Érzelmes utazás az Északi Géniusz régióiban

Az idei Madách-ünnepségen én mondom az ünnepi köszöntőt. – Rajkát Amade László szavaival köszöntöm: Rackhendorff, Rajka, / Hol az sok tejű dajka. / Azért megyen arra a sajka, / Hogy megzsírosuljon az ajka. Meresztgetem a szemem a hajnali félhomályban: hol porladhat a „sok tejű dajka”, akinek bájain a hajdani rokokó poéta „ajka zsírosult”? A falu szélén, a helynévtáblán magyarul is, németül is ki van írva a község neve: Rajka, Rackhendorff. Mintha az Amade-versből másolták volna oda.

(9.16) Valahol Bicske táján, jóval Győrön túl járunk, döcögünk. Kiderült, hogy ez a Báthory Magyarországon már csak afféle „gyorsított” vonat. A Kálmán Imre (megáll az ész: milyen logika alapján adnak a gyorsvonatoknak ilyen neveket?; azt még megértem, hogy van Csárdás gyors is; a mi Báthorynkat ilyen alapon persze „Lassú csárdásnak” kellene nevezni), szóval a Kálmán Imre expressz, amellyel Győrből a Keletibe kellett volna robognom, elrobogott az orrom előtt, ez a „Lassú körmagyar” meg csak 9. 38-ra ér be Pestre. Azaz a 9. 40-essel nem tudok továbbutazni Gyarmatra. Várhat rám Dr. Samu István a Keletiben (igen, az 1973-as balassagyarmati túszdráma hőséről, a városi kórház idegosztályának egykori főorvosáról, a Rimajánosiról elszármazott kedves földimről van szó), s viheti a hírt Gyarmatra, hogy nem megyek. Pedig hát menni megyek, csak időre nem leszek ott: 14 órakor kezdődik az ünnepség. – De adjam meg a császárnak, ami a császáré, s Bicskének is, ami Bicskéé: Csokonai Vitéz Mihály 1797-ben többször is járt a bicskei iskola rektoránál, Kovács Sámuelnél. Innen keltezi 1797. október 21-én egy Lillának írt szerelmes levelét. Csak az ő ajka sohasem zsírosult meg Lilla bájaitól.

(11.02) Végre a hatvani vonaton! Nagy a gyanúm, hogy tulajdonképpen csak azért vállaltam a balassagyarmati utat, hogy ezt a hatvani vasútvonalat újra bejárhassam. Mennyit szorongtam itt valamikor, isten! Ha Nagybátonyból bevonatoztam Pestre vagy Pozsonyból (Pesten keresztül) Bátonyba utaztam (és mennyit utaztam!, 1969, azaz anyám halála után tulajdonképpen már csak Bátony volt biztos pont az életemben, ha haza vágytam, akkor csak Bátonyba, a nővéremhez és sógoromhoz mehettem, akárcsak József Attila Jolán nővéréhez és Makai Ödönhöz, csak nekem, hál’ isten, sohasem mondták, hogy „többé itt ne lássam”), szóval, ha Pozsonyból Bátonyba utaztam, akkor mindig ezen a vonalon mentem. S mindig tele voltam szorongással, félelemmel. Figyelem magamat: érzek-e most szorongást? Most is van valami sötét fenyegetés a tájban, a térben, az időben. Sötét van, hideg van, hó van, sár van, s Bátonyban immár régen nem vár senki. A számomra bizonyos vonatkozásban rossz emlékű Balassagyarmat vár rám: 1970-ben két hónapot feküdtem a gyarmati kórházban, idegösszeroppanással, Samu doktor keze alatt. És Samu Pistán és a bátonyi nővéremen kívül senkinek ebben a komor, kegyetlen világban nem voltam fontos. – Samu doktorral egyébként ezúttal valószínűleg már nem találkozom. A Keletiben nem várt: vagy elment a 9. 40-essel Gyarmatra vagy hazament. Kár.

(12.34) Az aszód-balassagyarmati motoros vonaton. Aszódról (pontosabban az aszódi vasútállomásról) felhívtam Oroszlánné Mészáros Ágnest, a Madách-ünnepség főszervezőjét. (Magából a városból semmit sem láttam. Nem csináltam benne verset s nem voltam benne szerelmes – nem úgy, mint egykor az ifjú Petőfi.) Ágnes asszonytól megtudtam, hogy Samu doktor még szintén nem érkezett meg Gyarmatra. – Itt, a vonaton bűz van és vidékiség. Kint már dombos a táj. Kezdődik Palócország.

