Falja, harapja az életet, közben folyamatosan játszik

Oláh Csaba felvételeEz már az ő filmje. Teljes egészében. Akárcsak Philippe Grandrieux az Új életben, Novák Erik is őt „vitte fel a padlásra” a Zuhanórepülésben. Vagány, kemény csávót formál meg ez utóbbiban, igazi alvilági figurát, ahogy régen mondták: az éjszaka császárát. Sötét kalandokból neki is jutott bőven. Az életet ő is falja, harapja rendesen.

Nagy Zsolt. Üstökös díj 2000-ben, majd A legjobb 30 év alatti színész díja. A Jó estét, nyár, jó estét szerelem görög diplomatája Székesfehérváron, a Baal Eckartja a Katona József Színházban, hét év Schilling Árpád csapatában, a Krétakörben, Liliom, Woyzeck, Trepljov. Sok agyalás, sok görcsölés, nyers erő, vad indulat, nagy hév, nagy szenvedély. És tehetség, nagyon nagy tehetség.

Zuhanórepülés. Nem is tudom, minek nevezzem? Akciófilm, krimi, szerelmi dráma? Egy biztos: több műfajú film. Novák Erik, a film rendezője nyilatkozta nemrég: „Nagy Zsolt teljesen átalakult a figura kedvéért. Valósággal beleégett a tudatába a figura jelleme. Boldog vagyok, hogy vele csináltam meg a filmet.”

Theo, akit játszom, másfél évet húzott le a börtönben. Most szabadul. Egy drogdíler, aki megpróbál talpra állni. Természetesen első útja a régi cimborákhoz vezet, és azonnal visszaesik, aminek súlyos következményei lesznek. A legroszszabb időben van a legrosszabb helyen.

Ezt nevezem testre szabott szerepnek. De jó az, ha a néző már tudja, mi az, ami Nagy Zsoltnak „testre szabott”?

Bizonyos szinten igen, hiszen minden valószínűség szerint kiderült már, hogy mire vagyok képes. Persze sokkal boldogabb lennék, ha most azt mondhatnám, hogy atomfizikust játszom a filmben vagy egy homoszexuális festőt, aki teljesen zárkózott, és rengeteg baja van a világgal. Megfogalmazásban viszont semmiben sem különbözik egy filozófus vagy bármilyen más figura egy agresszív állattól vagy konkrétan ettől a bűnözőtől. Akkor működik igazán egy szerep, ha nem a fő sodrását fogod meg, a dolgok gerincét, hanem az apró részleteit. Egy filmnél szerintem ez dominál. Ha drogost játszol, akkor az a fontos, hogyan szívja fel az anyagot, hogyan beszélget az emberekkel, hogyan törli le az izzadságát, a picike kis nüánszok a fontosak, amelyek alapján felismered az embert. Hogy azt mondod: „Aha, az én dílerem is ilyen!” Ezek a kis játékok filmen sokkal jobban kijönnek, mint színpadon. A motiváció a lényeges. Hogy mire akarsz rájönni a szerep megformálásakor.

Theo valós figura. Legalábbis félig, hiszen Nagy Viktor, aki a forgatókönyvet írta, önmagáról mintázta.

Félig valós, mint a történet. De egy iszonyatosan poétikus, romantikus, fantasztikus kis figura, aki megpróbál szépséget varázsolni ebbe a mocskos világba. Csak az életélvezet érdekli, és hogy boldoggá tegye az embereket. Nekem most fixa ideám, hogy semmi másért nem vagyunk a földön, csupán azért, hogy másokat boldoggá tegyünk. Ha csak egy embert sikerül boldoggá tennem, már akkor is nyert ügyem lesz. Ha viszont emberek sokaságát sikerül elvarázsolnom, akkor meg valami olyan hatalom van a kezemben, amit jobb megbecsülni, mint elfecsérelni.

Theóhoz, gondolom, kapóra jöttek korábbi „előtanulmányai”.

Az éjszakából?

Én inkább úgy fogalmaznék: a sűrű sötétből.

