Eteria nagyhéti útinaplója

VRABEC MÁRIA

„Az apostolok visszaemlékezésein kívül laikus szemtanúk feljegyzéseiben, leveleiben is megőrződött a szent napok története, de pl. a rabbinikus irodalomban kifejezetten negatív hangnemben írnak róla. Ennek egészen egyszerűen az a magyarázata, hogy ők nem fogadták el Jézus tanítását – magyarázza az egyháztörténész. – Ifjabb Plinius 112-ben intézett levelet a császárhoz, hogy mondja meg, mit kell tenni ezekkel a keresztényekkel, akik valami Krisztust imádnak, minden vasárnap hajnalban összejönnek, és hangosan imádkoznak, énekelnek. A császár azt válaszolta, hogy ha feljelentést tesz valaki, akkor üldözze őket, de ha nem, akkor ne kínlódjon velük. Josephus Flaviusnál az első század végén két utalás is van Jézus Krisztusra, és a 2. századtól kezdve egyre több helyen fordulnak elő a keresztényellenes iratokban Jézusra és követőire utaló szövegek. A művelt rómaiakat rettentően sértette, hogy ezek a tanulatlan, írni, olvasni alig tudó emberek, akiket ők rabszolgaként tartanak, valami Krisztust emlegetnek, és azt mondják, nem szabad hajszolni az élvezeteket, cserélgetni a házastársakat, kitenni a nem kívánt újszülötteket az ajtó elé, elhajtani a magzatokat. Hogy lehet az, hogy ezek az emberek erkölcsösebben akarnak élni, mint az uraik? Ekkor születik a keresztényellenes irodalom, amire az apologéták, a védőbeszédek írói adják meg a választ. Justinos 150 táján írja meg az első levelét Antoninus Pius császárnak, és ebben leírja az ünneplés módját: hogy kenyeret és bort hoznak az elöljáróhoz, aki hálát ad ezekért, és a borhoz loccsant egy kis vizet. Mindent természetesen nem árul el, hiszen létezik a titokfegyelem – aki meg akar keresztelkedni, az csak a keresztelkedés előtti hetekben ismerheti meg a teljes keresztény hitet, részletes és fokozatos bevezetés során. Egy pogánynak nem szabad ismernie a keresztények gyülekezési helyeit és szertartásait, neki csak annyit kell tudnia, hogy békés emberek, nem bántanak senkit, nem bűnözők, befizették a császárnak az adót, ezért hagyják békén őket.”

Az apostolok tanúságtétele

Az első húsvétokról a legtöbbet az apostolok leveleiből tudhatjuk meg, hiszen ők voltak ott Krisztussal az utolsó vacsorán, látták, amint meghalt a keresztfán, majd sírba tették, és a föltámadott Krisztus is nekik jelent meg.

„Szent Pálnak van néhány levele, amelyekben a húsvét megünnepléséről ír. Ezek közül a legfontosabb a korintusiakhoz írt első levél, amelyből egyértelműen kiderül, hogy ott megtartották az ünnepeket. A rómaiakhoz és az efezusiakhoz írt ünnepi episztolákban is találunk utalásokat a húsvét megünneplésére – folytatja Török József. – Jézus életének eme eseményei egybeestek a zsidó Nisan hónap 14. napján kezdődő pészahhal, amely eredetileg mozgó ünnep volt. Az első keresztények Jeruzsálemben köztudottan zsidókból lettek, és ők az ősi rítus dátuma és hagyományai szerint ünnepeltek, hiszen amikor Jézus az utolsó vacsorán azt mondta, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, világosan ránk hagyta, mit kell tennünk. A megtört kenyér és a bor misztériuma Jézus kereszthalálakor világosodott meg, és a feltámadás után az emmauszi tanítványoknak is kenyértöréskor tárta fel kilétét az Úr, hogy még negyven napig taníthassa őket. Sokáig az ünnep időpontja sem volt egységes, hiszen a zsidók holdnaptárt használtak, a római polgárok viszont a napév szerint igazodtak. Ahogy egyre több nem zsidó származású ember keresztelkedett meg, a húsvét megünneplése is két hagyományt követett – a zsidókból lett keresztények a zsidó húsvéthoz alkalmazkodtak, a római és a nyugati hagyomány pedig azt szorgalmazta, hogy az ünneplés kapcsolódjon Krisztus tényleges kereszthalálának és feltámadásának napjaihoz. A vita újra meg újra fellángolt – az egyházatyák műveiben ez pontosan nyomon követhető. Végül a nyugati ünneplésmód győzött, mert a niceai zsinat, amelyet Nagy Konstantin császár hívott össze 325-ben, előírta az egységes ünneplést a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapra virradóan. Azok a keresztények azonban, akik nem a Gergely-naptárt, hanem a Julianus-naptárt használják, ma is eltérő időpontban ünnepelnek.”

Szent Ilona nyomában

Jézus életének, szenvedésének és halálának helyszíneit a régészek a 19. és a 20. században tárták fel, ma már mind ismertek. Évente hívők milliói zarándokolnak el Jeruzsálembe, hogy végigjárják a keresztutat, felmenjenek a Golgota hegyére és térdre boruljanak a Feltámadás templomában.