(13.00) Galgaguta (s nem „huta”!, a település tehát minimum 12. századi. Vö.: g>h.). A kertek alatt megy a vonat, a palóc házaknak a lemeztelenített hátulját (mondhatnám: a fenekét) látja a vonatból leskelődő. S az egyébként takaros porták így gyámoltalanok, mint a szükségét végző vadállat. Amikor épültek, még az országút jelentette a világot, a felé kellett mutatni az ünneplő arcot, a takaros külsőt. S hátul, a világ szeme elől elrejtve sorakoztak az istállók, a gazdasági épületek, s legmesszebb volt az úttól a budi, az árnyékszék. Aztán jött a vasút, jöttek a sztrádák, összevissza szabdalták a parasztság életterét, megbolydult az évszázados tér-rend, ma már nem lehet tudni, hol van az elöl és hol a hátul, s ami addig rejtve volt, egyszerre látható. Láthatóvá vált a budi, a hátsó, a fenék. Szegény, szegény megszégyenített, s immár gyámoltalan parasztvilág!

(13.29) Magyarnándor. Ezek itt már komoly hegyek, erdők. Szinte félek a vonatban, ebben a nyikorgó alkotmányban, ahogy fújtat, zörög, csörtet át a Cserhát őserdein: mi lesz, ha éppen itt esik szét valahol, s mi egy sötét, havas szakadékban találjuk magunkat? Egy mezőgazdasági telepet mellőzünk: Mikszáth-major – áll a kapuja fölött. Hát igen, ez már Mikszáth Görbeországa.

(13.39) Mohora és Csesztve. Az országhatár túloldalán Szklabonya és Zsély lehet. Csupa irodalomtörténet. Csesztvén a Madách-kúria ma is áll, Mohorára, a hajdani Mauks-kastélyba járt udvarolgatni Mikszáth Kálmán (a kastélyban írta a Lohinai fű című elbeszélését), Szklabonyát, a nagy palóc szülőfaluját 1910 és 1920 között Mikszáthfalvának hívták, Zsély (gondol-e rá valaki, hogy a szláv „žel” jelentése „bánat, fájdalom”?) a szlovákiai magyar irodalom „átkozott költőjének”, Zs. Nagy Lajosnak a szülőfaluja és végső nyughelye. – Az előbb egy hosszú, tekintélyes alagútból futottunk ki. Most egy évszázados, mohos-havas tölgyet mellőzünk, rajta hatalmas, sötét madár gubbaszt. Jobban megnézem: bagoly. Adynak ugyan nem sok köze van e tájhoz, de most úgy érzem, hogy az én lelkem is ódon, babonás vár, mohos és elhagyott, s hogy árnyak suhognak a sötétben, s elátkozott had nyöszörög.

(14.10) Balassagyarmat. Esik a hó. A talpig feketében utazó, kedves-szép arcú Maczkó Mária művésznővel, népdalénekessel együtt kászálódunk le a vonatról. Ő is az ünnepségre hivatalos. A hófüggönyön átsejlő vasútépület akár Podolinban is állhatna. Kísértetek, havas hegyek, rejtélyes szépasszony – minden együtt van Krúdyhoz. Keresem, hol a behavazott vörös postakocsi, de csak egy fekete mikrobuszt látok. Beszállunk: irány a Blues Szálló, mondja a sofőr.

(15.00) A Madách Imre Városi Könyvtár kupolaterme. Egy előadás közepébe cseppenek. S természetesen a nyitóünnepséget, a Madách-szobor megkoszorúzását is lekéstem. Gyorsan helyet mutatnak. Olyan kupolaterme van a könyvtárnak, mint az Országháznak. Megilletődve ülök a helyemen, s tájékozódni próbálok: tulajdonképpen mit is hallok a pódiumról? Nézem a műsorfüzetet: Gombár Endre ny. egyetemi docens a Röpke ĺvek című, helyi szerzők, írók, költők műveit tartalmazó antológiáról beszél. Az elhangzott szemelvények többnyire valóban „röpkék”, azaz könnyűek, csak néha röpülnek, inkább csak röpködnek. De annyi baj legyen. Ilyenkor Mallarmét szoktam idézni, aki egy alkalommal azt mondta, hogy a versírás minden esetben hasznos, mert hisz mennyi rosszat csinálhatna az ember a versírás helyett! Mellettem Samu István barátom ül. (Mégiscsak találkoztunk, hál’ istennek!) Néha le-lecsuklik a feje, elbóbiskol. Neki meg van engedve: 83 éves.

