Felvétel, tessék, köszönöm

SZÁVAI ATTILA

Valami vicceset és egyben bölcset szerettem volna neki válaszolni, valami frappáns talpraesett mondatot, de csak hebegtem, mint egy eltévedt antilop, és begomboltam az ingem felső két gombját. Az író, ahogy nézte a gombolkozásom (gombolkozom, tehát vagyok), pikírt mozdulatokkal mondta, hogy ő ezt csak képletesen, úgymond átvitt értelemben jegyezte meg, és közelebb hajolt, hogy fontos még: a saját érdekemben. Én hülye meg zavarban voltam, mint egy eldobott kislábos. Kimentem a mosdóba, hogy rendbe tegyem a sminket, amit ledobott a bőr a nagy pirulásban, és arra gondoltam, kicsit mérgesen magamra és úgy ahogy van, az egész univerzumra, hogy ha például kirakták volna súgógépre a normális, vagány, felvilágosult választ, amivel visszavághattam volna az írónak, biztos be tudtam volna szépen olvasni a kamerába. Főleg ha lett volna hozzá egy jól beállított jelenet. Például olyan (ezeket bírom a legjobban), hogy nincs sok szöveg, lehetőleg valami szoft dramaturgiával, dráma lájt, ilyen, mondjuk: reggel találkoztam Robival, aki nemrég szabadult a börtönből, éppen dévédélejátszókat árult a piacon, megbeszéltük, hogy tetszem neki. És amikor ezt mondom egy másik szereplőnek a sorozatban, szépen megyek át a szoba egyik végéből a másikba, széles, nagy szexuális mozdulatokkal, hogy az operatőrben megmerevedik a közhangulat, pláne feláll a rendezőben a csapó. Aztán elsül a tessék. Bírom a rendezőt, ahogy így tessékel, úgy tudja kimondani, mintha be lenne építve a fogai közé egy megafon. Szerintem ha elmenne Afrikába és hajnalban üvöltené két pofára, hogy tessék, felébredne a fél állatvilág, aztán csak gyalogolnának a sötétben, mint akik keresik a helyüket, meg a vitalitást magukban.

Az író szerint a rendezőm egy barom, és biztos benne, mármint az író, hogy szerinte a rendező csak viccel, amikor kitalálja a jeleneteket. Ja, és hogy egyszer unalmában összehasonlított két szappanoperát (az író), és arról írt valami lapnak egy tárcát, hogy ezek a mai sorozatrendezők szerinte azon versengenek, hogy egy percbe miként tudnak belesűríteni minél több naivitást, érzelmi pózolást, szellemi rükvercet, lelki analfabetizmust, dramaturgiai durrdefektet. Szerintem meg csak irigyel minket, sorozatosokat, ahogy a szakmai berkekben mutogatnak röhögve a hátunkra, hogy mi mindennap benne vagyunk a tévében. Amikor ezt is mondtam a partin az írónak, csak nevetett, hogy tudod, aranyom, amit csináltok, az legközelebb a szódához áll. A jó bor pedig nem más, mint az élet valódi értéke, az egyetemes emberi értékrend, és hogy mi így csinálunk fröccsöt, ami se nem szóda, se nem bor, de leginkább csak valami híg szar, így az író. Én erre, hogy ne csak álljak ott, elmondtam vihogva, amit nemrég hallottam: amikor a tíz liter szennyvízhez egy liter ásványvizet öntve tizenegy liter szennyvizet kapunk, de csak én röhögtem. Olyan vagyok, mint egy pohár a fröccs, kérdeztem, amire elismerően bólogatott, hogy ja, Frau Spriccer, és ezzel otthagyott a pultnál, mint valami odatámasztott kapanyelet.

Pedig tudom én, hogy az íróéknál otthon mindig mennek a sorozatok, bár lehet, hogy a felesége nézi mosogatás közben. Áthallani valamit mindig, mivel szomszédok vagyunk. Azért hívtam meg a partira az írót, hogy lássa végre, milyen a nagyvilági élet. Annyi itt a parti, hogy már egymásba érnek a másnapok. Szülinapi parti, valaki összeházasodott azzal, akivel a sorozatban csalta sorozatban, családi parti, gyerek született, új mosogatógépet vett a főszereplő, Mikulás, karácsony, húsvét, telihold, üres hold, kémműhold, magas nézettség, alacsony nézettség (ilyenkor motiváló parti a neve, és mindig körbeudvarol minket, lányokat a producer).

Az író szerint külön röhej, hogy ha nem néz két hétig sorozatot, és utána kezdi megint, nem marad ki semmiből, mivel nem történik semmi, csak a kínlódás megy, a nyavalygás bele a vakvilágba. Azt mondjuk szerintem sem nagyon bírná el a klisé, ha művészet is volna benne, mondjuk szövegileg olyanok, hogy szétreped a szellemi öntőforma, mikor megfogalmazom magamban a hiányod. Jó-jó, ez csak vicc, én nem értek ilyenekhez, az ilyesmiket csak az olyanok vágják, mint az író.

Viszont én nem bírom azokat, akik nem pörögnek. Az írók nem pörögnek, csak ülnek otthon, sok könyv, valami család, az unalomig család, harminc éve ugyanaz a család, dögunalom. Itt pörögni kell, mint a szélkakas, négy lábon kell állni, benne kell lenni a tévében, rádióban, újságban, interneten, akkor vagy valaki. Tök égő lenne, ha csak otthon ülnék, jönnének harminc éve ugyanazok a barátok, vagy én járnék ugyanabba a társaságba, csupa ismerős pofa, tudok mindenkiről mindent. Ne is haragudj, de így élni nem lehet. Pörögni kell, partikra kell járni, csinálni kell a kapcsolati tőkét, műköröm, rózsaszín felső, kicsi parfüm, hogy mindenki érezze a buszon, szép mély dekoltázs (köldökig), ezeket kell ma. Olvasni naponta, ugyanmá’, nem vagyok én kisnyugdíjas. Kiscsaj vagyok én, ahogy a rendezőm hívni szokott, hé, kiscsaj, álljál meg, mert úgy gyalogoltál a kép egyik feléből a másikba, mint aki hangyabolyt nyelt. Vegyük újra, figyelem, felvétel, tessék, köszönöm.