Feszültségek helyett megfontoltságra van szükség

Szlovákia legsajátabb belügye, miként értékeli Mečiar uratSomogyi Tibor felvételeÖn, egy baráti csevellyé nemesedett protokolláris tárgyaláson, a minap úgy vélekedett, hogy állomáshelyére érkezvén nem éppen egy nyugodt és jókedvű országba, hanem sokkal inkább kusza viszonyokkal küszködő világba csöppent. Most, évek múltán, milyennek látja Szlovákiát?

Amikor ideérkeztem, a Dzurinda-kormány kereken egy éve volt hivatalban. Akkoriban még nemcsak az volt lépten-nyomon érezhető, hogy 1998 őszén itt jelentős politikai irányváltás történt, hanem számos tekintetben az akkori parlamenti választásokat megelőző mečiari időszak viszonyainak utószele is. Ez a felemás helyzet sok viszonylatban jelentősen megnehezítette az ötpárti kormánykoalíció döntési pozícióit; sőt, nem egy vonatkozásban kimondottan leszűkítette annak mozgásterét. Szerencsére, mára sokat enyhült ez a permanens feszültségekkel teli légkör, és úgy látom, hogy Szlovákiában is jó esély van a társadalmi megosztottság fokozatos elsimulására.2002 júniusában Szlovákia vajon már csak pár lépésre, avagy, az uniós politizálás zsargonjában, még fényévnyire van a NATO- és EU-tagságtól?

Ez a kérdésföltevés nemcsak jogos, hanem méltán elhíresült is, és én, az állomáshelyemről távozó diplomata, értelemszerűen szeretném elkerülni, hogy nyíltszavúságommal esetleg közvetlen szereplője, netán kötélhúzója legyek a szlovák belpolitikának. Ugyanakkor viszont tény és való, hogy mind a NATO, mind az Európai Unió már 1998-ban világosan állást foglalt ebben a „hamleti” kérdésben s mindkét euroatlanti szervezet határozottan leszögezte Szlovákiával szembeni elvárásait. Akkoriban is nemegyszer, s azóta is több alkalommal. Egyébként ez így helyes, hiszen végül is nem a NATO és az EU kíván Szlovákiához, hanem a Szlovák Köztársaság fog az észak-atlanti katonai szövetséghez meg az unióhoz csatlakozni.Ha egyáltalán...

Én mindenesetre bizakodó vagyok, noha a mérvadó megfontolások szószólóinak érveit is osztom. A pillanatnyi helyzet ugyanis még nem tekinthető megnyugtatóan egyértelműnek. Ugyanis való igaz, hogy Szlovákia az utóbbi két-három esztendőben behozta korábbi lemaradásait, s ezzel teljesítette az uniós követelményrendszer zömét. Ám épp ezért a pozitív előrehaladást illenék majd bölcs előrelátással viszszaigazolnia a szeptemberi parlamenti választások eredményének is, hogy biztosítva legyen e folyamatok zökkenőmentes folytathatósága. Ilyen-olyan megtorpanás, esetleges botladozások helyett a leendő kormányzat részéről a megbízhatóság és az 1998 utáni processzus visszafordíthatatlanságának garanciái szükségeltetnek. Ha mindez 2002 őszén is kézenfekvő lesz, akkor Szlovákia a csatlakozás valamennyi elsődleges feltételét teljesítette. Ennek fokozatosan érzékelhető hozománya lehet majd a gazdasági felzárkózás is, elvégre az évtizedekben számlálható ökonómiai és szociális deficiteket nem lehet röpke pár év alatt maradéktalanul felszámolni. De ez utóbbi már nemcsak Szlovákia, hanem a tagjelölt országok mindegyikének közös gondja.Szeptember 20–21-ig, a választások most kitűzött időpontjáig valóban jó pár hét van hátra, országszerte mégis hónapok óta boldog-boldogtalan Vladimír Mečiar nevét ragozza. Ön ennek milyen jelentőséget tulajdonít?

