Európa kicsinyben

LISZKA JÓZSEF

A magyar és a szlovák etnográfia előfutáraként is számon tartott Čaplovič (ő maga magát kétségtelenül szlováknak vallotta) az 1822-ben, a Tudományos Gyűjteményben több folytatásban megjelent Ethnographiai Értekezés Magyar Országról című tanulmányában azt fejtegeti, hogy a korabeli Magyarország mind természet-földrajzilag, mind az ott élő etnikumok sokfélesége okán, a cseppben a tenger mintájára mintegy leképezi Európát. Nos, ez a kép érvényes lehet a mai Szlovákia kapcsán is. Ján Botík legújabb könyvét lapozgatva ugyanis az az egységben megnyilvánuló sokszínűség bontakozik ki, ami magát Európát is jellemzi.

A bulgáriai Gorna Mitropolján 1938. november 13-án született Ján Botík életútja, családi kapcsolódásai is valami hasonlót, valami sokszínű Európát szimbolizálnak, szerzőjét egy olyan könyv megírására predesztinálják, amiről az alábbiakban majd szó lesz. A bulgáriai szlovák diaszpórából gyerekként került az akkori Csehszlovákiába. Felesége, Marta Botíková (szül. Sigmundová) révén egy olyan családba került, ahol az etnikai sokszínűség a mindennapi élet megszokott tartozéka volt. Balassagyarmat környéki magyar rokonság, horvát és osztrák felmenők színesítik ezt a szlovák családot. Marta egy rendkívül tanulságos esszéjében számol be a többi között ezekről a szerteágazó gyökerekről is (Marta Botíková: Vegyesházasságok Pozsony környékén. Regio 5, 1994/1, 118 –127.). Tovább menve, s nyilván mindebből is adódóan Botík további szakmai pályafutása is ennek a könyvnek mintegy előfeltételeit biztosította. Pályáját a pozsonyi egyetem néprajzi tanszékén kezdte adjunktusként, majd évtizedekig a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetében dolgozott. Rövid turócszentmártoni intermezzo után (amikor is az ottani Néprajzi Múzeum igazgatója volt) a Szlovák Nemzeti Múzeum pozsonyi Történeti Múzeumába került, ahol létrehozta a Horvát Kultúra Múzeumát, illetve néhány évig a Szlovákia határain kívül élő szlovákok szakmai referense volt. Időközben a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Néprajzi Tanszékének professzora lett, és a többi között Szlovákia etnikai képéről tart ott évek óta nagysikerű kurzusokat. Az alább bemutatandó, Szlovákia népességtörténetét taglaló könyve is ezeknek az előadás-sorozatoknak egyrészt terméke, másrészt segédanyaga, s immár – gondolom – kötelező olvasmánya (Etnická história Slovenska. K problematike etnicity, etnickej identity, multietnického Slovenska a zahraničných Slovákov. Bratislava, Lúč, 2007). A többi mellett magyar kapcsolatai a kezdetektől fogva precedens értékűek: itt nem tudom nem megemlíteni Paládi-Kovács Attila és Lukács László nevét, akikkel hosszú-hosszú évtizedek óta tartó szakmai-baráti (mi több: rokoni!) kapcsolatából mindkét nép néprajza profitált. A szlovákiai magyar néprajzi kutatásokra folyamatosan odafigyelt (néprajzi kutatásunk időszerű feladatait megvitató első, Dunaszerdahelyen 1980-ban megvalósult nemzetközi tudományos tanácskozásnak az egyik iniciátora, szervezője volt; az első szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia az ő ösztönzése és közreműködése nélkül annak idején, 1988-ban nem jelent volna meg), állandó résztvevője a hazai magyar és magyarországi néprajzi konferenciáknak, a Magyar Néprajzi Társaság külföld tiszteletbeli tagja stb. stb.

De nézzük magát a munkát, amely négy nagyobb egységből áll. Elsőként a szerző olyan elméleti és terminológiai kérdéseket tisztáz (legalább jelen könyv szóhasználata számára), mint etnikum, etnicitás, etnikai közösség, nemzetiség, etnikai/nemzeti identitás, nyelv és kultúra, etnocentrizmus, etnikai sztereotípiák, társadalmi/nemzeti emlékezet, etnikai/nemzeti jelképek, mítoszok stb. Voltaképpen egy tudomány- és fogalomtörténeti szemlét ad, amelyben sorra veszi a felsorolt fogalmakkal kapcsolatos elméletek, elképzelések és magyarázatkísérletek kialakulását. Soraiból kiérződik, hogy vérbeli pedagógus, hiszen megfelelő távolságtartással, a lényegre jól összepontosítva foglalja össze a legfontosabb tudnivalókat, valóban érthetően fogalmaz meg olykor bonyolult (vagy annak tűnő) fogalmakat, jelenségeket…

A következő kisebb egység Szlovákia etnikai képének történeti alakulásáról szól. Rövid őstörténeti vázlat után a név szerint is ismert népek (kelták, germán és szláv törzsek, avarok, magyarok stb.) bemutatásán át a történeti Magyarország északi területének (nagyjából tehát a mai Szlovákia területének megfelelő részek) népesedéstörténetét, majd a nemzetiségi viszonyok alakulását az 1918-ban létrehozott Csehszlovákiában tekinti át.

