Forró áramkörök

A mikor legördül a függöny, és felcsattan a taps, majd a díszletek mögül egymás után jönnek elő és sorakoznak fel a színészek a színpad előterében, miközben a taps lélekemelő vastapsként hangzik már, és a komédiások meghajolva, kéz a kézben köszönik meg, akkor még él az az áramkör, mely minden jó előadás során kialakul a színtér és a nézőtér között. Aztán kigyulladnak a fények, megmozdul a közönség, lassan elindul hazafelé, vége a varázslatnak, az áramkör megszakad, a múlté lesz minden, a hangulat, az érzelem, a gondolat, a képek sora szavakban szinte megidézhetetlen emlékké válik. A színház a pillanat művészete, a megismételhetetlen pillanaté. Persze, ezt a pillanatot, a pillanatok sokaságát – melyekből percek, órák, vagy ha úgy tetszik, felvonások lesznek – meg kell teremteni, nem egy embernek, általában egy egész csapatnak. Amelyben mindenkinek egyformán fontos a szerepe, egyforma a felelőssége. Legyen az súgó, díszletezőmunkás, világosító, színész vagy rendező, ha csak egy kibillen közülük, elmozdul az előadás, romba is dőlhet. Szerencsére, nagyszerű csapatot sikerült verbuválni húsz esztendővel ezelőtt Nagymegyeren, A kismadárral 1981-ben bemutatkozó, az elődök hagyományait újra folytató, ám egyszersmind alapozó gárda után – Varga Lászlónak, a Csemadok-szervezet elnökének, az örök színművésznek, Varga Tibornak a lelkes ösztönzése nyomán, valamint Morva Pálnak, a művelődési központ akkori igazgatójának segítő támogatásával.

Minthogy a Poloska Színház húsz esztendeje, de különösen az első hét éve kicsit az én privát történelmem is, mi több, életem szép fejezetei közé tartozó történelem, hadd mondjam el, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer rendező leszek. Szülővárosomban játszottam színházat, harmadikos lehettem, amikor a Csipkerózsikában kaptam egy szerepet; az ötvenes éveket írtuk, és ha jött a komáromi Magyar Területi Színház, szüleim magukkal vittek az amfiteátrumba, vagyis a királyhelmeci szabadtéri színpadon, akácerdő ölelésében láttam egyebek között A néma leventét, az Érdekházasságot, de később is, a művelődési házban is számos darabot; hatvannyolcban-hatvankilencben immáron az írással ugyancsak kacérkodó ifjúként újra színpadon találtam magam, még mindig a Beatles bűvöletében élve, vállig érő hajjal alakítottam rendőrt egy Tabi László-vígjátékban például; majd következtek a nyitrai főiskolás évek, verses öszszeállítások sora, fellépések a zoboraljai magyar falvakban, ekkor már egyfajta küldetéstudattól is vezérelve, felismerve a színpadról hangzó magyar szó jelentőségét; bár mint színjátszó és versmondó soha nem éreztem, nem tartottam magamat tehetségnek, inkább csak a lelkesedés fűtött, mégis büszke vagyok, hogy a főiskolán tagja lehettem annak az irodalmi színpadnak, melyet Tőzsér Árpád szervezett, és amely az ő – Betyárok sírja című – összeállításával, Galán Géza rendezésében, eljutott a Jókai Napokra; maradva még egy pillanatig Nyitrán, magyar-angol szakosként angolból írtam a diplomamunkámat, s hogy, hogy nem, de Arthur Miller Az ügynök halála című drámáját választottam; akkoriban már publikáltam az Irodalmi Szemlében, a Vasárnapi Új Szóban, az Új Ifjúságban színikritikám is megjelent; miután az Új Szó kulturális rovatába kerültem, egyszer csak úgy hozta a sors, hogy a kassai Thália Színházba távozó kollégám helyett be kellett ugranom színikritikusnak, amíg fel nem tűnt a láthatáron Dusza István, aki idestova egy éve már nincs közöttünk, de, hadd említsem akkor meg itt, mindig szurkolója volt, értő kritikusa a mi Poloska Színházunknak, még a Nézőtéri napló 1981–1990 című könyvében is szentelt nekünk egy fejezetet Varga Tibor okán, aki korábban hagyott itt bennünket, meggyőződésem, mindnyájunk nagy szomorúságára.

