Főherceg, de hintó még a színpadon sem vitte

Amszterdam, London, Párizs, Budapest. ĺgy alakult a pályája. A Balettintézet elvégzése után a Holland Nemzeti Balett táncosa lett, onnan szerződött az English National Ballet csapatába, majd hét évet töltött az osztrák fővárosban, ahol a Staatsoper első szólistája volt. Az utóbbi években a Magyar Állami Operaház színpadán is gyakrabban látjuk. Mostanában Kenneth MacMillan nagy hírű Mayerlingjében, Rudolf főherceg szerepében.

Ha lenne olyan cím, hogy „a balett utazó nagykövete”, szerintem már rég megkapta volna. Úgy táncolta el a balettirodalom összes nagy szerepét, hogy közben körbeutazta a világot. Élete első külföldi útjáról mi jut most az eszébe?

Tizenhat éves lehettem, igazi tinédzser, amikor Lausanne-ba mentem, balettversenyre. Jött velem a mesterem is, de nem izgultam, mert angolul már akkor is jól beszéltem. Maga a verseny azért volt érdekes, mert velem egykorú fiúkkal kellett összemérnem a tudásomat. Ráadásul Nyugaton! Ez így együtt olyan volt nekem, akár a karácsony. Tele várakozással, kíváncsisággal, meglepetéssel, örömmel.

Könnyen kilépett az itthoni „burokból”?

Nekem burokból is kettő jutott. Ott volt egyrészt a család, az otthon, a szeretet, másrészt pedig a Balettintézet, ahol az egész napomat töltöttem. Mindig este mentem haza. Hétvégeken aztán, május végétől lejártunk a Balatonhoz a szüleimmel. Vagy elmentünk Zolival, a bátyámmal horgászni, kirándulni. Hébe-hóba cukrászda anyuékkal, vagy bowlingparti, de igazából csak a balett volt, a gyakorlás. Baráti társaságba járni már csak huszonéves fejjel kezdtem el.

Utazni, gondolom, mindig is szeretett.

Eleinte imádtam. Nem tudtam ugyanis, hogy mivel jár az utazás. Hívtak, mentem, röpködtem. Egy idő után azonban rá kellett jönnöm, hogy egy vendégszereplésnek is pontos menetrendje, ha úgy tetszik: koreográfiája van. Szálloda, színház, szálloda – egészen az utolsó napig. Városnézésre sosem jutott elég időm. A gyakorlatok és a próbák után már csak az esti előadásra koncentráltam, a város nevezetességeit meghagytam a turistáknak. Az utóbbi években már igyekszem úgy szervezni a programomat, hogy eljussak egy-egy képtárba, múzeumba is. Igyekszem legalább egy órát sétálni a városban, hogy tudjam, hol voltam.

Európát bizonyára rég kipipálta.

Szerintem majdnem minden nagyvárosban táncoltam. Londonban, Párizsban, Bécsben, Münchenben, Berlinben huzamosabb ideig éltem is. Tudom, hol lehet a legjobban enni. Ha Nápolyban táncolok, mindig átmegyek Capri szigetére. Ott a kedvenc strandom, és van egy kávézó is, amit sosem hagyok ki. Ausztria közel van, szép ország, de az osztrákokkal szemben fenntartásaim vannak. Nem igazán szeretik a külföldieket. Az olaszokban azt furcsállom csak, hogy náluk még a szent szó is változik. Amit írásban adtak, vagy amiben korábban szóban megegyeztünk, az a végén mindig C verzió lesz. De a klímájukat, a kultúrájukat nagyon szeretem. Az angolokban elsősorban a színházhoz való viszonyukat szeretem. Ezzel mindig el tudnak csábítani. A németek minden téren precízek. A táncban egyébként már eljutottam arra a pontra, hogy nem nézem, melyik ország, melyik nemzet színpadán vagyok. Ha felmegy a függöny, táncolnom kell, s a lehető legjobban. Számomra ez a legfontosabb szempont. A jó produkciót minden országban értékelik. Legfeljebb máshogy. Vannak színházak, amelyeket már az illatukról ismerek. Ha bekötött szemmel lépném át a küszöbüket, akkor is tudnám, hol vagyok.

Európában hol érzi magát a legjobban?