Szlovákia legsajátabb belügye, hogy miként értékeli Mečiar urat, illetve milyen társadalmi pozíciókkal honorálja nevének és személyének népszerűségét... Ez a sajátosan szlovákiai jelenség, véleményem szerint akkor válik majd részint politikailag, részint közéletileg fajsúlytalanná, ha megnyugtatóan nagy lesz a választási hajlandóság. Mint a működőképes demokráciákban mindenütt, az embereknek Szlovákiában is rá kell érezniük a választások igazi szerepére. A választópolgárnak arra a semmivel sem pótolható felelősségére, hogy ha leadja a voksát egy-egy pártra, akkor ezt azért teszi, mert így kívánja érvényesíteni az egyéni érdekeit. Erre a felismerésre egyszerűen előbb-utóbb mindenkinek rá kell döbbennie. Akár saját korábbi tévedéseinek, netán félreszavazásainak árán is. Ha ugyanis valaki puszta közömbösségből nem él választópolgári jogával, az illető lényegében akkor is voksol, ám így épp olyasvalakire „adja le” szavazatát, aki nem rokonszenves számára.Szlovákiában több mint egy évtizede úton-útfélen fölvetődik a kérdés: ki szereti Mečiart?

Országjárásaim során jómagam is sűrűn találkoztam az olyan emberekkel, akik elsősorban érzelmileg kötődnek ehhez a férfihez; s az ő egyéni, sajátos látásmódjuk szerint nyilván nem alaptalanul, hiszen Mečiar úrnak bizonyos értelemben tényleg karizmatikus személyisége van. Ugyanakkor az érem másik oldalát tekintve látni kell, hogy az ő politizálási stílusa és értékrendje egyszerűen idegen a bevált demokráciák közbecsben álló értékeitől.Sajnálom, hogy az állomáshelyéről távozó diplomataként szembesítenem kell alábbi kérdésemmel, de fontosnak érzem, hogy a közvélemény erre is egyenes választ kapjon: kizárt dolog, hogy Vladimír Mečiar, illetve a HZDS alakítson kormányt az őszi választások után?

Nézze, egy tárgyilagos és kiszámítható politikát űző demokratikus kormány csakis úgy működhet eredményesen, ha az a kölcsönös bizalmon álló és a külvilág bizodalmát is élvező pártok négy esztendőre szóló reális politikai érdekszövetsége. Kérdésére ezért bárminő kertelés nélkül azt válaszolhatom, hogy e sokaknak fejtörést okozó dilemmában már az EU is, a NATO is nyíltan letette a garast. A napokban például Ronald Weiser, az Egyesült Államok pozsonyi nagykövete beszélgetett erről amerikai útja előtt Rudolf Schuster államfővel; május elején pedig Josep Piqué, az EU-tagországok soros elnöki tisztét betöltő Spanyolország külügyminisztere jelentette ki Pozsonyban járva: egyszerűen elképzelhetetlennek tartja, hogy Mečiar úr a NATO-tagállamok és az Európai Unió országainak miniszterelnökeivel közös tárgyalóasztalhoz ülhessen. Nekem ezért inkább arra szabadjon figyelmeztetnem: épp a fentiekre való tekintettel szükségeltetik szeptemberben a világosan olvasható, üzenetértékű választási eredmény!

Ha így lesz, akkor sem egyszerű az alapképlet, hiszen a leendő kormányzat nyilván a jelenlegi kabinetnél is szélesebb koalíció lesz. Ráadásul az sem kizárt, hogy avval a Robert Ficoval a miniszterelnöki bársonyszékben, akiről a közvélemény – nem teljesen alaptalanul – úgy vélekedik, hogy ő is csak egy populista; igaz, neki érettségije és nem csupán inasiskolája van ebből a tárgyból...

Nos, jó mélyen belerángat az önök hétköznapjaiba. Kissé szokatlan szerep egy külhoni diplomata számára, hogy ilyen szókimondó kérdésekre hasonló nyíltsággal feleljen. Persze, mellébeszélnék, ha elhallgatnám: az EU-országok és a NATO-tagállamok nagyköveteinek tanácskozásain bennünket is foglalkoztatnak ezek a Szlovákiával kapcsolatos dilemmák. De ne tartson szófukarnak, ha az iménti feltevésére pusztán ennyit mondok: nem baj, ha egy ország olyan tehetséges és ambiciózus fiatalokat tud felmutatni, akik nem a gazdaságban, hanem a politikában igyekeznek bizonyítani. Lényeges, hogy a huszon- meg a harmincévesek is aktív részesei legyenek a politikai folyamatoknak. ĺgy a kérdésben említett személy számára is az érvényesülésnek kellőképpen tág tere kínálkozik a politikai életben. Ám, hogy megbízhatóság, folyamatosság, belpolitikai stabilitás dolgában ő is miként érvényesül majd a hétköznapokban, az már a leendő kormányt alkotó pártok felelőssége lesz.Ebben a kissé zilált szlovákiai helyzetképben milyennek látja a Magyar Koalíció Pártjának helyzetét? És hát a parlamenti választások utáni szerepét is...

