Feszítő útkeresés

A NATO európai haderőinek korábbi parancsnoka minap egy elmefuttatásban arra célzott, hogy a vágyott Európa-építményen mutatkozó elgondolkoztató repedések, illetve a Közép-Európában erősödő orosz befolyás miatt az Európai Unió egy széteső impérium képét mutatja. Ön is osztja James Stavridis véleményét?

 A modern Európa sohasem volt főhatalom, az Európai Unió pedig sokkal inkább talán a remény, egy esély, főként azonban egy életképes tervezet. Annyi viszont igaz, hogy kontinensünk több országában – beleértve néhány uniós tagállamot – érezhetően döcög a demokrácia és a jogállamiság természetes elveinek érvényesülése. Ennek kihatásaként hiányzik az önvizsgálat és a társadalmi párbeszéd arról, hogy érvényre jut-e az igazságosság, a méltányosság, a tolerancia és a szolidaritás; hogy mit gondolunk a demokrácia alapértékeiről, illetve azok elfojtásának veszélyeiről, a szabadságról, az idegengyűlöletről, a populizmus gerjesztette radikalizmusról. Mindez valóban gyöngíti az Európai Unió tekintélyét és egységét a különböző válságok uralta világban. Emellett az EU-nak megvannak a saját centrális gondjai: a menekültügyi és bevándorlási hullám megoldatlansága, az európai jóléti társadalmak gazdasági erejének megtartása egy olyan rendhagyó időszakban is, amikor nyakunkon az angol brexit és az USA elnökének kiszámíthatatlan világpolitikai döntéseiből eredő kockázatok uniós szintű kezelése, végül pedig e feszítő légkör dacára az integráció, az egyetemes európaiság és az európai azonosság filozófiájának szükségszerű megerősítése.

Mondhatni, hogy az Európaépítményhez vezető útkeresés labirintusában elsősorban a visegrádi négyek országaiban tapasztalható elbizonytalanodás?

 Hiba volna elhallgatni, hogy Közép-Kelet-Európában az 1989 óta máig megválaszolatlanul maradt kérdések, illetve a demokráciát alapvetően jellemző tudás hiányának adósságát cipeljük magunkkal. A rendszerváltás lezajlott ugyan, de a többség akkoriban nem tudhatta, mit jelent a demokrácia és a jogállamiság, a hatalmi ágak társadalmilag ellenőrizhető megosztása, a piacgazdaságból adódó versenyhelyzet és a velejáró egyenlőtlenségek megjelenése. A „visegrádiak” közel másfél évtizedes uniós tagsága ellenére régiónkban a kérdésfeltevések és a kételyek korszakát éljük. Ezért itt, a szó eredeti értelmében nem beszélnék jóvátehetetlen válságokról. Legalábbis egyelőre nem. Viszont tény: a populista nacionalizmus rendszerint a labilis társadalmi szituációkban vagy azok előszeleként szokott lábra kapni. E közéleti légkörben a populista politikusok a nemzeti identitást is indulatos felhangokkal igyekeznek agyonmagyarázni. Így a demokraták felelőssége tudatosítani, hogy a nemzet, a történelmi múlt és a kulturális örökség indokolt hangsúlyai „csak” oly mértékben lényegesek, mint az európai értékvilág, az emberi és szabadságjogok, a sajtó függetlensége, a hatalmi ágak közötti megoszlás súlyainak és ellensúlyainak védelme.

Professzor úr, miként jellemezné az illiberalizmust?