Szóval, így vagy úgy, gyermekkoromtól kezdve valahogy mindig magához vonzott a színház, illetve akarva-akaratlanul hozzásodródtam, de hogy rendező is leszek egyszer, az, ismétlem, álmaimban sem szerepelt. És mégis. Egy véletlenül elejtett mondattal kezdődött az egész. Valamikor nyolcvankettőben Varga László megemlítette nekem, hogy a színjátszó csoport szeretné folytatni a munkát, rendező is volna, majd kérdésemre elmondta, mennyi pénzért. Félig komolyan, félig tréfásan akkor én azt válaszoltam neki, mi a Szigeti Lacival a feléért megcsináljuk. Rendben. Hát így kezdődött. Elárulom, nem magamban bíztam annyira, hanem Szigeti Lászlóban, ugyanis ő volt az, aki az Új Szóból a kassai Tháliába távozott, szegődött el dramaturgnak Gágyor Péter rendező mellé. Magyarán profi színházi tapasztalatokkal is rendelkezett, bár mindössze két évet tölthetett a Tháliában, újat akaró szelleme nem tetszett a színház vezetésének, következésképpen menesztették, Gágyorral együtt. Szigeti Laci barátom, aki ezután a Nő munkatársa lett, újra újságíró, nem tiltakozott, mikor tudtára adtam, milyen „merényletet” követtem el ellene, vagyis hogy Nagymegyeren fog rendezni, én majd asszisztálok. A tippet, hogy Majakovszkij Poloskáját játsszuk, Gágyor adta egy alkalmi találkozás során. Megszereztük a darabot, és nyomban mindketten igent mondtunk rá, habár már az első olvasás után nyilvánvalóvá vált, nagy fába vágjuk a fejszénket. Egyrészt, a költő Majakovszkij nem arról volt híres, hogy tiszta szerkezetű, világosan felépített darabok szerzője, másrészt nem ismertük a társulatot. Ennek ellenére belevágtunk. Éjszakába hajló órákig próbáltunk és próbáltunk, heteken, hónapokon át, és körülbelül még két héttel a bemutató előtt is úgy látszott, nem jutunk el a Jókai Napokra, a válogató bizottság csalódásának adott hangot, de mi is csupasznak éreztük az érsekújvári kerületi fesztiválon produkált előadást. Mégsem adtuk fel. Két hét alatt kemény munkával, a hétvégeken egész napos próbákkal, újabb és újabb ötletek megvalósításával szinte csodát teremtett a társulat, olyat, amely nemcsak a hazai közönség előtt aratott sikert, hanem győzött a Jókai Napokon is. A lapok, valamint a rádió tudósításai, értékelései, beszámolói révén egy csapásra országos hírűvé vált a nagymegyeri gárda, mely a Poloskával még abban az évben, tehát 1983-ban eljutott a turócszentmártoni nemzetközi színházi fesztiválra. Ahol megint csak kivétel nélkül valamennyi szereplő hozta a formáját, fegyelmezetten, pontosan betartva a rendezői utasításokat. A közönség soraiban talán senki nem akadt, aki tudott magyarul, mégis mindenki értette, miről van szó, mindenki a helyén maradt a szünet után is, és a végén vastapssal jutalmazták az előadást, amelyről a szlovák kritikusok úgyszintén elismerően nyilatkoztak a nyilvános értékelésen. Mindez azt bizonyította, hogy sikerült valóra váltanunk szándékunkat, tudniillik mi nem a verbális, tehát a nyelvi szintre helyeztük a hangsúlyt, hanem a képi megfogalmazásra, a látványra, mely magában hordozta a gondolatot, az üzenetet, véleményünket bizonyos negatív emberi és társadalmi jelenségekről, a szlovákiai magyar amatőr színjátszás történetében először alkalmazott forgószínpadon.