Bízom benne, hogy az MKP a következő kormányzati időszakban is aktív részese lesz a végrehajtó hatalomnak. Meggyőződésem, hogy az utóbbi egy-másfél esztendőben felmerült szlovák–magyar államközi nézeteltérések is akkor oldhatók meg igazán megnyugtatóan, ha az MKP-re továbbra is kormányzati felelősség hárul. Tömören szólva: a Magyar Koalíció Pártja manapság már szolid társadalmi tekintéllyel bír, ezért épp a szavatartó pragmatizmusa révén fontos eleme lesz Szlovákia következő kormányának is. Annak ugyanis nemzetközileg is súlya, üzenetértéke van, ha a számarányában jelentős szlovákiai magyar kisebbség politikai képviseletének nem cselédszobába szorulva kell ki-kiszólnia, hanem a legitim parlament és egy demokratikus elveket követő kormányzat közös asztalánál mondhatja el a véleményét, érvényesítheti az akaratát. És egyben bizonyíthatja az ország iránti lojalitását és felelősségérzetét is.Ön imént az itt-ott valóban tetten érhető szlovák–magyar vitákat is szóba ejtette. Vajon milyennek látja e két szomszéd ország jövőjét, a kisebb-nagyobb nézetkülönbségek okozta diszharmóniák elboronálhatóságának esélyeit? Van-e sanszunk egy igazi megbékélésre, akár az 1963-as német– francia minta alapján?

Soha nincs annyira szűkös helyzet az életben, hogy előbb-utóbb ne kínálkozna esély a kiegyezésre. Talán első hallásra furcsának tűnik, de én éppen erre hivatkozva nem tartom igazán szerencsésnek, ha valaki gépiesen akarna párhuzamot vonni a német–francia kézfogás és a szlovák–magyar megbékélés időszerű fontossága között. Első pillanatban ugyanis nyilván keveseknek jut az eszébe, hogy egészen más történelmi alapszituációból kell kiindulni, így hát a dolgok társadalmi háttere, illetve a mának szóló indítékai is mások. A németek és a franciák több ízben háborút vívtak egymással; a szlovákok és a magyarok viszont – szerencsére – sohasem kerültek ilyen helyzetbe. A szlovák–magyar viszonynak ezért egészen más jellemzői, történelmi tanulságai vannak. Ráadásul 2002 nyarán már sem mellékes aspektus, hogy a múltból fakadó véleménykülönbségeket, hál’istennek, már nem a két világháborút követő hidegháború időszakában, hanem a XXI. század Közép-Európájában kell tisztázni. Egy másszerű pilléreket és új társadalomszerveződési hangsúlyokat kínáló légkörben, amikor például a nemzettudat fogalma is – korábbi szerepét kinőve – kissé másként definiálódik. De manapság már az államszemlélet sem az egy határ egy nemzet kizárólagos szemszögéből körvonalazódik, hanem a határokon átnyúló együttműködés és az önjogú egyénért cselekvő polgári szerveződések fontosságát idézve a szubszidiaritás és a régiók Európájának szellemiségét szorgalmazza. Ez a szemléletmód érvényesül az Európai Unió tagállamaiban. Ezért természetes igény, hogy a jövőben ne csak a Visegrádi Négyek kölcsönös viszonyában, hanem a tagjelölt országok mindegyikében az uniós politizálásnak ez a stílusa érvényesüljön.Gondolom, annyiban azért mégiscsak találni párhuzamokat a perlekedő európai nemzetek megbékélésének helyénvalóságában, no és a magyar meg a német história közös szálaiban, hogy térségünkben ez a két nemzet, ez a két ország az, amelyeknek – történelmi viszontagságaik révén – immár évtizedek óta nagyszámú határon túli nemzeti kisebbségről kell gondoskodniuk.