Nincs legjobb. Mindenütt jó. A negatívumokat igyekszem nem észrevenni, nehogy gátoljanak a munkában. Ezeken a kérdéseken már nem okoz gondot felülkerekedni. Mindenhol a szerepre összpontosítok, megvan a kitűzött feladatom, és azt igyekszem százszázalékosan megoldani. Úgy gondolom, amin nem tudok változtatni, azon kár törni magamat. Azt oldja meg más. Ha képes rá... A skandináv országokban is táncoltam már. Finnországba gyakran visszajárok. Náluk nagyon szeretek, mert imádom a természetet, ott meg minden olyan tiszta és érintetlen. Halakból, tengeri herkentyűkből mindig ott eszem a legfinomabbakat.

A Baltikumban is jegyzik már a nevét.

Riga hatalmas meglepetés volt. Gyönyörű a város, gyönyörű a színház, az emberek barátságosak. Nagyon jó érzés ott táncolni. Alig várom, hogy visszahívjanak.

Moszkva most a magánéletébe is belépett. Anna, a kedvese a Bolsoj táncosnője volt. Ettől az évadtól ugyanis már ő is Budapesten táncol. A Mayerlingben ő a partnere.

Sok országban éltem már, sok helyen megfordultam, de nem állítom, hogy egy szerelemnek ott kell megszületnie, ahol hosszabb időt töltünk. Azt az ember nem keresi, az mindig váratlanul jön, egyszer csak kopogtat. Behatárolhatatlan, hogy honnan érkezik. Az én esetemben legalábbis így volt. Onnan jött, ahonnan egyáltalán nem vártam. Először Rigában találkoztunk, egy nemzetközi gálán. Mondhatnám azt is: a menedzserek munkája sodort bennünket egymás mellé. Anna Odiliát táncolta, a fekete hattyút, én meg a Herceget. Akkor még egyikünk sem sejtett semmit. Olaszországban ismét együtt táncoltunk. Egy moszkvai gála emléke is felmerült a múltból, ott azonban egy francia táncosnővel léptem fel. Két évvel ezelőtt Amszterdamban vendégszerepeltem, ott ért a Bolsoj meghívása. Anna mesélte pár hónappal ezelőtt, hogy ő emlékszik mindenre. A Bolsoj archívumában aztán kikerestük a gála videofelvételét, és valóban úgy volt, ahogy mesélte. Én is felléptem ugyanazon az előadáson, csak akkor még nem ismertük egymást.

Leghosszabb útjai hová vezették?

Japánba, Chilébe és Ausztráliába. Mind a három más világ. Japán semmihez sem hasonlítható. Engem teljesen lenyűgözött. De Ausztráliát is hasonlóképpen éltem meg. Amikor oda megérkeztem, az volt az érzésem, ez már olyan messze van, hogy onnan soha nem érek haza. Mellesleg Chile is ilyen őrületes távolság. Már húsz órája repültem, amikor megkérdeztem, mennyi van még hátra, mire azt felelték: „Pihenjen csak nyugodtan!” Santiago de Chilében többször is táncoltam már, de a városból még mindig nem láttam sokat. A színházuk viszont fantasztikusan szép.

Ausztráliába Rudolf Nurejev által jutott el. Hogy jött a felkérés?

Megkerestek. Beválasztottak a csapatába. Londonból indultunk első osztályon. Nurejevnek, a tánc Istenének óriási „lakosztálya” volt a gépen, egy igazi rezidencia. Ott beszéltük meg az egész turné menetét. Én akkor találkoztam vele először. Húszéves voltam, kezem-lábam remegett. Ott álltam egy ekkora megasztár előtt, és elmondhatatlanul boldog voltam, hogy én is tagja lehetek a csapatnak. Nem is értettem, hogy kerültem közéjük, hiszen a párizsi Operától a New York-i Metropolitanig a világ legnagyobb színházainak vezető táncosaival utaztam, s ami ugyancsak meglepett: mindegyikük egyenrangú félként kezelt. Természetesen minden vágyam az volt, hogy megfeleljek. Harmincöt előadást szerveztek az ottaniak, ami rengeteg. Hatalmas erőpróba ez a táncosnak. De ha végigcsinálja, rengeteg energiát kap. Mindennap Limuzin vitt bennünket a színházba. Addig azt hittem, ilyen csak a filmekben létezik. Nurejev senkit sem dicsért. Ha nem tetszett neki valami, azt viszont azonnal szóvá tette. Nyers modora fenséges tartással párosult. A legnagyobb tömegben is azonnal észre lehetett venni.