A harmadik, a kötet gerincét alkotó, legterjedelmesebb fejezet az egyes, a ma is Szlovákiában élő etnikumok, jelesen a szlovákok, magyarok, németek, zsidók, ruszinok és ukránok, valamint romák, horvátok, szerbek, bulgárok és csehek történeti-néprajzi jellemzését adja. Nincs itt arra mód, hogy akárcsak jelzésszerűen is sorra vegyem az egyes etnikumokról szóló részeket, így csak általánosságban jegyzem meg, hogy mindegyik fejezetrész (tehát a nem szlovák passzusok is) végtelen körültekintéssel, empátiával, a kapcsolódó irodalom bensőséges ismeretében készült. Amennyire az előmunkálatok, a forrásmunkái lehetővé tették, igyekezett mindegyik etnikumot hasonló szempontok szerint, hasonló belső tagolásban bemutatni. Rendesen etnogenezissel kezdi, ismerteti a korai népesedéstörténetet, majd a népi kultúra fő vonásait veszi számba. Szinte soha nem hagyja ki, hogy bizonyos interetnikus/interkulturális vonatkozásokat meg ne említsen. Ha már a forrásmunkákat érintettem, nem hagyhatom szó nélkül Ján Botíknak a hosszú évtizedeken át tartó, következetes, már-már (persze jó értelemben véve) csökönyösnek tűnő alapozó munkáját, amelyet a szlovákiai nemzetiségek, etnikumok, valamint a külhoni szlovákok kutatása terén tett. A magyarokra már részben utaltam. Hadd említsem itt meg legalább egy további fontos, alapvető munkáját, mégpedig a szlovákiai horvátok népesedéstörténetét, kultúráját, néprajzát bemutató monográfiáját (Slovenskí Chorváti. Etnokultúrny vývin z pohľadu spoločenskovedných poznatkov. Bratislava, Lúč, 2001)

Végül, az utolsó fejezet a Szlovákia határain kívül élő, európai és a tengeren túli szlovák diaszpórákat mutatja be. Itt külön szól az alapvetően a török hódoltság utáni, az ország (a történeti Magyarországról beszélek) kiüresedett déli területeit újranépesítő szlovák telepesek szerepéről, akik több hullámban érkeztek a 18. század elejétől egészen a 20. század legelejéig a mai Magyarország (Nyírség, Pilis, Békés stb.) térségébe, valamint Románia, Szerbia, Horvátország és Bulgária bizonyos térségeibe. A tengerentúli területek összefüggéseiben az Amerikai Egyesült Államokban és Argentínában élő szlovák diaszpórákról szól részletekbe menően. Utóbbi csoporthoz személyes, rokoni szálak is fűzik. Egy hosszabb argentínai, félig rokoni, félig szakmai látogatás eredménye egy néhány esztendeje megjelent nagyszerű monográfia lett az ottani szlovákok történetéről, etnokulturális fejlődéséről (Slováci v argentínskom Chacu. Historický a etnokultúrny vývin pestovateľov bavlny. Bratislava, Lúč, 2002).

Zavarban van a recenzens, amikor ilyen szerteágazó, gazdag tematikájú kiadványt kell bemutatnia, hiszen már a vázlatos tartalmi szemlével nagyobbrészt ki is merítette a rendelkezésére álló terjedelmet. Befejezésül azt tudom javasolni, hogy minél többen és minél nagyobb odafigyeléssel olvassuk ezt a kötetet. A szakmai objektivitás, a nemzeti tolerancia könyve ez, ami méltán alkalmas arra, hogy egy többoldalú, magyar– szlovák, szlovák–német, magyar– német, szlovák–roma–magyar stb. párbeszéd értelmes kiindulópontja lehessen. Közhely, de (vagy éppen ezért) igaz: a Ján Botík könyvében tárgyalt etnikumok kultúráját, mentalitását, reakcióik mozgatórúgóit sok esetben önmagukban meg sem érthetjük. Ennek a gazdag kultúrájú, multietnikus régiónak az évszázadokon keresztül kölcsönhatásokkal keresztül-kasul átszőtt szövevényét így, együtt szemlélve és értelmezve érthetjük csak meg. A kötet számos illusztrációja közül az egyik jelképes értékű: egy 17. századi metszeten egy magyar, egy szlovák, egy horvát, egy német és egy lengyel férfi csónakázik a Dunán. Csak együttműködve juthatnak célba anélkül, hogy a csónak felborulna. Mondanom sem kell: azóta is abban a bizonyos, közös csónakban ülünk, s evezünk… S hogy merre halad az a bizonyos csónak, hogy felborul-e vagy sem: közös felelősségünk. A most vázlatosan bemutatott munka egy jelentős lépés afelé, hogy ezt a sokszínű (a másságában is azonos, és az azonosságában is más), gyakran egymásból fakadó egységet (szóval egymást!) egyszer valóban megértsük.