„Az évszázadok során többször is lerombolt Jeruzsálemben azért találták meg a történelmi helyszíneket, mert a hívő közösségek tisztelték és őrizték ezeket – magyarázza Török József. – A kereszténység gyakorlásának engedélyezése után Nagy Konstantin császár édesanyja, Ilona császárné maga ment a szent városba, hogy felkutassa Krisztus életének és halálának színhelyeit. Ezeken a helyeken templomokat építtetett, így ma szentélyek jelölik a helyeket, ahol Jézus élt és meghalt értünk. A jámbor hagyomány szerint Ilona császárné találta meg a szent keresztet is, amelyre a Megváltót felfeszítették, de ez nem hittétel. Ilonát később érdemei miatt szentté avatták, és általában a keresztfával szokták őt ábrázolni. Világi és egyházi történészek számos olyan tárgyi és írásos bizonyítékot találtak, amelyek a nem hívők számára is megkérdőjelezhetetlenné teszik a nagyhét történéseit.”

A 19. században bukkantak rá a kutatók egy útleírásra, amelynek a szerzője a mai Spanyolország területéről származó, Eteria nevű gazdag hölgy. A könyv magyarul is megjelent Ivancsó István fordításában, a címe Eteria útinaplója. A zarándoknő 384-ben és 385-ben szolgái kíséretében bejárta a Sínai-félszigetet, valamint Kis-Ázsia egy részét. A szent helyek közül meglátogatta az aranyborjú elkészítésének a helyét, azt a helyet, ahol Mózes megkapta és ahol haragjában széttörte a törvénytáblákat, az égő csipkebokor helyét, a Jordán folyón való átkelés helyét, Mózes sírját a Nébó-hegyen, valamint Ábrahám egykori házának helyét, ahol akkor már templom állt. Eteria pontosan a nagyhetet töltötte Jeruzsálemben. Az utókor nagy örömére barátnőinek igen pontosan leírta élményeit. Részletesen beszámolt arról, hogyan ünnepeltek a jeruzsálemiek virágvasárnaptól – bár ezt a szót ő még nem használja – a feltámadás napjáig. A fiatal hölgyet főleg a virágravásnapi körmenet hangulata ragadta magával, leírta, hogy még azokat is elviszik a többiek, akik nem tudnak járni. Az aggokat és a betegeket a karjukba veszik, a gyermekeket a nyakukba ültetik, és mindannyian pálma- és olajágakat lengetve vonulnak egész Jeruzsálemen át a Feltámadás templomába.

Virágvasárnaptól nagyszombatig

A virágvasárnapi ujjongást a nagyhét elcsendesedése és a nagypénteki gyász követte. Eteria a nagypénteki szertartásokon is részt vett, és mély átélésről, Krisztus fájdalmával való azonosulásról számol be. Feljegyzései szerint ezen a napon, mielőtt a nap felkelne, a hívők elmennek ahhoz az oszlophoz, amelynél megostorozták Krisztust. Innen visszatérnek pihenni házaikba, aztán a Golgotára vonulnak a kereszthez. A püspöknek egy széket tesznek a kereszt mögé, eléje pedig egy leterített asztalt, majd a diakónusok előhozzák azt az aranyozott ezüst ládikát, amelyben a szent kereszt fája és felirata van. Felnyitják, felmutatják a népnek, majd a püspök a szent fa végeire teszi a kezét, a hívők pedig egyesével az asztalhoz járulnak, és hódolatuk jeléül megcsókolják a kereszt fáját. Közben a diakónusok figyelő szemmel őrzik a szent fát. Eteria azt írja: erre azért van szükség, mert azt beszélik, valaki régen egy harapást ejtett rajta, és a fogai között elvitt egy darabot belőle. Tehát a diakónusok vigyáznak, nehogy valaki ismét ilyesmire vetemedjen. A nap hatodik órájában a kereszt és a Feltámadás temploma közötti hatalmas térre megy a nép, és a hatodik órától a kilencedik óráig, vagyis délután háromig olvasmányokat olvasnak az Úr szenvedéséről. Az egész gyülekezet érzelmeit kifejezi – írja Eterea –, hogy nincs se kicsi, se nagy, aki ezen a napon, ebben a három órában ne sírna hihetetlen módon azon, hogy az Úr ennyit szenvedett értünk. A kilencedik órában János evangéliumából azt a részt olvassák fel, ahol az Úr kiadta lelkét, majd egész éjszaka virrasztanak.

A feltámadás örömhírét nagyszombat éjszakáján olvasták fel az evangéliumból, és a szertartást vasárnap fejezték be, mivel az Úr napja már az apostolok idejében is a vasárnap volt. Egész éjszaka a Szentírást olvasták, imádkoztak, majd hajnalban tartották a szentmisét, mert a felkelő napban a feltámadó Krisztus szimbólumát látták. Eteria szerint a húsvéti szertartásokat Jeruzsálemben is úgy végezték, mint az ő hazájában, Spanyolországban, és ugyanúgy nyolc napig tartottak, mert az ünnep nyolcada az örökkévalóság szimbóluma.