Szigeti László, aki Dunaszerdahelyről járt a próbákra, ezután megvált a társulattól, mely, azt hiszem, sokat tanult tőle. Magamra maradtam tehát, egyedül, mondanám, de hazudnék, ha ilyesmit állítanék, hiszen ott volt a csapat, készen a folytatásra. Mellette persze a teher is, a felelősség, hogy a Poloskánál lejjebb nem adhatjuk. A nyolcvannégyes esztendőt valamilyen oknál fogva kihagytuk, ám aztán következett egy nagy sorozat, amikor a Jókai Napokon a legjobbaknak kijáró péntek estéken a nagymegyeriek léptek fel, akiknek az előadását már alig várta a közönség, zsúfolásig megtelt a Szakszervezetek Házának színházterme, még a karzatról is fürtökben lógtak az emberek. Nagyszerű, elmondhatatlan érzéseket, élményeket éltünk át, melyeket egyszer talán majd könyvben mondok el, mert itt a helyszűke miatt lehetetlen. Viszont arról mindenképpen szólnom kell, legalábbis azokkal a darabokkal kapcsolatban, melyeket az én választásom eredményeként próbáltam meg a legjobb tudásom és tehetségem szerint színpadra vinni, és velem együtt a színészek és valamennyi szereplő, hogy számomra nem létezik semleges színház, de az olyan sem érdekelt soha, amely olcsó eszközökkel, az anyósviccek szintjén szórakoztat. Tudva ugyanakkor, hogy derülni, kacagni szeret a közönség, igyekeztem olyan darabokat választani, melyek egyrészt kielégítik ezt az igényt a szatíra, az irónia, a groteszk nyelvén, másrészt ezen a nyelven lehetőséget adnak arra, hogy a játék szövetében hatalmi visszaéléséket, társadalmi viszszásságokat, az emberi gyarlóság különböző megnyilvánulásait vegyük célba. Természetesen továbbra is szem előtt tartottam, hogy a színház elsősorban látvány, aprólékosan kidolgozott képek, helyzetek sorozata, ahol a díszlet, a rekvizitum sem mozdulatlan díszítő elem, hanem, képletesen szólva, együtt játszanak a színészekkel. Ez volt rendezői elvem három pillére, melyet az 1985-ben bemutatott két egyfelvonásosban – Labiche: Ilyen a világ!, Feydeau: Aludj el! – még nem nagyon lehetett észrevenni, mondhatnám, amolyan ujjgyakorlatnak számított a szövegcentrikus, helyzetkomikumra épülő előadás, a színészi szerepformálás csiszolására adott alkalmat, a rendezőnek pedig a partneri kapcsolatokban rejlő humor kiaknázására és hatásos alkalmazására. Mindazonáltal sikert arattunk vele, ha nem is olyat, mint a Poloskával, arra még várni kellett egy évet, amikor is H. Barta Lajos Szaltó mortále című komédiáját vittük színre. A cirkuszigazgató személyében Gorbacsovot véltem felfedezni, illetve az ő alakja volt a titkos mintám, aki – peresztrojka ide, reformtörekvések oda – ha megfeszül sem képes ötről hatra jutni az őt körülvevő sok tehetségtelen emberrel, vagyis artistával, s még csak ki sem rúghatta őket, mérgében csupán annyit tehet, hogy letépi a cirkuszban is kifüggesztett aktuális politikai jelszavakat, s valóban megfeszül a trapézból átalakított kereszten.

A korrupciónak, a talpnyalásnak, a csalfaságnak, az ostobaságnak állítottunk görbe tükröt a szintén magyarországi Sós György Az emmenthali hóhér című darabjának előadásával. A nagymegyeri bemutatón megjelent maga a szerző, aki elismeréssel nyilatkozott a társulat teljesítményéről, nem hitte volna, hogy egy másik országban – közegben – annyira ráérezhet, ráadásul egy amatőr színház a szándékára, sőt még többet, mást is ki tudnak hozni a darabból, mint amennyi benne van. Mint rendező itt is kiemelném a csapatmunkát, s egyúttal azt, hogy ez az előadásunk már Poloska Színház név alatt futott. E névválasztásunkban részben közrejátszott a Poloskával elért első sikerünk, részben meg az, hogy mi a kritikusabb szemléletű, más szóval csípősebb színházak közé tartoztunk, akiket számon tartottak az akkori hatalom ügyeletesei, de leállítani nem tudtak. A Jókai Napokon frenetikus sikert arattunk a „hóhérral”, annak ellenére, hogy az első nekifutásra még csak el sem kezdhettük, és már be kellett fejeznünk. A fesztivál kellemes hangú konferansziéja, Asbóth József, aki sok éve a Duna Televízió bemondója, éppen indult volna bejelenteni a nagyérdeműnek, hogy következik a..., vagyis mi, amikor kialudt a villany. Egy órán át tartó áramszünet következett, ám a közönség maradt a helyén, majd egyszer csak a sötét nézőtéren felcsendült a Ha én rózsa volnék..., aztán népdalok népdalok után, mi is együtt énekelve a közönséggel, ők lent, mi fent a színpadon, helyére küldve a függönyt. Az a bizonyos áramkör már ekkor létrejött. Mivel eredetileg is nevetéssel indult az előadás, súgtam a csapatnak, ha újra lesz áram, és szétmegy a függöny, tehát kezdhetünk, úgy nevessetek, mint még soha. Vizváry Terike, Varga Tibor, Horváth Ferenc, Katona Csaba, Görföl Attila, Varga Zoltán, Vízváry Csaba produkált is olyan sodró lendületű előadást aztán, hogy a közönség a végén nem akarta őket leengedni a színpadról.

