Földönfutók a Thália színpadán

Érdekel nagyon, hogyan teremtették meg a regény színpadi légkörét. Magam is megírtam a földönfutó sorsot Adósságtörlesztés című regényemben, amelyből egy budapesti férfiú megkérdezésem nélkül rádiójátékot írt nem is ügyetlenül, hiszen egymást követően elhangzott a Kossuth, a Petőfi és a Bartók Rádióban. Dráfi Mátyás is régóta biztat, írjak neki monodrámát A vesztes című hosszabb elbeszélésemből. Annyiszor mondta fölöslegesen, hogy már abba is hagyta. Boráros Imre meg filmforgatókönyvet írt Szélfúvásban című regényemből, de hogy mi lesz a sorsa, azt talán ő maga sem tudja.

Egyszóval nagy kíváncsiságot cipelt bennem Kassára a gyorsvonat. Hogyan sikerült a Dobos–Beke szerzőpárosnak színpadra vinni meg nem érdemelt földönfutásunkat, a velünk szemben tanúsított akkori embertelenséget minden bonyolultságával? Hogyan lehetett a regényben két szálon futó cselekményt meggyőzően megmutatni? Mivel én magam is érdekelt voltam ezekben a dolgokban, legalább annyit izgultam a kezdés pillanatáig, de mondhatnám azt is, hogy az előadás befejezéséig, mint maga Dobos, hiszen a mi nemzedékünk írta meg regényben a trianoni döntést követő évtizedeknek ezt a ránk nézve legembertelenebb, legmegsemmisítőbb éveit, amelyekről még Čarnogurský is azt nyilatkozta, hogy hát erre mi, szlovákok, nem lehetünk büszkék! Amikor magyarok tízezreinek próbálták kirántani talpa alól a földet, s kiirtani lelkünkből a szülőhelyünkhöz, szülőföldünkhöz kötődő emlékeinket.

Mindezek benne lüktetnek Dobos László Földönfutókjában, s Beke Sándor, a Thália Színház rendezője jó érzékkel segítette Dobost abban, hogy a regény drámaiságát a színpadon is megjelenítse. Nem volt ez könnyű még egy olyan nagy tapasztalattal rendelkező rendezőnek sem, mint Beke, de hogy a számos lehetséges megoldás közül a legjobbat találta meg, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a teltházas ősbemutatónak már az első része úgy megérintette a közönséget, hogy a nézőtéren nem lehetett hallani egy pisszenést sem. S az erős hatást azzal tudta kiváltani a rendező, hogy ügyes és megrázó filmbejátszásokkal, dokumentumfilm-részletekkel a történelmi időnek egy olyan részét vitte színpadra, amely bővelkedett drámai fordulatokban, hangulatváltozásokban, emberi tragédiákban.

Vegyük csak sorba a harmincnyolcas visszacsatolás örömét, a második világháború kitörésének emberáldozatokban bővelkedő tragédiáját, s majd az áhított béke után a gyűlöletet szító békétlenséget, százezrek homlokára sütve a háborús bűnösség vádjával földönfutásra ítéltetés bélyegét. A Földönfutók fontosabb szereplőinek színpadi megjelenítését jól oldották meg a kiválasztott színészek. Engem felkavart mindaz, amit a színpadon láttam. A Thália nézőterén újra átéltem gyermekkorom borzalmas élményeit. A játék felpörgő ritmusa egyre hevesebben dobogtatta meg a szívemet.

Ismerve a regényt, jó előre tudtam, amit korábban már említettem is, hogy nehéz a két szálon pörgetett cselekményt színpadra vinni. Beke Sándornak okozta, okozhatta ez a nagyobb fejtörést. S akárhogy forgatom fejemben a dolgot, jobb megoldást nem tudok elképzelni. A színpadon látott variánsnak nincs alternatívája. A narrátor, a helyzetek összekötője és felvezetője, Boráros Imre, vagyis az író, egyenletessé, vagy ha úgy tetszik, zökkenőmentessé tette a színészek játékát. Lehet gondolkozni, vitatkozni, ellenvetést tenni az előadással kapcsolatban, egyet azonban nem lehet elhallgatni, hogy ennek a számunkra rettenetes korszaknak a színpadra vitelével mostanáig adósak a szlovákiai magyar írók és színházak! Arról persze fölösleges akár szót is ejteni, vajon érdemes-e felhánytorgatni ezt a múltat, mert nagyobb tragédia, mint ami negyvenöt után történt velünk, ritkán fordul elő egy néppel, bár van rá, sajnos, számos példa. A közelmúltat véve alapul a mi tragédiánknál csak a holokauszt nagyobb tragédia! Egyébként is, a prózaíró megélt emlékeiből, élményeiből építkezik, s tanulságot próbál megfogalmazni másoknak. Nem is olyan régen csak a Verne Gyulák röpítették az olvasót a jövőbe a képzelet szárnyán, ma sci-fi írók teszik ugyanezt.

