„Én Tarkovszkij vagyok, Tarkovszkij pedig csak egy van”

Élete utolsó interjújában (megjelent a Figaro 1986. október 26-i számában) Tarkovszkij megnevezi szellemi elődjeit és tanítómestereit: Robert Bressont, Tolsztojt, Bachot, Leonardo da Vincit... „Mind bolondok voltak, és nem a fejükkel gondolkoztak. Műveik mindenki számára nyitottak, ugyanakkor megközelíthetetlenek: kifognak az értelmezésen.” A már említett Bresson (s talán még Bergmann és Godard) kivételével azonban minden rendezőt tehetségtelennek tartott. „Én Tarkovszkij vagyok, Tarkovszkij pedig csak egy van...” – írta. A többiek szerinte „szerencsétlen dilettánsok, akik pénzt keresnek jelentéktelen kis dolgaikkal.”

Naplójában számol be arról, hogy Bertolucci filmje (A hold) „borzalmasan ízléstelen ócskaság”, Fellini „legutóbbi filmje teljes csőd, ő maga pedig a nullával egyenlő”, Coppola Apokalipszis, most című alkotásában pedig „nagyon gyenge a főszereplő, hibás a dramaturgia”.

Jelentéktelennek tartotta Woody Allen műveit is: „Megpróbáltuk megnézni a moziban Woody Allen Manhattan c. filmjét. Otthagytam a felénél. Hallatlanul unalmas, ahogyan ez az egyáltalán nem elragadó színész (W. A.) ellenállhatatlannak akar látszani.”

Az Egy kínai bukméker meggyilkolásáért annyira sajnálta Cassavetest, hogy „az már szinte fájt”, de csalódott volt Forman Oscar-díjas Amadeusa után is. Nem volt hízelgőbb véleménye Jancsó Miklós filmjeiről sem, akit Szergej Paradzsanov tehetségtelen epigonjának tartott; a Magyar Rapszódiát végignézte, az Allegro Barbarót már nem, mert „mesterkélt, fontoskodó, tehetségtelen és vulgáris”.

Tarkovszkij sokat olvasott, főleg zen-buddhista szövegeket és a Tao te kinget, de Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann és Hermann Hesse könyvein kívül szinte minden mást undorral utasított el, a felszínes Sartre-től kezdve a „szegényes és szellemtelen” Akutagaván át egészen az „idióta és grafomán” Sztanyiszlavszkijig.

Egy 1980-as bejegyzés: „Kíváncsiságból Jefremov Borotvapenge című könyvét olvasom. Uramisten! Vajon senki nem mondta el neki, hogy grafomán? Valóban úgy halt meg, hogy még csak nem is sejtette, hogy tehetségtelen?”

A Sztalker című filmjéhez a Sztrugackij fivérek Piknik az árokparton c. regényében találta meg az alapötletet, de a szerzőpárost „infantilis naplopóknak” nevezte. „Vonnegut pacifista és remek ember. Csak trehányan ír” – jegyezte fel Az ötös számú vágóhíd elolvasása után. (gj)