Egy év szünet következett, ám a lendület maradt. Békés Pál A női partőrség szeme láttára című komédiáját elolvasva azon nyomban megfogott a téma, a közép-európai értelmiségi helyzete, aki a darabban művelt irodalmár, szépirodalmi művek fordítójának alakjában jelenik meg, azonban a tehetségéhez méltatlan feladatokat, például repüléstörténeti könyvek fordítását kell elvállalnia, hogy valahogy meg tudjon élni, miközben a szomszédai, mindenféle alakok zavarják magánéleti problémáikkal. A remekül megírt darabból újfent remek előadás született, méghozzá ezúttal, kivételesen, puritán, csupán jelzésszerűen berendezett színpadon. Mondom ezt a dicséretet nemcsak a közönség és a szakma véleménye alapján, hanem azért is, mert talán először történt meg, hogy nyilatkozatokat kértek tőlünk a magyarországi sajtó, rádió munkatársai is. Meg azért az ember érzi, ha valami jót csinált. És hát el ne felejtsem, a komáromi bemutatónkra meghívtuk Békés Pált is, aki annyira el volt ragadtatva az előadástól, hogy utána a fesztiválklubban velünk töltött egy mámoros éjszakát. 1989 tavaszát írtuk ekkor. És, már a jövő évadra gondolva, következett az utolsó darab, melyet még én választottam, melynek a színrevitelével még el szerettem volna mondani valamit a világnak mint rendező, természetesen akkor is, korábban is a színészcsapat beleegyezésével. Talán már utaltam rá fennebb, máshogy viszonyul a rendező ahhoz a darabhoz, melyet ráerőltetnek, vagy amelynek a megrendezésére felkérik, függetlenül attól, hogy tetszik-e neki a mű, vagy sem, mint ahhoz, melyet maga szemel ki ízlése, gondolkodása, az emberről, a világról, a színházról vallott felfogása szerint. A lengyel Slawomir Mrožekre esett a választásom, tudniillik a magyarországi Színház című folyóiratban mellékletként közölt színművek között már nem találtam olyat, melyet be tudtunk volna mutatni, melyről azt gondolhattam volna, hogy elnyeri közönségünk tetszését, az egyik túlságosan elvontnak tűnt, a másik igényes díszleteket követelt, a harmadik hemzsegett a trágár kifejezésektől, a negyedikhez annyi szereplő kellett volna, amennyi nekünk éppen nem volt. Ezt a kényszerhelyzetet nehezítette, ami miatt a kilencvenes évek elején tulajdonképpen búcsút kellett mondanom a rendezésnek is: megváltozott munkakörülményeim következtében nem jutott már elegendő időm a darabkeresésre, még kevésbé a színházcsinálásra. Kilencvenben azért még elkészültünk Mrožek Piotr Ohey mártíromsága című színpadi játékával, mely Nagymegyeren ugyan siker lett, a Jókai Napokon viszont kevésbé. Mellesleg, jómagam is éreztem mindvégig a próbákon, hogy valami nincs rendjén, míg rá nem jöttem, hogy ugyan a homlokom mögött rajta vagyok a szerző hullámhoszszán, csak az eszközöket nem találom, melyekkel oda tudnám irányítani a színészeket az abszurdba, groteszk víziókba hajló stílushoz. A szatírában, illetve a szatirikusra hangolható játékokban éreztük magunkat, én magamat is igazán otthon, ebben nem. Iskolának mindenesetre jó volt.