Ez a megállapítás bizonyos fokig valóban némi hasonlatosságot sejtet Németország és Magyarország hétköznapjai között. De rögtön hozzá kell fűznöm: a németek sokat okultak a történelemből, a két világháború elhibázott politikájából. Viszont ha most futólag visszagondolok a legutóbbi magyarországi választásokon alulmaradt Orbán-kormány nem egy megnyilvánulására, azt kell mondanom: mindenkor érdemes eltűnődni a história egyetemes tanulságain. Például azon, vajon mi fér a jószomszédi viszonyok politikájába, mi az, ami hosszabb távon is a kölcsönös bizalomra épülő stabilitás ígéretével kecsegtet; illetve mi az, ami ennek ellenkezőjével fenyeget. Természetesen, az ideges, a gyanakvó, az odamondogatósdin bazírozó légkör mellőzése nem jelentheti – és nem is jelenti –a régebbi időkből eredő, vagy az újabb keletű gondok szőnyeg alá söprését, a határon túli nemzeti kisebbségek támogatási kötelezettségének elmulasztását. A nyílt párbeszédre, a határokon túl rekedtek iránti odafigyelésre határozottan szükség van, ám mindemellé kellő empátia is szükségeltetik.A Beneš-dekrétumok is ilyen türelemmel kezelendők?

A dolgok gyakorlati oldalát nézve legfőképpen azt kell látni, hogy a Beneš-dekrétumok és Szlovákia vagy Csehország csatlakozási törekvései között nincs közvetlen összefüggés. Ezt Németország ténykent kezeli, s ezt Schröder kancellár is, Stoiber kancellárjelölt is leszögezték már. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezek a rendelkezések a XX. század hordalékaként ránk maradt, jócskán megkövesedett jogi normák, ezért az irritáló örökség szemszögéből vizsgálódva az érintett országok mindegyikének szembesülnie kell velük. E tekintetben jó kiindulópontot jelenthet, a Szlovák Nemzeti Tanács még a 90-es évek elején – a németeket és a zsidókat kiengesztelendő – elfogadott egy finom hangú nyilatkozatot. Hogy ez a bocsánatkérési forma mennyire lehetne mintája egy, a szlovákiai magyarok iránti gesztusnak, azt már nem az én tisztem eldönteni. Nehezíti az átfogó megoldást, hogy a vagyonjogi és kárpótlási ügyek mind emberileg, mind jogilag jóval bonyolultabbak. Ezért, véleményem szerint, a kibogozhatóságuk megoldásait akkor lesz tanácsos valóban keresni, ha Szlovákia is tagja lesz már az EU-nak. A tagországok jogrendszere ugyanis tág keretet és hiteles garanciát biztosít a polgárok jogi egyenlőségének törvényes érvényesíthetőségéhez. Ezért a Magyar Koalíció Pártja részéről bölcs és megfontolt magatartásnak tartom, hogy a Beneš-dekrétumokat az MKP, értesüléseim szerint, nem kívánja az őszi kormányalakítási tárgyalások fő témájává hevíteni.Abban valóban van ráció, ha egy higgadt, pragmatikus párt a múltba pillant ugyan, de a jövőbe tekint. Ám mitévő legyen akkor, ha ennek ellenére sűrűn szembesül holmiféle nacionalista indulatokkal?

Az antipátiára valóban nincs patikában kapható orvosság. Van viszont ellene hatásos gyógyszer és természetes gyógyír: az idő és az együttélés. E bölcseletet Szlovákia vegyesen lakott területeit járva tudatosítottam, viszont az ország feljebb eső tájain, sajnos, ez a pozitívum manapság még könnyen absztrakt óhajjá silányul, mintegy igazolva a történelmi valóságot, hogy a szlovák nemzettudat – akárcsak a német – eléggé későn alakult ki. A Magyar Koalíció Pártjára, különösen kormányzati pozíciókban, ezért fontos feladat vár: felmutatni, hogy több az etnikai pártnál, és az eddigieknél határozottabban tud nyitni a kölcsönösség és a tolerancia iránt fogékony szlovákság felé.Egy távozó nagykövettel szemben nem jelent modortalanságot rákérdezni: Szlovákiára emlékezve mit nem fog elfelejteni?

Hogy szép, jobb sorsra érdemes ország. És azt a sok jó embert sem, akikkel itt találkoztam. Pozsonyt pedig különösen a szívembe zártam, mert a hangulatában az ország jövőjét véltem föllelni.