(16.30) Mikszáth Kálmán Művelődési Központ. Dr. Kerényi Ferenc irodalomtörténész megnyitja Farkas András festőművésznek Az ember tragédiájához készített illusztrációiból rendezett kiállítását. Kerényi doktor szabadon fogalmaz, de szövege így is veretes, súlyos, a kiállítás anyaga egyszerre jólesően professzionális és mélyen, egzisztenciálisan ihletett. Sehol vidékiség, sehol műkedvelés. S mikor Vándorfi László színművész Petőfi Levél Arany Jánoshoz című versének remek előadásával mintegy fölteszi a délután művészi teljesítményeire a koronát (ebből az előadásból érzem meg, hogy a vers befejezésében micsoda shakespeare-i erő dübörög), azt mondom magamban: igen, valóban Madách és Mikszáth hazájában vagyok. S a hallgatóság soraiba odaképzelem az említett helyi talentumokon kívül még a régió megannyi néhai szellemi nagyságát: nemes Gyarmathi Balassi Bálint uramtól Szabó Lőrincig és az Anyegin zseniális magyar fordítójától, a szintén gyarmati illetőségű Bérczy Károlytól a szimbolista Komjáthy Jenőig mindenkit.

(18.45) Még mindig a művelődési házban. Kavarog az ünnepség utáni fogadás sokadalma. Új barátaimmal és Samu István doktorral (akiről kiderül, hogy az irodalomban is rendkívül jártas) a „Madách-rejtélyt” vitatjuk: hogyan hozhatott létre egy „sárba ragadt kis falusi földesúr” (András László) egy ma is érvényes világdrámát? Először Pista barátom horkan föl: Aki nyolc nyelven olvassa a világirodalmat, az nem „sárba ragadt” és nem „falusi” – mondja, és igaza van. A helybeli, Mózes-szakállú Németh Péter Mikola (akinek a témáról éppen most jelent meg a Palócföldben egy alapos tanulmánya) Hamvas Béla „északi géniuszával” hozza összefüggésbe Madáchot. S az „északi géniusz” kifejezéssel egy kicsit nevet kap a balassagyarmati Madách-ünnepség is. Igen, 2006 januárjában, Madách Imre születésének 183. évfordulóján, Balassagyarmaton az Északi Géniusz ünnepelt.

2006. január 18.

(6.55) A balassagyarmati vasútállomáson. Útban vissza. Isten veled, templom, látlak-e még, nem tom. Úgy megjártam Balassagyarmatot, hogy a várost tulajdonképpen nem is láttam. Nem tisztelegtem Madách szobránál, nem jártam be Gyarmat számos irodalmi emlékhelyét. Csak a máig jó állapotban levő hajdani megyeházát jártam körül, ahol annak idején Madách joggyakornok, majd jegyző és főbiztos volt.

(9.06) Isaszeg. Forog a gyomrom ebben az átkozott motoros vonatban. De hát annyi minden, komolyabb bajok is elérhettek volna ezen a hosszú, cseppet sem kényelmes kiránduláson (tegnap tkp. hajnal négytől késő estig talpon voltam, s közben még előadást is tartottam), kitörhetett volna a lábam, felfázhatott volna a vesém, elkaphatott volna egy hasnyálmirigyroham – a betegségek egész hada verhetett volna tönkre, ahogy itt, Isaszegen 1849. április 6-án Klapka és Aulich hadai tönkreverték Windischgraetzet. És kitörhetett volna a harmadik világháború is persze! S ehelyett csak a gyomrom-arcom-fejem zsibbad. Kész boldogság! – Közben a húsdarálónk becsörömpöl a Keletibe.

(12.06) Immár megint vonaton, most a győr-rajka-pozsonyi gyorson. Itt már szinte otthon vagyok. Szűnik lassan a gyomor- és arczsibbadásom is. Közben eltámolyogtam a közeli Libri Könyvesboltba, de semmi érdekeset, semmi újdonságot nem találtam. Visszafelé megnéztem az egykori Baross-szobor helyét (mindig megnézem, ha elmegyek mellette): valamikor, nagyon régen, boldogult úrfikoromban, egy átmulatott éjszaka után a szobor tövében aludtam ki a fáradalmaimat. Ha most oda heverednék, hajléktalannak vélnének. S belepne a közben már megint hulló, sőt szakadó hó. Ideje lesz befejeznem a sarki expedíciót. Irány haza!

(19.20) Pozsony. Megint itthon hát! Vége a balassagyarmati bluesnak. Rendezgetem a jegyzeteimet, újraolvasom a Gyarmaton elmondott köszöntőm szövegét. Az első mondatai:

„Nem tudom, volt-e még év a magyar irodalom történetében, amely egyszerre két géniuszt is adott az irodalmunknak. Az 1823-as esztendő mindenesetre ilyen volt: köztudott, hogy Madách Imre is, Petőfi Sándor is 1823-ban, sőt az évnek ugyanabban a hónapjában, januárban született.”