Görföl Viliék közben annyira megszerették a színpadot, a teátrumot, hogy hála istennek azóta is folytatódik a Poloska Színház története, melyhez még kétszer volt közöm. Kilencvenhétben felkértek, hogy rendezzem meg Ray Cooney Páratlan páros című komédiáját. Bevallom, inkább csak erkölcsi kötelességből vállaltam el a feladatot, ugyanis bármennyire népszerű világszerte ez a darab, én nem láttam benne fantáziát, mondjam, ízlésem ellenére volt, igaz, úgy megírva, hogy még csak el sem tudtam téríteni. Azért az vigasztal, hogy a közönség felől nézve, megérte vele dolgozni, no meg hogy a csoport eljutott vele a Jókai Napokra, melyek szinte a szívünkhöz nőttek, valamennyiünket máshol meg nem található emlékek, élmények sora fűz hozzájuk. És eljutottak a nagymegyeriek Komáromba 1999-ben is A női partőrség szeme láttára című komédia felújított változatával. Amolyan alkalmi konzultánsként működtem itt közre, ám korai halála miatt már nem adhattam utasításokat az örök színésznek, Varga Tibornak, mindannyiunk Basájának. Valljuk be, nélküle a felújított „partőrség” nem az a tíz esztendővel korábbi „partőrség” volt, viszont valamennyi szereplő teljesítményének köszönhetően mégis méltó tisztelgés Tibor emléke előtt. És ezen a ponton, Kedves Barátaim – Bugár Pistától kezdve Halász Jóskán, Szabó Arankán, Kovács Zoltánon, Katona Andráson, Vími Tiboron, Zakál Gyulán, Lelkes Petin és a Poloska Színház valamennyi tagján át, és mindazokon, akik csupán egy-két évadban fordultak meg a társulatban, a mai legfiatalabbakig – tartozom egy vallomással magamnak is, Nektek is: csinálhattam volna én bármit, meggyőződésem, hogy Varga Tibor nélkül nem jutottunk volna fel olyan magaslatokra, mint amilyenekre feljutottunk a nyolcvanas években. Zsigerből volt ő komédiás, ahogy mondani szokás, született színész, aki egyetlen mozdulatával besugározta a színpadot, kacajt fakasztott a lelkekben, a miénkben is, próbák tucatjain, vagy amikor tájoltunk. Éva, Terike, Lívia, Adriana, Alica, Kováts Pista és a többiek, emlékeztek arra az eredeti, egyszeri humorfesztiválra, melyet Basa egymaga produkált Turócszentmártonig, majd hazafelé is, ahogy a Turcsin ponyicsánt szavalta, vagy amikor a bemutatók előtti pillanatokban kilesett a függöny mellett, és látva, hogy özönlik a közönség, csillogó szemekkel elkezdte dörzsölni a kezét, mondván, „katlan lesz, gyerekek”. Imádta a közönséget, mélységes alázattal viseltetett a színház iránt. Egyáltalán az előadó-művészet iránt. Hálával vallom be, nekem nagyon sokat segített a próbákon, nemcsak azért, mert félszavakból értette, merre akarok menni, hanem a játékkedv, a csapatszellem növelésében is. Amikor remek csapatmunkát, kiegyensúlyozott játékot emlegettem – értve ezalatt, hogy a színészi teljesítmények között alig volt észlelhető különbség –, annak elérésében az ő tehetségének, játékának, kisugárzásának ugyancsak szerepe volt, legalábbis ahogy én emlékszem vissza. Mikor a Jókai Színházhoz került, egyszer megkérdeztem tőle: és a Poloskával mi lesz, Tibor? Azt válaszolta, csak legyen Poloska, ő jön, játszik majd Komáromban is, Megyeren is. Ez az álma, sajnos, nem teljesülhetett. „Ezer meg ezer vicced, tréfád közül az egyetlen rossz, Tibor, a halálod. Nem láthatjuk többé sugárzó arcodat, amikor felhőtlen magasságokba emeli lelkedet a felcsattanó taps. Ami maradt számunkra, az az emlék. Egy nagy komédiás emléke” – írtam halálára 1994 januárjában, közel tíz éve, napokig sírva. Azóta minden esztendőben egyszer kimegyek Varga Tibor színművész sírjához, s könnyekkel a szememben felidézem azokat a felejthetetlen pillanatokat, perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat és éveket, mindazt, amit egy alkotóközösségben, az önkifejezés vágyától is hajtva sokan igyekeztünk itt tenni a közönségért, Nagymegyerért, a magyar szóért. Mindazt, amit úgy hívnak, hogy Színház. És mindazt, ami a Poloska Színházat jelenti. Melynek kívánok boldog születésnapot, sikerekben gazdag újabb húsz évet.