Ide illő epizódként szeretném elmondani, hogy annak idején, a kemény pártállami években, szegezte mellemnek a kérdést a Magyarországról ide áttelepült Július Slovák (Szlovák Gyula) pártfőiskolai tanár, miután bemutatásakor nem fogott velem kezet, miért vájkálok a múltban, miért szakítom fel a sebet, én vagyok a magyar Mňačko (Adósságtörlesztés című regényemet elolvasta!), aki íróként akkor már másodszor disszidált. Én igen fagyosan csak annyit mondtam neki: előbb állítsd le azokat, akik a holokausztról írnak, csak azután szólj nekem! Ez a rövid történet, ha ki is lóg egy kicsit ebből az írásból, világosan megfogalmaz valamit, s ehhez hadd idézzem Fábry Zoltánt: „A jövőt a jelen valósága alakítja, és ez a jelen térben és időben csak a múlt és a jövő vissza- és előrefutó vonalán igazolhatja saját realitását. Aki a múlt összekötő fonalát elmetszi, sose érhet el a jövőbe.”

Én nagy dolognak, merész vállalkozásnak tartom, hogy negyvenöt utáni földönfutásunk emberi sorsokba sűrített drámája hazai magyar színház színpadára került. Ezért a Tháliát és személy szerint Bekét mindenképpen dicséret illeti. Modern megoldások alkalmazásával igyekezett a rendkívül fontos téma színpadra vitelét a néző számára hatásossá és tanulságossá tenni, s ez sikerült is neki. A színpadi történések sora a jól kiválasztott színészek teljesítményének köszönhetően megfogta a közönséget. A vastapsba forduló viharos tetszésnyilvánítás, a színészek többszöri viszszatapsolása arról győzött meg, hogy a Földönfutók színre vitele jó elgondolás volt, sikeresen átjutott az első megmérettetésen. A további előadásokkal pedig még változik, csiszolódik a játék. Dobos és Beke tudni fogják, hol kell kisebb-nagyobb változásokat eszközölni; én a helyükben a szerelmi jeleneteket tömörebbre fognám!

Nem szeretem a jövendölést, de az ősbemutatón látottak alapján joggal feltételezem, hogy a színházassá vált Földönfutók vidéken is jó visszhangot kelt majd, nagyon sok szlovákiai magyar – fiatal és idősebb – érdekelt abban, hogy színpad nyújtotta élményként is újra megismerje és megélje – Janics Kálmán könyvcímét idézve – a hontalanság ránk nézve embertelen, a létünkre, megmaradásunkra törő éveit, illetve rettenetes következményeit. Úgy látom, hogy a várakozásnak eleget téve a szlovákiai előadások magyarországiakkal is szaporodnak, hiszen akkori üldözöttségünk okulásul és tanulságul szolgál a Kárpát-medence valamennyi magyarjának!

(A Földönfutók kassai bemutatója után néhány nappal rendhagyó módon két kritikának is helyet adtunk lapunk hasábjain. Mács József fönti írását csak jóval később hozta be szerkesztőségünkbe, így már csak e kéthetente megjelenő mellékletben tudjuk közzé tenni – és, sajnos, itt sem azonnal adódott erre módunk. Annak, hogy a Mács-írást most mégis kötelességünknek tartjuk megjelentetni, két oka is van. Először is, az előadásról (és nem a hontalanság éveiről vagy a Dobos-könyvről) alkotott véleménye szöges ellentétben áll az Új Szó és a Vasárnap négy, egymástól igencsak eltérő értékrendet magáénak valló belső munkatársának kritikus hangmegütésével. A másik ok: munkatársaink és a bemutatón jelen lévő további személyek egybehangzó állítása szerint a közönség tetszésnyilvánítása korántsem volt olyan viharos, mint ahogyan azt Mács József állítja. Most, hogy ez az álláspont is nyilvánosságot kapott, ki-ki maga döntheti el, melyikkel azonosul.

Értékítéletekről lehet vitatkozni, tényekről nem lenne szabad. Persze visszamenőleg már nehéz megállapítani a taps intenzitását is. Ha a szem- és fültanúk sem tudnak közös nevezőre jutni a decibelek megítélésében, miként szolgáltathatna igazságot a szerkesztő. Egyetlen korrekt megoldás mutatkozik számára: bemutatni a különféle nézeteket. Az idő majd úgyis eldönti – ha ugyan azóta már el nem döntötte –, valójában hogyan is fogadja a közönség a Dobos-regény színpadi adaptációját. H. Z.)