy nem? Megtartjuk az esküvőt, vagy most azonnal felejtsük el?” És akkor úgy éreztük, nincs visszaút, házasodunk. Délután egykor felöltöztünk, és mentünk házasodni.

Kéznél volt a hófehér menyasszonyi ruha?

Türkizkék nyári nadrág, fehér trikó. Jirka tetőtől talpig fehérben, mert azt állította, hogy ő még ártatlan. Szerintem már akkor sem volt az, amikor megszületett. A rezidencián mindenki mosolyogva fogadott bennünket. Kint, a teraszon keltünk egybe óriási hőségben, napernyők alatt. Pálmaágon lógott Václav Klaus képe, mellette a cseh állami címer, szintén egy fára akasztva. Rengeteget nevettünk. Semmi elérzékenyülés, de még csak egy könnycsepp sem! Kimondtuk az igent, és nem sokkal később már mentünk is fürödni. Egyébként soha nem álmodtam hófehér menyasszonyi ruháról, templomi esküvőről, zenéről, nagy lakodalomról, az öcsémmel még fogadtam is egyszer, hogy én sose fogok férjhez menni. Hát, most veszítettem. Tomík húszéves. Kap tőlem egy üveg pezsgőt.

Száz „nászút” után egyszer az esküvőnek is meg kellett történnie.

Nálunk minden fordítva van. A sztereotípiák egyikünket sem érdeklik. A korkülönbséget sem érezzük. Én is nyolcéves vagyok, meg Jirka is. ĺgy töltöttük be ketten együtt a tizenhatot.

Évődéseik, szüntelen bolondozásaik láttán valóban úgy tűnik, egymásra talált két kamasz.

Igen, Jirkához képest én még mindig kamasz vagyok. Épp a minap kérdezte tőlem, amikor a bársonyos forradalomról készült videofilmet néztük, hogy „Te miért nem tüntettél nyolcvankilencben?” Elfelejtett utánaszámolni, hogy én még csak tizenkét éves voltam akkor.

Olinka sem szokott utánaszámolni – veszi át a szót Jiří Menzel. – Egyszer megkérdezte tőle, találkoztam-e Ferenc József császárral, amikor Prágába látogatott.

Olinkával mindenesetre nyert egy másik Oscar-díjat. Csinos és kedves, remekül főz...

... csak éppen elmaradt a stafírung! Hozomány nélkül lett a feleségem. Még egy ócska dunyhát sem adtak hozzá. Vagy legalább egy vesszőt, hogy ha rossz lesz, elnáspángolhassam.

Mint a Sörgyári capriccio Francinja az ő édes kis feleségét a biciklipumpa gumicsövével.

Azt már eljátszottuk egyszer. Méghozzá Budapesten, egy fotózás során a kőbányai sörgyárban.

Nem látom az ujján a jegygyűrűt. Vett egyáltalán?

Vettem, de nem hordom. Apám sem hordta.

Nem az övét húzta elő a zsebéből bangkoki rezidencián?

Sajnos vennem kellett. Vittem magammal a papírokkal együtt. De tényleg úgy volt, ahogy Olinka mesélte. Az utolsó pillanatig gondolkodtunk, mi legyen? Egész életemben szabadságra vágytam. Nem nősültem. És akkor most, túl a hatvanon...

... most is elkerülhette volna.

Azt akartam, hogy Olinkának könnyebb legyen, ha utazunk valahova. Hogy ne úgy kezeljék őt külföldön, mint az utaskísérőmet. Sok helyen ugyanis az éppen aktuális barátnőmet látták benne. Nem a páromat, életem párját, hanem a szeretőmet. Arról nem is beszélve, hogy a nő akkor is férjhez akar menni, ha ezredszer mondja, hogy nem! A génjeiben ott a vágy, szüksége van a tudatra, hogy már papíron is tartozik valakihez.

Nehéz lehetett feladnia azt a fene nagy szabadságát!

Még délelőtt is azt mondtam, hogy várjunk még, halasszuk el, de a nagykövet olyan szépen előkészített mindent, hogy egyszerűen úgy éreztük, kínos lenne számára, ha lefújnánk az akciót.

Az akciót?

A szertartást. A nagykövet úr is szépen kiöltözött. Elegáns inget vett, és nagyon szépen beszélt. Ajándékot is kaptunk tőle. Befizetett bennünket egy közös maszszázsra. Egymás mellett feküdtünk Olinkával és két masszőrlány dolgozott rajtunk. Nagyon kellemes volt.

Az édesanyja nagyon örülne, ha élne.

Ha ismerné Olinkát, biztosan. Ő mindig féltett, hogy rosszul házasodom, és rossz menye lesz.

És a papa?

Ő meg irigyelné tőlem Olinkát.

Nővére hogy fogadta a hírt, hogy összeházasodtak?

Nem akarta elhinni. Azt hitte, hülyéskedünk. Meg kellett neki mutatnom a gyűrűket, és a házasságkötésünkről készült képeket. Miután végignézte őket, azt mondta: ha elválok Olinkától, kidob a lakásból. A lakásomból. Ugyanis egy fedél alatt lakunk.

Miért nem akart voltaképpen nősülni?

Én sokáig úgy gondoltam, a lustaságom, a felelőtlenségem nem engedi, hogy feleségem legyen. Az én életstílusom mellett hülyeségnek tartottam a házasságot. De most felnőtt lettem végre, és mint sok minden másnak, ennek is eljött az ideje.

Változott valami az életében?

Az égvilágon semmi. Akkor kaptam észbe, hogy összeházasodtunk, amikor Prágában megnéztem a bangkoki videofelvételt. Azóta tudom, hogy Olinka valóban a feleségem, én meg az ő hites férje vagyok.

Látott már jobb filmet az életében, mint ez a videofelvétel? Hitchcocktól vagy Woody Allentől?

Ez tényleg nagyon szép film! Amatőr készítette – profi módon!

S most, hogy férj és feleség lettek, mindent közösen végeznek, vagy felosztották egymás között, ki miért felelős?

A házimunkák terén? Olinka mindenben ügyesebb. Ha megjövünk egy hosszú útról, az én utam a fürdőkádba vezet, ő meg addig fényesebbé teszi a lakást. Ha vacsoravendégeket várunk, ő főz. Olinka mindent megcsinál. Rendes kislány.

Ön nem is tud főzni?

De igen! Finom kávét főzök, és ágyba viszem a reggelit. Én ugyanis koránkelő vagyok. Sosem voltam éjjeli bagoly. Kettőnk közül én alszom el hamarabb. Amikor Olinka odaül a számítógép elé, én már javában horkolok.

Tehát megérte várni...

Olinkára? Hát hogyne! Kivártam, hogy megszülessen, felnőjön, és az enyém legyen. Most aztán vásárolhatok neki! Olyan, mint egy telhetetlen gyerek. Ha meglát valamit, kikönyörgi. De azért is szeretem, mert üres a feje. Mellette nem nehéz okosnak látszani.

S aki azt hiszi, hogy Olinka egy ilyen mondat hallatán élesen visszavág, téved! Olinka ugyanis tudja: szeretett Jirkája csak viccelődik vele. Tehát nincs visszavágás, legfeljebb folytonos évődés. Túlzás nélkül állíthatom: a jókedv, a humor egyetlen órára sem hagyja el őket.