 Akár nevesítve is érdeklődését, az aktív európai vezető politikusok közül Orbánt, Kaczyńskyt, Putyint, Erdogant említhetem. Bár nemzetközi kontextusban Szlovákiának is része volt már az illiberalizmusban, Vladimír Mečiar személyéhez és érájához fűződően. Nyilván rengetegen emlékezünk még arra, hogy a gyakorlatban ez olyan országlási „stílust” jelent, amely külsőségeiben, azaz strukturális jegyeiben a liberális demokrácia formális jeleit őrzi, mi több, a választási ciklusokat is betartja, ám ha a vezér és pártja az önző és sportszerűtlen kampányt követően győzedelmeskedik, többnyire rögtön dörgedelmesen bejelenti: tessék máris megszokni, hogy ezek után mi vagyunk hatalmon! Persze, az első fenyegetődző megnyilatkozást több hasonló lépés követi, gátlástalanul kezelve közben az ország ügyeit, gorombán viszonyulva az ellenzékhez és a sajtóhoz. Mindez teljes ellentétben áll a nagy német filozófus, Immanuel Kant ajánlásával, aki már az 1700–1800-as évek fordulóján arra figyelmeztetett, hogy a hatalom birtokosa bánjon úgy az ellenzékével, ahogy fordított helyzetben azt ő is elvárná! A populisták, nacionalisták és a szélsőjobb radikálisai távol állnak ettől a demokratikus kívánalomtól.

 Az illiberális „demokrácia”és az európai értékvilág jegyeit követő politika szembenállása lényegében a tömegek gondolkodásmódjáért vívott párharc?

A politikai filozófiák egyik dilemmája mindig az volt, hogy a különböző felülről gerjesztett félelmek hatására mi iránt fogékony a sokaság. Vagy fordítva: az emberek hajlandók-e, és ha igen, mekkora árat fizetni a szabadságért és az emberiességért?! A nemegyszer gyűlölködéssel is fűtött aggodalmak időszakában elbizonytalanított emberek általában tömegével befolyásolhatóbbak, hiszékenyebbek, ami így a populisták, a nacionalisták, az extrém erők malmára hajtja a vizet. Az efféle állapotok könnyebben segítik őket választási sikerhez, ami lehetőséget teremt számukra, hogy Európában is autokrata módon, sőt, diktatórikus eszközökkel uralkodjanak. Még az EU tagállamainak sorában is.

E tekintetben a visegrádi négyek immár huzamosabb ideje az Európai Unió bajkeverői?

Csúsztatás lenne elhallgatni, hogy amikor Szlovákia a ’90-es években a mečiari korszak illiberalizmusával küszködött, akkor Csehország, Magyarország és Lengyelország segített túlesni a szóban forgó idők politikai szennyén. Mečiar 1998-as bukása után pedig a V4 három, társadalmilag akkoriban előttünk járó tagországa nyújtott segítő kezet ahhoz, hogy behozzuk a demokráciadeficitet, és így 2004-ben együtt csatlakozhattunk az Európai Unióhoz, meg a NATO-ba is beléphettünk. A V4 országcsoportosulásnak – tagadhatatlan hibái és mai kiüresedett pangása ellenére – megvan a létjogosultsága, ahogy a pozitívumai is. Ráadásul közös történelmi múlttal, tapasztalatokkal bíró térség országai vagyunk. Még haMečiar és Klaus nemegyszer lenézték is a V4 szerepét, ignorálták csúcstalálkozóit, az fennmaradt, továbbra is működőképes. Úgy gondolom, a haveli–antalli–walesai örökségre tekintő visegrádi formáció túléli az Orbánokat, Kaczyńskikat, Ficókat és Babišokat is.

Eszerint napjainkban a V4-et illetően a Máté evangéliumában olvasható intés érvényes: ha vak vezet világtalant, mindketten gödörbe zuhannak...

Orbán Viktor nem vak, pusztán öntelten elvakult. Ő pontosan tudja, mit jelent az Európai Unió, mégiscsak a saját útját járja. A másik három vezető politikus is tudatosítja az EU jelentőségét, sokrétű előnyeit és jelentős politikai szerepét. A négy ország természetesen tagja akar maradni ennek az ambiciózus nemzetközi köteléknek, a négy kormány továbbra is várja az onnan érkező bőkezű pénzforrásokat – pusztán az EU által elvárt emberiességi feladatok teljesítésétől, a demokratikus normák betartásától ódzkodnak. Innen nézve a V4 tényleg béna vagy akár vaknak is mondható regionális politikai alakulat. Remélem, ez csupán múló állapot, hiszen a négy ország civil társadalma aktív és fejlett. Ha szükséges, élénken és átütő erővel hallatja hangját. Én ezért Lincoln bölcseletére hivatkozom: néha mindenki elbutítható, páran mindig elbutíthatók, de nem butítható el mindig mindenki!