Egy szerepet nem akkor kezdek el építeni, amikor már ott állok a kamera előtt. Abba a korábbi évek is belejátszanak,s az egész addigi életem. De még akkor sem biztos, hogy eljutok a végső megoldásig. Végső megoldás ugyanis nincs, mert olyan, hogy tökéletes, nem létezik. Pillanatok vannak, amikor megértjük, mit mond az író, s amit átélsz, egyszerűen beszakítja az agyadat, a lelkedet. De a vágy akkor is változatlan: végig tökéletes akarsz lenni a szerepben.

A Zuhanórepüléssel még a legszigorúbb kritikusokat is elismerésre késztette. Már az idei cannes-i fesztiválon is ez történt, ahol Novák Erik egy rövid részletet mutatott be a filmből.

Bár örök elégedetlen vagyok, van bennem egyfajta elégedettség is, amely elsősorban abból ered, hogy ilyen emberekkel dolgozhatok, hogy szerencsés vagyok. Mindenben. A nőkkel, a férfiakkal, a munkatársaimmal, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, hogy mindenem bőségesen megvan, hogy annyit kaptam már az élettől, hogy nekem csak adnom kell. Nyilván működik valami magasabb rendű szellem, tőle jött ez a csomag, és lehet, hogy azért, mert gyerekkoromban szenvedtem eleget. Mára viszont tényleg mindent megkaptam. Csak örömben és gyönyörben van részem. A sok szarság elenyésző amellett, hogy mennyire boldog lehetek. Sokan bizonyára még ma is azt képzelik rólam, hogy jön ez az izomgolyó és nyomja. Nem érdekel! Igen, ilyen vagyok, mert reggel lenyomok száz fekvőtámaszt, száz felülést és súlyzózom is, mert azt gondolom, esztétikailag is fontos, hogy mit mutatok a nézőnek. Ha valaki nagy darab, de foglalkozik a testével, ha tudja, hol a térde, a bokája, azzal nincs bajom. Gazsó Gyuri kollégám ilyen. Imádom. Fantasztikus férfiember. Olyan a járása, a mozgása, a testkultúrája! Közben az agyában van egy akkora komputer, hogy az csodálatos. Nem szeretem azokat, akik a külső alapján ítélkeznek mások felett, és csak úgy kényük-kedvük szerint elkönyvelik az embert. Ez óriási hiba. Kommunikálni kell. Beszélni. Együtt gondolkodni. Zsótér Sándor, Mundruczó Kornél, Schilling Árpád is ezt teszi. Megnézik egymás rendezéseit és inspirálódnak. Alkalmanként lopnak is egymástól. Miért ne? Shakespeare hogyan írta meg a Hamletet? Egy skót őstörténetből emelte be.

A színész is lop?

Mindenkitől. Nemcsak Marlon Brandótól, bárkitől. A szerelmedtől is a legbensőségesebb pillanatokat lopod el. „Képanyag”, amelytől majd szétszakad a fejed. Miközben boldoggá teszed, ott a kezedben a láthatatlan kamera, és veszed az egészet. Mindent lefényképezel. És ha eljön az ideje, akkor használod. Ez is ajándék. Olyat kapsz, amire később szükséged lehet. Ezért mondom, hogy én már csak adni, adni, adni akarok. Iszonyatos energiákat szabadít fel bennem, hogy adhatok. Önmagadban azonban nem vagy semmi. Csak egy csapat tudja táplálni benned a tüzet.

Mennyi energiára van szüksége ahhoz, hogy ezt a mérhetetlen belső erőt „kormányozni” tudja?

Sokra. De ez is annak a munkának a része, amelyet tudatosan végzek. Mi az izgalmasabb? Ha valakit szétrobbanni látunk, vagy ha a robbanást szabályozni tudja? Ez is olyan, mint a szeretkezés. Harminc másodperc is lehet tök izgalmas, sőt még jó is, mert fél perc alatt szétrobbansz. De még ennél is jobb harminc-negyven percig, másfél óráig csinálni ugyanazt, és végig pengeélen tartani a dolgot. Játszani vele. Ez nagyobb történet, izgalmasabb játék. Visszatartani, elengedni, megint vissza, újra el, pakk, pakk, pakk. Az a jó színész, aki ezt pontosan tudja.