Nemrég tíz hetet töltött Moszkvában. A Bolsoj balettmestereinél fejlesztette tudását.

Moszkvában tizenhét évesen jártam először. Balettversenyen voltam. Akkor még nem lehettem annyira felkészült, hogy labdába rúghassak, viszont rengeteget tanultam, komoly tapasztalatokat szereztem. Azok a sztárok – köztük Irek Muhamedov –, akiket akkor tátott szájjal néztem, ma már a barátaim. Egyébként nemcsak Moszkvában, hanem Szentpéterváron is tanultam egy hónapig mint balettintézeti növendék. Furcsa mód egyik helyen sem a keménységet láttam, hanem hogy mi mindent tudok magamba szívni. A körülmények ugyan mostohábbak voltak, mint itthon, fiatal fejjel azonban könnyen alkalmazkodik az ember.

Nyári útjai, amikor szabadságra utazik, mindig valamelyik távoli világba vezetik. Seychelles-szigetek, Vörös-tenger, Szenegál...

Egy-egy kemény évad után mindig megjutalmazom magam. A Seychelles-szigeteken három hetet töltöttem, és mindent kipróbáltam. Búvárkodtam, hullámlovagoltam, tengeralattjáróból csodáltam a színes halakat. A mélytengeri merülést a Vörös-tengeren tanultam meg. Szenegálban a bátyámmal voltam. Megnéztünk pár halászfalut, kijártunk a tengerpartra, végighajtottunk a Dakar rallye utolsó szakaszán, rengeteg érdekességet láttunk.

Van olyan helye a világnak, ahová semmi pénzért el nem menne?

Az Antarktisz jéghegyei nem vonzanak, de egy alaszkai utat szívesen bevállalnék. Az régi álmom. Kanadában sem voltam még, az esőerdők, a kristálytiszta tavak, a gyorsfolyású patakok nagyon csábítanak.

Ha most azt mondaná valaki, hogy válasszon egy kéthetes utat, és már holnap indulhat, mi lenne az?

Hawaii vagy Jáva. Szörfözni szeretnék.

Egy kis hegymászás?

Csak úgy kötél nélkül neki a nagy hegynek? Csodálom azokat, akiknek ez jelent örömet, én nem tartozom közéjük.

Legközelebb hol táncol külföldön?

New Yorkban, a Metropolitan színpadán.

Nézőként járt már a Metropolitanben?

Még nem. Ezért is várom olyan nagyon, hogy belépjek a kapuján. Ráadásul névre szóló meghívással! Nekem ez óriási elismerés. Kaptam én már pofonokat is a sorstól, de úgy egészében véve mégis a tenyerén hordoz. A világ számos pontján táncolhattam már, és most jön ez a két hónap csoda, az American Ballet Theater csapatával New Yorkban. Erről az egész szakma tudni fog. S már most közölték velem: ha elégedettek leszünk egymással, hosszabb távon is folytathatjuk. Még az sem biztos, hogy az utolsó Metropolitan-beli előadás után azonnal hazajövök.

Három hét nem nagy idő két új szerep betanulására.

Én már most, itthon is gyakorolok. Nem a hőscincér elvét vallom, hogy „ráérünk még, van idő...!”, aztán itt a tél és itt a baj, hanem előre gondolkodom. És figyelek magamra. Nem dohányzom, nem iszom, nem éjszakázom. Fegyelmezetten élek, s ez nagyon sok energiát ad, rengeteg bajtól megóv.

Könnyebbek vagy nehezebbek az éjszakái, amióta tudja, hogy mekkora kihívás előtt áll?

Kétélű a dolog. Az, hogy meghívtak, erőt és önbizalmat ad. De mert kemény a feladat, jól kell beosztanom az energiámat, és alaposan fel kell készülnöm.

Az sem a szomszédban van.

Már megtanultam, hogyan kell átvészelni az ilyen hosszú utakat. Felszállok a gépre, egy óra múlva elalszom, és csak akkor nyitom ki a szemem, amikor ébresztenek, hogy „Megérkeztünk, köszönjük, hogy velünk utazott.”