Ezt az országcsoportot még ma is szinte zokszó nélkül felvennék az Európai Unióba, illetve a NATO tagállamának is?

 Aligha. Bár az önmagának ellentmondó helyzet fura fintora, hogy a színlelve alkalmazkodó Szlovákiát talán mégiscsak igen, mert az ország szerencsés mimikrivel képes elfedni tényleges politikai arculatát.

Guy Verhofstadt, az Európai Parlament liberális frakciójának tagja, több más frakcióból jövő hanggal együtt, azzal a javaslattal állt elő, hogy a demokrácia alapvető szabályait, a hagyományos európai értékek elveit megsértő kormányoknak Brüsszel 2020-tól már ne folyósítson EU-s támogatásokat. Szerencsés ötletnek tartja?

Az EU-nak nyilvánvalóan szüksége lenne bizonyos adminisztratív „fegyelmezési” eszközökre az akadékoskodó tagállamokkal szemben. Ennek híján azonban a renitenskedésben összekacsintó tagállamok vétójoga egyelőre lehetetlenné tesz bármilyen megleckéztetést. A kötözködő, korrupt vagy autokrata kormányzatokkal szembeni uniós jogszabályokat ugyanis már 10–15 évvel ezelőtt meg kellett volna hozni. Noha lehetséges, hogy az EU egységét és belső szerkezetét bomlasztó konfliktusok sorozatos előfordulása miatt még a jövő tavaszi európai parlamenti választások előtt elindul egy ilyen irányú hasznos vita. Újabban ugyanis nemcsak a V4 sajátos útkeresése jelent gondokat, hiszen az olasz szélsőjobb kormány szintén több dologban gáncsoskodik; Ausztriában a fasiszta hagyományokat is éltető FPÖ lett tavaly kormányzati tényező; Németországban pedig az egykori kommunista blokkhoz tartozott keleti tartományokban jelentős az euroszkepticizmus. Sürgeti az uniós szintű megoldáskeresést, hogy a helyi háborúk, a klímaváltozás riasztó kihatásai vagy egyszerűen a súlyos szociális kérdések megoldatlansága miatt bármikor előállhat egy 2015-ös vagy ahhoz nagyon hasonlító migrációs hullám. Egyelőre nem tudni, hogy az EU miképpen próbálna/tudna úrrá lenni egy ilyen szituáción, illetve milyen lélektani optikával nagyítanák fel ezt az újbóli krízist a nacionalisták és a populisták.

 A menekültkérdés és a bevándorlás lehet az a buktató, amely kudarcba sodorja az évtizedek óta formálódó „európai álmot”? T

Túlzás azt feszegetni, vajon egész Európa, az európai gondolat, nem utolsósorban a közép-európai szellemiség történelmi törésvonalhoz araszol-e? Ha kontinensünkön, például a közelgő európai parlamenti választások után, a demokráciát és a természetes patriotizmust nacionalizmussal hergelő autokraták és egyéb ostobák lesznek a hangadók, akkor a bizonyos fokú szerkezeti és döntéshozatali megújulásra váró Európai Unió valóban bajos helyzetbe kerülhet. Egyelőre azonban egy történelmi törésvonal helyett inkább újabb fordulópontról beszélnék. Európa és vele persze az EU is új irányt, új utakat keres, igaz, mostanáig csak a ködszurkálás szintjén. Szerencsére ebben a kissé ködös valóságban az emberek zöme józanul keresi a mai társadalmak, a modern idők járható útjait. A jelen gondjainak labirintusából kivezető útirányt ugyanis nem a nemzeti nacionalizmus, nem a radikalizmus és a gyűlölködő extrémizmus jelenti, hanem a demokrácia szabályainak és a jogállamiság írott vagy íratlan törvényeinek tisztelete. Európa és az Európai Unió ugyanis éppen ebben a jogkövető toleranciában, demokratikus valóságában nagyszerű.