Nem zavarta az elmúlt évek során, hogy két jó barátja, Csányi Sándor és Nagy Ervin több filmben játszottak, mint ön.

Csak annyiban zavart, hogy nem kerestem annyit, mint ők. Szakmailag viszont rendben volt a lelkem. A Krétakörben nagyon jókat dolgoztam. Az engem egyáltalán nem érdekel, hogy ki mennyire híres. Ez csak hiúság. Sokkal fontosabb, hogy dolgozzál önmagadon, hogy belül mennyit fejlődsz, az folyamatos meló. Mindig, minden helyzetben „dolgozol”. Jár az agyad. Egy színész soha nem áll le, még otthon sem. Figyelem a feleségem, aki pszichológus, hogy mire hogyan reagál, lesem a gesztusait, a rezzenéseit, hogy miket csinál a lelkével, a személyiségével. Ez örökös készenlét. Nekünk, színészeknek az a kiváltságos helyzetünk, hogy mi mindenből táplálkozunk. Nem, ezt visszaszívom! Egy jó asztalos, egy kovácsmester is abból építkezik, hogy lesi az embereket, a természetet, gyűjti a gondolatokat. Figyelni kell. Nem lehet kikapcsolni, elhagyni magam. Ez folyamatos játék, és én nagyon élvezem. Az egész élet egy kurva nagy játék. Egy etióp nyomorék vagy egy sebesült szerb háborús veterán élete biztos nem az. Sajnálom is őket, mélyen megérint a sorsuk. A léleknyomorítást azonban, apám révén, én is ismerem. De az etióp gyerekhez és a szerb katonához képest én nagyon jó helyzetben vagyok. Nekem nincs más dolgom, mint beszélni ezekről. Én ezt látom, tudom, s a magam érzékenységével továbbadom. Pedig kurva nagy kisebbségi komplexus van bennem is.

Még otthonról?

Minden napom, minden órám arról szól, hogy bebizonyítsam, én nem vagyok buta, tufa gyerek. Tizennyolc éves koromig mindenki ezt akarta elhitetni velem. Az apám is, és az iskola is. Két tanárom és a kajakedzőm hittek csak bennem. A gimnáziumban is parasztnak néztek, miközben a legjobb barátommal, egy leukémiás sráccal Nietzschét és Freudot olvastunk. A főiskolán azt mondták, hogy izomagyú, agresszív állat vagyok. Miközben semmit nem értettek belőlem. Idő kellett, míg megismertek. Én mindig érzékeny, okos fiúnak gondoltam magam, miközben mindenki hülyének nézett. Apám is tehetségtelennek látott, aztán most, hogy válnak az anyámmal, kiderült, hogy én vagyok az egyetlen, aki őt megérti, mert azt mondtam neki: „Édesapám, azt csinálsz, amit akarsz. Ha úgy leszel boldog, hogy elhagyod az édesanyámat, menj el!” A nagy beszélgetés során, a nagy részegségben aztán kijött belőle, hogy: „Gyerekkorodban azt gondoltam rólad, hogy te senki vagy. Egy félresikerült gyerek, aki nem viszi semmire. De most itt vagy, színészkedsz, keresel, házad van, családod, két gyereked, mégsem vagy annyira félresikerült.” És már jönnek a régi tanáraim is, hogy ők mindig tudták… frászt tudták! Hazudoznak, pózolnak. De már nem haragszom senkire. Nyilván ez kellett ahhoz, hogy most itt legyek. Nagyon szépen köszönöm nekik, hogy ennyit nyomtak rajtam. Meg a barátomnak is, aki azt mondta, hogy Nietzschét, József Attilát és Adyt kell olvasni. A komplexus persze nem múlt el. Ez belém van kódolva. De öngyilkos már nem akarok lenni. Úgy élem az életet, ahogy van. Az összes mocskával együtt. Csak a félreértésektől, az előítéletektől, a rosszindulattól félek. Meg attól, hogy esetleg rossz irányba küldök egy embert. Mástól nem.